Megszólalt a héten Válasz Online-ban Brenzovics László a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) önkéntes budapesti száműzetésben élő elnöke és a Vörös Szabolcsnak adott interjújában elmondja: idestova egy esztendeje azért kellett szülőföldjét elhagyni, mert az ukrán állam hazaárulással és szeparatizmussal vádolta meg. Mivel ezt a koholt rágalmat Kijev ellene irányuló megfélemlítő és lejárató titkosszolgálati akcióval kívánta nyomatékosítani, biztonsága érdekében számára nem maradt más választás, mint a Magyarországra történő költözés. Miközben saját közössége nemrég megerősítette az elnöki pozíciójában, nem kérdés, hogy ebben a példátlan helyzetben csak korlátozottan cselekvőképes.

Megkerülhetetlenül szóba kerül az interjú során, hogy kié az a pénz, amit múlt novemberben az ukrán titkosszolgálat nála talált? Emellett egyebek mellett az is, hogy tud-e voksturizmusról a KMKSZ, milyen a kárpátaljai magyar-román együttműködés, illetve hogyan látja: a két ország kapcsolatát mérgező viták tükrében mutatkozik-e esély arra, hogy bekövetkezzen a közeljövőben végre az annyira óhajtott áttörés a magyar-ukrán államközi kapcsolatokban?

Nemrég e rovatban beszámoltam arról, hogy a magyarországi média csaknem teljes hallgatása mellett a Kárpátaljáról elmenekülni kényszerült és ezért a KMKSZ elnöki tisztségéről lemondani szándékozó Brenzovics Lászlót bizalmáról biztosította saját közössége és őt az érdekvédelmi szervezet rendkívüli kongresszusán újabb három évre megerősítette elnöki pozíciójában.

Az ellenszavazat nélküli újraválasztásra Brenzovics távollétében került sor. A precedens nélküli helyzetet egy tavaly novemberi titkosszolgálati akcióval ötvözött példátlan lejárató médiakampány idézte elő. Ennek keretében egy házkutatás során tőle mintegy 34 millió forintnyi eurót, dollárt, hrivnyát és forintot illegális eredetűnek ítélve lefoglaltak, vagyonát zárolták, miközben az ukrán sajtóban  nagy garral a hazaárulás és szeparatizmus vádjával is illették. A KMKSZ elnök ilyen körülmények között akkor csak egyet tehetett: személyes biztonsága érdekében azonnal elhagyta Ukrajnát és Magyarországra távozott.

Most, hogy idestova épp egy esztendeje annak, hogy önkéntes száműzetésben él Budapesten, Brenzovics interjút adott a Válasz Online-nak, melyben cáfolta a portálnak az őt ért rágalmakat. Emellett szólt sajátos helyzetéről és kitért a kárpátaljai magyarságot érintő és a magyar közvéleményt foglalkoztató több kérdésre. Így többek között a mélypontra jutott magyar-ukrán kapcsolatok lehetséges alakulására, az ún. „voksturizmus” ügyére, illetve, arra, hogy milyen a magyar-román együttműködés Ukrajnában.

Mindezek az első kézből származó információk, úgy vélem, kellően indokolják, hogy olvasóink figyelmébe ajánljam Brenzovics eheti, keserű „jubileumi” szókérését.

Az interjúban elsőként arról számol be, hogy mi vezetett el a kényszerű elmeneküléshez. Amit erről elmondott, az önmagáért beszél:

„Három éve már, hogy az ukrán titkosszolgálat (SZBU) nyomozást indított az Egán Ede Kárpátaljai Gazdaságfejlesztési Központ általam vezetett alapítványa ellen, ezt pedig később – mivel lejárt volna a nyomozás határideje – kibővítették két másik alapítvánnyal, a Kárpátaljai Magyar Főiskoláért Jótékonysági Alapítvánnyal, illetve a KMKSZ Jótékonysági Alapítvánnyal. A múlt évi helyhatósági választások után rendkívül látványos és brutális akció keretében felfegyverzett SZBU-sok jelentek meg az irodáinkban, engem és az alapítványok vezetőit hazaárulással és szeparatizmussal vádolták meg. Márpedig ez esetben nem lehet szabadlábon védekezni, akiket pedig ezzel vádolnak meg, akár évekig is előzetesben ülnek. Ezt elkerülendő, ügyvédeim azt tanácsolták, hogy menjek külföldre. Átjöttem, de a vádiratot azóta sem adták be a bíróságra, és körözést sem adtak ki ellenem.”

Ehhez hozzáteszi: bár nem biztos, hogy hazatérése esetén kattanna a kezén a bilincs, „mégsem tanácsos hazamennem, mert megvan az esélye, hogy előzetesbe helyeznek, annak minden következményével együtt.”

Arra, hogy az említett titkosszolgálati akcióban jelentős mennyiségű készpénzt találtak az otthonában, amivel állítólag a kárpátaljai magyar szeparatizmus finanszírozását kívánta volna szolgálni, van kellő magyarázata. Viszont sajnos nem könnyíti meg a tisztánlátást, hogy a vegzálása konkrétumairól nem beszélhet, sőt magát a vádiratot sem ismeri:

 „Aláírtam egy dokumentumot, hogy nem nyilatkozhatok a házkutatás részleteiről – nem csak készpénz foglaltak le, hanem különböző eszközöket –, és akkor is elmondtam: a pénz nem az enyém. (…) Nem láttam a vádiratot, de ez az ügy is alighanem a kárpátaljai magyarság megfélemlítésének része.”

Annál is inkább hihető az állítása, hisz a kárpátaljai szeparatizmus visszatérő téma az ukrán közbeszédben, az elkobzott pénz „pedig jó muníció azoknak, akik szerint Kárpátalján valami gyanús történik, magyar állami segítséggel”. A zavarkeltő szélsőségesek e feltételezését nonszensznek tartja. Mint mondja: „Magyarország NATO- és EU-tag, a helsinki záróokmány és az 1991-es ukrán–magyar alapszerződés aláírója. Abszurdnak tartom, hogy a kárpátaljai magyaroknak szeparatista törekvései legyenek, és ezt a magyar állam finanszírozza.”

Annak kapcsán, hogy továbbra sincs elmozdulás a 2017-es ukrán oktatási törvény, majd az ezt követően megszavazott nyelvtörvény ügyében, noha a tárgyalások látszatát Magyarország és Ukrajna igyekszik fenntartani, a véleménye kifejezetten borúlátó:

„Áttörés valóban nincs. Zelenszkij elnök – a vele kapcsolatos választói elvárások ellenére – folytatja elődje, Petro Porosenko politikáját, és igen valószínűtlen, hogy ez megváltozzon. 2023-tól az oktatási törvény az európai uniós nyelveken oktató intézményekben is hatályos lesz, elfogadták a szigorú korlátozó intézkedéseket tartalmazó nyelvtörvényt is, s tervben van a nemzeti közösségekről szóló törvény, amely szintén korlátozná a kisebbségek jogait.”

Utólag is úgy látja, helyesen döntött Magyarország, amikor az oktatási törvény elfogadása után rögtön egy a NATO-Ukrajna Bizottság összehívásának blokkolásához nyúlt. Érveivel vitatkozni aligha lehet:

„Talán a legtöbbet Magyarország tette annak érdekében, hogy Ukrajnát a NATO-hoz és az EU-hoz közelítse – a kárpátaljai magyarság mindkét folyamatot támogatja. Természetes ugyanakkor, hogy a magyar kormány kiáll a kárpátaljai magyarságért, de nem csak értük, hiszen ha valahol el lehet venni egy közösség anyanyelvi oktatáshoz való jogát, akkor azt máshol is el lehet. Magyarország határozottan lépett fel azon jogfosztások ellen, amelyek ellentétesek Ukrajna alkotmányával – amely kimondja, hogy nem lehet elvenni szerzett jogokat –, az ukrán–magyar alapszerződéssel és Ukrajna nemzetközi kötelezettségvállalásaival, sőt még a NATO-Ukrajna szerződés is kimondja, hogy nem lehet szűkíteni a kisebbségi jogokat.

Magyarország reakciója tehát érthető volt, és nem gátolja a NATO és Ukrajna szakmai együttműködését.”

Sajnos arra nincs módunk, hogy a terjedelmes interjúban felmerült összes kérdésre kitérjünk. Viszont, két riporteri felvetéssel kapcsolatos álláspontját megismerni, úgy hiszem, feltétlenül érdemes.

Azzal kapcsolatosan, hogy a sajtóban napvilágot láttak olyan esetek, amikor üzletszerűen jelentenek be fiktív lakosokat magyar–ukrán határmenti falvakba, vélhetően voksturizmus és a szociális juttatások kihasználása miatt, Brenzovics válasza egyértelmű és határozott:

„Nem tudom értelmezni a fiktív lakos fogalmát. Valaki vagy a hatályos törvényeknek megfelelően lakik az adott településen, vagy nem. Vagy törvényesen jut a szociális juttatásokhoz, vagy nem. Az összes többi hangulatkeltés, ami veszélyes a magyar–magyar viszonyra, különös tekintettel a kárpátaljai magyarságra.” 

Ami pedig a kárpátaljai magyar-román együttműködés kérdését illeti, abból kiderül, hogy a sorsközösség természetes szövetségessé tette az Ukrajnában élő két kisebbséget. Ez ügyben hadd idézzek az interjúból egy sokatmondó párbeszéd-részletet:

„–Nem hiányol együttműködést más érintett kisebbségekkel? Például a helyzetében a kárpátaljai magyarsághoz leginkább hasonlító – nem szláv, EU-s nyelvet beszélő – ukrajnai románsággal.

– Sokszor lépünk fel közösen, folyamatos velük az egyeztetés.

– Bukarest mégsem a kardcsörtetést választotta.

– A román kormány lépéseire nem hárul akkora nemzetközi figyelem, holott a magyarral teljesen megegyező az álláspontjuk. Az oktatási törvényt például egyhangúlag ítélte el a bukaresti parlament mindkét háza.”