Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Kovács István költő, műfordító, történész, polonista, a Prima Primissima díj 2021. évi kitüntetettje a magyar irodalom kategóriában és elmondta: miért fontos számára, hogy „költészetében legszemélyesebb élményeit a történelem sorsdöntő eseményeinek megidézésével társítsa.”

Véleménye szerint, „ha személyes viszony fűz bennünket a történelem hőseihez és eseményei­hez, az gazdagítani fogja a személyiségünket, s megvéd a fájdalommentesen pusztító manipulációtól is.” A Tóth Idával folytatott beszélgetésből az is kiderül: a Széchenyi-díjas történész, Babérkoszorú- és József Attila-díjas költő tevékenysége meghatározó mind a magyar, mind a lengyel kultúrában.

Személyes vallomással kell kezdenem.

Kovács Istvánt idestova majd öt évtizede ismerem és őt nagyra becsülve, elfogultan tisztelem, dedikált kötetei, az 1973-as első verseskönyve, a Havon forgó éggel kezdődően könyvtáram ékességei közé tartoznak.

Első találkozásunk a véletlennek és a bonchidai parókiának volt köszönhető, ahol, mint annyi más, a XIII. században épült román stílusú református templomot és a Bánffy-kastélyt felkereső látogatóhoz hasonlóan, ő is megtapasztalhatta szüleim vendégszeretetét. Kapcsolatunk akkor mélyült el, amikor közvetlenül a rendszerváltás után, valamikori közhivatal viselőjeként azzal szembesültem, hogy számára az egységes nemzetben gondolkodás valóban belső késztetésből fakad, régóta krédóvá nemesedett. Ugyanis számára az a bizonyos kinyilatkoztatott alkotmányos felelősségvállalás a határon túli magyarság érdekében azt jelentette, hogy ki-ki a maga helyén, Vas Gerebennel szólva a „nemzet napszámosaként” tegyen meg mindent, hogy ez az elv a gyakorlatban is érvényesüljön.

Ő eszerint is cselekedett, amint azt a következő történet is bizonyítja. Varsóban szolgáló kulturális diplomataként azzal a formabontó ötletével keresett meg harminc évvel ezelőtt, hogy a magyar-lengyel államközi egyezmény alapján működő diákcsere programba „csempésszünk be” erdélyi tehetséges fiatalokat is, holott erre hivatalosan csak magyarországi jelöltek lehettek jogosultak. Szembemenve két ország begyepesedett bürokráciájával, erőt, energiát nem kímélve kilincselt Budapesten és Varsóban is, hogy célt érjen. Tárgyalt, érvelt, vitatkozott az értetlenkedő illetékesekkel, míg végül meglett közös „összeesküvésünk” eredménye és első ízben valósággá válhatott az addig elképzelhetetlen: horribile dictu, egy román állampolgárságú erdélyi magyar fiatal magyar állami ösztöndíjat kaphatott annak érdekében, hogy Lengyelországban tanulhasson. El is árulhatom, hisz nem titok, hogy ki volt ez az úttörő. Elvégre maga az érintett mondta el egy életinterjújában, hogy örök hálával tartozik Kovács Istvánnak a pályája egyengetése okán: ő az ismert filmrendezőnk, producerünk és forgatókönyvírónk, Lakatos Róbert, a Sapientia fotó, film és média szakának docense.

Mindezeket fontosnak tartottam elővezetni annak apropóján, hogy a Prima Primissima díj magyar irodalom kategóriájának idei nyertesével, Kovács Istvánnal készült remek interjú jelent meg a Magyar Nemzetben, melyre ezúttal kívánom az olvasó figyelmét felhívni. A magyar-lengyel történelmi és kulturális kapcsolatok kutatójaként is elévülhetetlen érdemeket szerző, számos verses-, próza-, esszé- és tanulmánykötetet jegyző díjazottal, aki a Magyar Művészeti Akadémia elnökségének tagja és nem utolsósorban Krakkó díszpolgára, Tóth Ida beszélgetett el.

Kovács István historikusként kiemelt figyelmet szentel 1848/49 és 1956 magyar és lengyel eseményeinek. Másoktól eltérően a munkáiból hiányzik a szakzsargon, ami csak előnyére válik, mert – amint egy szakmabeli méltatója jellemezte: „a nyelvi mívesség nem sérti a tények szentségét”. Ezért mondhatja az interjújában: „tanulmányaim szépirodalmi árnyalása tekintélyt is kölcsönzött nekem a történésztársak előtt. Költőként is azonnal befogadtak, mert közben persze tudták, hogy kemény kutatómunkát végzek.” Ugyanakkor igaz ennek a fordítottja is igaz, hiszen líráját gyakran ihletik a hiteles történelmi források.

Mindezekről szólva azt is megtudhatjuk, hogy miért a különös interjúcím, a „Vigyázzállás a stadionban”.

Íme, az erről szóló vallomása:

„Történészként megismertem emberi helyzeteket és jellemeket, amelyek rám mint költőre is hatottak. Szépirodalmi megformálásukban segítettek a gyerekkori élmények: az én nemzedékem alaptapasztalata, hogy 1956-ról – a maga valóságában – nem lehetett beszélni, de 1848-ról igen. Mi, akik a személyesen átélt 56 emlékét tudatosan őriztük, ösztönösen éreztük, hogy a két forradalom és szabadságharc áttetszik egymáson. Gyerekkori kedves olvasmányom, Rákosi Viktor regénye is azért volt rám különlegesen nagy hatással, mert a 48-as Hős fiúk mögött ott sorakoztak a pesti srácok. A történelmi ismeretek hozzásegítettek ahhoz, hogy költőként is ki tudjam bontani a gyermekkoromat átszövő élményeket. Számomra nem száraz, utóbb reflektorfénybe került történelmi adalék az, hogy amikor a Budapesti Honvéd 1958. június 18-án Lengyelországban játszott a Ruch Chorzów ellen barátságos mérkőzést, a chorzówi stadion 15 ezer nézője egyperces néma vigyázzban tisztelgett a két nappal korábban kivégzett Nagy Imre és mártírtársai emléke előtt. A nézőközönség minden egyes tagját költőtársamnak érzem azóta is. Ha ezekről az élményekről írok, nyelvileg is igyekszem úgy formálni a mondanivalót, hogy az költészetként hasson a befogadóra.”

Kovács István, akinek legutóbbi műfordításkötete a regényes életű, nemzeti hősként tisztelt második világháborús lengyel ellenálló és a lerombolt Varsót újjáépítő Stanisław Jankowski 720 oldalas emlékirata az elmúlt hetekben látott napvilágot, mint mondja, nemrég nagy fába vágta a fejszéjét: „A közös lengyel–magyar történelmet írom.”

Erről így nyilatkozik:

„Tavasszal megjelenik az első kötet lengyelül: a két nemzet története a kezdetektől Báthory István haláláig. A lengyel–magyar barátság példátlan fenomén a világtörténelemben, amely jól működik drámai történelmi helyzetekben.

Hála istennek most békés időszakot élünk, mégsem kellene megfeledkezni a barátságról. Önálló munkáim és fordításaim azért születnek, hogy tudatosítsam a magyar olvasókban, milyen hihetetlen értéke van ennek a barátságnak. Örömmel tölt el, hogy a népi diplomácia kiválóan működik. Olyan eset csak magyar–lengyel viszonylatban történhet meg, hogy kézilabdameccsre jönnek a lengyel szurkolók Veszprémbe, s a hazaiak gőzölgő gulyáskondérokkal fogadják őket.

Fontos azonban, hogy ne csak érezzük, de tudjuk is, milyen értéket képviselünk, mi mindenért érdemes egymást becsülni. Nem kis munka árán, apránként a lengyel történelmi tudat ­részévé válik, hogy 1920 augusztusában Piłsudskinak a magyar lőszerszállítmány utolsó pillanatban történő beérkezésével sikerült megállítani a bolsevik ­Vörös Hadsereget és fordítani a háború menetén. A lengyelek az utóbbi évben hálából két egész alakos szobrot állítottak ­Teleki Pálnak. Ebben része van a magyar történészek kutató- és felvilágosítómunkájának is. Fontos a múlt ismerete. Nyugat-Európában már kiiktatták a történelmet a fő tárgyak közül, akárcsak az irodalmat. Nem kell belőlük érettségizni. Ez a módja annak, hogy az emberek észrevétlenül beleolvadjanak a masszába.

Én az ellenkezőjére biztatok mindenkit: ha személyes viszony fűz bennünket a történelem hőseihez és eseményei­hez, az gazdagítani fogja a személyiségünket, s megvéd a fájdalommentesen pusztító manipulációtól is.”