Meszólalt a héten a Válasz Online-ban Hermann Róbert történész és Borbás Barnának adott interjújában kifejtette: „Akkora országnak, mint Magyarország, a nemzetközi közvélemény kulcsfontosságú volt és lesz. Nem tudjuk függetleníteni magunkat tőle, már csak méretünkből adódóan sem. Egy ország megítélése pedig mindig befolyásolja a történelmét: akár azonnal, akár hosszú távon, de gerjesztője lehet kedvező vagy kártékony folyamatoknak.”

E következtetésére annak a most megjelent kötetnek a társzerzőjeként jutott a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos irányítója, a Magyar Történelmi Társulat elnöke, aki amúgy Orbán Viktor miniszterelnök gimnáziumi padtársa volt, amely Magyarország és a nyugati sajtó viszonyáról szól 1848 és 2020 között.

A beszélgetésben elsősorban arról esik szó, hogy a 1848-1849-es forradalmunk és szabadságharcunk idején, majd azt követően, mely események és személyiségek kerültek a világlapok címlapjaira, illetve róluk milyen véleménye volt a Nyugatnak. Ezek mellett az is kiderül: Hermann „a szakmájában zajló folyamatok láttán ma inkább optimista, a személyét is érő támadások pedig elültek, hiszen „Hol van ma már Szakács Árpád?”

Tavaly bemutatva Kulin Ferencnek a Trianon-csapda című esszéjét, melyben az irodalomtörténész keserűségének adott hangot, mert a szabadkőműves-vita kapcsán a Magyar Nemzet hasábjain „egyfajta újhungarista nemzeti radikalizmus szirénhangjai jelentek meg”, arról szóltam: a volt MDF alelnök elképedten tapasztalta, hogy „Trianon traumája nyomán némely jobboldali véleményvezér az utóbbi hónapokban éles támadást intézett számos magyar történész ellen.”  Kulin főleg azt nehezményezte, hogy a lap lejárató írást közölt, melynek célpontja Hermann Róbert volt, aki „főbenjáró bűnt” követett el: Facebook-oldalán egy Szakács Árpád kultúrharcos-megmondóembert és Raffay Ernő történészt támogató megnyilatkozással szemben foglalt állást.

Akkor e feljelentés kapcsán Hermann bírálta egy interjújában a hajdan szebb időket megélt orgánum háza táján újabban uralkodóvá vált szemléletváltást: „Pethő Sándor alapító főszerkesztő elkeseredetten nézné ezt a gondolatrendőrséggé züllött működést.” Hozzátette: „Többé-kevésbé ismerem a dualizmuskori sajtót, pontosan tudom, hogy ez a hozzáállás már akkoriban is létezett, de semmiképp sem volt része a fősodornak. Csupán a sajtó alja volt. A gondolatrendőrség-tempónak, sajnos, sötétebb korokból van előképe: a nyilas vagy az 1948 és 1956 közötti kommunista sajtó időszakában.”

A dualizmuskori sajtó avatott ismerője a héten ezúttal éppen ebben a minőségében folytatott párbeszédet tavalyi beszélgetőpartnerével, Borbás Barnával. A friss interjú apropóját az adta, hogy megjelent a CÍMLAPON MAGYARORSZÁG - Hazánk története a nyugati sajtó tükrében 1848 - 2020 című könyv, melyben Hermann hat másik szerzővel, Romsics Ignáccal, ifj. Bertényi Ivánnal, Eörsi Lászlóval, Szalay-Berzeviczy Andrással, Valuch Tiborral és Tölgyessy Péterrel együtt térképezte fel, miként ábrázolták az elmúlt ötnegyed században históriánk sorsfordító pillanatait a Nyugat lapjai, illetve hogyan alakították rólunk a nemzetközi véleményt.

Mielőtt az olvasóinknak a figyelmébe ajánlanám a „Hol van ma már Szakács Árpád?” – Hermann Róbert történész tévtanokról és elvesztett presztízsről című publikációt, hadd említsem, miként reflektált a historikus a megnevezett, mára már marginalizálódott, újabban az oltásellenes siserahad szószólójává előlépett egykori kultúrharcosról.

Íme, ez a kérdezz-felelek:

„Amikor tavaly nyáron beszélgettünk, éppen azután voltunk, hogy önt, mint valamiféle ideológiai elhajlót kóstolgatni kezdte a Magyar Nemzet. Ez teljesen elült?

Úgy tűnik, igen. És, ugye, hol van ma már Szakács Árpád? Én mindenesetre ugyanott vagyok.”

Hogy miért volt mindig fontos az, miként láttattak bennünket Nyugat- Európában és a tengerentúl, abban meghatározó szerepe annak volt és van, hogy Magyarország ezer éve a nyugati világ része, vagy törekszik annak részévé válni. Ezt tovább árnyalja Hermann, amikor kimondta a bevezetőnkben idézett gondolatait, arról, miért volt és lesz kulcsfontosságú a nemzetközi közvélemény megítélése Magyarhonról, és ez a véleményformálás hogyan befolyásolja a históriánkat, miként gerjeszthet kedvező vagy kártékony folyamatokat.

A kötetben saját fejezetét Hermann a következő konklúzióval zárja: „1848-ban innen volt szép nyerni, 1867 után pedig innen volt mit veszíteni.” E következtetéséből adódik a kérdés: „Mit nyertünk és mit vesztettünk?”

„Elsősorban presztízst. – hangzik előbb a tömör válasz, amit így indokol: Magyarország óriási erőfeszítésekkel szabadult ki abból az információs karanténból, amibe az osztrák birodalmi politikusok 1815 után zárták, és amit 1849 után eleinte több, majd kevesebb sikerrel megpróbáltak újra létrehozni. A magyar ügy fokozatosan újra a nagyhatalmi politika látóterébe került, köszönhetően például Kossuth Lajos angliai és amerikai körútjának.

A fejezetem fő tanulsága, hogy a presztízst nem adják ingyen, annál könnyebb viszont elveszíteni. Ha nem vigyázunk, a kedvező megítélés az ellenkezőjébe fordulhat. Túlzott aktualizálás nélkül belátható: nagyon-nagyon vigyázni kell az ilyesmivel.”

E szavakat olvasva az olvasónak talán az aktualizáláshoz jön meg a kedve, de Hermann figyelmeztet: a nagy magyar magányra vagy a néplélekbe ivódott Nyugat-szkepticizmusra történő hivatkozás nem mai jelenség, mindig is jellemző volt. Már a tömegsajtó előtti korban, a Thököly- vagy a Rákóczi-féle mozgalomnak sem mindenhol volt jó a megítélése, „hiszen angol érdek például nem fűződött ahhoz, hogy Magyarország független legyen.” Az pedig ténykérdés: „egy-egy kormányzat politikai érdeke nem feltétlenül találkozik hangoztatott értékrendjével.”

Így volt ez a későbbiekben is. Rámutat: „Angliánál vagy Franciaországnál liberálisabb ország kevés volt a korabeli Európában, elvileg tehát minket, szabadságért küzdő magyarokat kellett volna szeretniük a túlzottan liberálisnak nem mondható Osztrák Császárság helyett. Mégsem így tettek. Nem az elveiket, hanem a geopolitikai érdekeiket követték.”

Példázataival nem lehet vitatkozni. Elmondja: „A brit követ már 1848 áprilisában megmondta Esterházy Pál magyar külügyminiszternek Bécsben, hogy nagyon örülnek a magyarországi változásoknak, mindaddig, amíg azok nem veszélyeztetik az Osztrák Császárság egységét. Ehhez tartották magukat.” Hiába utálja őket ezért rendesen a magyar függetlenségi emlékezet, igaztalan a vád, „hogy cserbenhagytak bennünket - ugyanis soha nem ígértek semmit”– teszi hozzá.

Azt se hallgatja el, ha szétnézünk a házunk táján, itt is szembeötlő a szálka-gerenda effektus: „A kiegyezés utáni magyar politika például arra tett fel majdnem mindent, hogy az Oszmán Birodalom maradjon egyben, ha ugyanis szétmegy, az a román és a szerb irredentizmust, illetve Oroszországot erősíti. Nekünk sem számított más népek szabadságvágya.”

Hermann alaptézise: „ha a szabadságharcot le is verték az osztrákok és az oroszok, nemzetközi presztízsharcokból egyre többet nyertünk.” Vajon ehhez „világjáró, angolul perfektül szónokló Kossuth Lajos a kulcs? – kérdezi az őt faggató.

„Mindenekelőtt az ország ’48-49-es teljesítménye. – szól a válasz, majd az ekképp folytatódik: A végeredménytől függetlenül elég ütős volt, ahogy egy év alatt olyan hadsereget szerveztünk, amit csak két nagyhatalom bírt leverni. 1849 nyarán nemcsak a német sajtóban, de az angol és a francia sajtóban is javult a megítélésünk. És persze Kossuth szerepe nagyon fontos. Az 1851-es angliai, illetve az ’51–52-es amerikai körút tette fel Magyarországot az angolszászok térképére.” Neki köszönhetően az Újvilágban, ahol se információs karantén, se osztrák propaganda nem volt, a sajtó kezdettől fogva magyarbarátnak mutatkozott. Főleg, mert több párhuzamot találtak a saját függetlenségi háborújuk és a magyar között, melyekre a Fehér Házban és a Kongresszusban is fogadott Kossuth, azokban a beszédeiben, melyek utóbb belekerültek a nagy angol szónoklattörténeti kézikönyvekbe is, ügyesen rá is játszott.

Az akkor szerzett, a szép szavakon is túlmutató presztízsnyereségünknek még egy példájára kitér, melyet hadd idézzünk szó szerint:

 „Voltak tettek is. 1849 augusztusától követelik az Oszmán Birodalomtól, hogy adja ki a magyar és a lengyel menekülteket, és az orosz meg a császári-királyi hadsereg ott állt a török határon, hogy erővel kényszerítse ki a döntést. És a törökök mégis azt mondták, hogy nem. A britek meg a franciák pedig beküldték a földközi-tengeri flottájukat a Dardanellák és Boszporusz környékére, hogy az oroszok ne merjenek lépni. Ennek köszönhetjük, hogy nem adták ki Kossuthékat, Ausztria pedig kénytelen volt visszavonulni.”

Sajnos az interjú más részleteinek bemutatására terjedelmi okok miatt nem vállalkozhatom. Viszont bízom abban, hogy az eddig elmondottak alapján az olvasó kellő késztetést kapott arra, hogy ide klikkelve a Borbás Barna és Hermann Róbert közti dialógus többi passzusában megbeszélteket is megismerje. Beleértve azt is, hogy milyen volt az egykori padtárssal, Orbán Viktorral az idei negyvenéves érettségi találkozó.