Megszólalt a héten a Le Monde diplomatique magyar kiadásában Derdák Tibor szociológus, a hátrányos helyzetű diákok felzárkóztatása terén kimagasló eredményeket elérő sajókazai gimnáziumigazgató és a minap elhunyt Setét Jenőre, a magyarországi roma polgárjogi mozgalom frontemberére emlékezett.

Méltatva Setét Jenő erkölcsi zsinórmértékként jellemezhető tevékenységét és mindazt, amiért őt tisztelői „az ország lelkiismeretének” tekintették, Derdák hangsúlyosan kitért a polgárjogi aktivistának arra a nemes kezdeményezésére, amit annak érdekében tett „hogy korunk hőse, az erdélyi magyar cigány Puczi Béla megkapja az őt joggal megillető nemzeti, köztéri tiszteletadást.”

Setét Jenő, akinek neve „szinonimája lett a bátor kiállásnak”, egykor közadakozást kezdeményezett, hogy az 1990-es marosvásárhelyi fekete március ikonikus alakjának emléktáblát állítsanak a budapesti Nyugati pályaudvarnál, amit hivatali gáncsoskodásokat legyőzve 2017-ben el is ért. Mi több, ő harcolta ki, hogy Puczi Béla nevét Budapesten ma tér viseli.

Két nappal ezelőtt búcsúztatták a budapesti Fiumei úti sírkertben, a tragikus hirtelenséggel 50 éves korában, január 25-én elhunyt Setét Jenőt. Többszázan, politikusok, civil szervezetek képviselői, barátok és tisztelők, akik elhivatott harcosként, kérlelhetetlen demokrataként tekintettek rá, kísérték utolsó útjára „a cigányság ügyének legelszántabb és legtisztább kezű harcosát” – ahogyan nevezte őt egy nagyrabecsülője.

Az ő rokonszenves személyisége akkor került hozzám közel, amikor évekkel ezelőtt meghallgathattam egy dermesztő hideg decemberi vasárnapon azt a szuggesztív beszédét, amit abból az alkalomból mondott, hogy az előítéletes és gáncsoskodó ellenzőket legyőzve sikerült emléktáblát avatni a Nyugati pályaudvar falán Puczi Béla tiszteletére, aki az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején a magyarok védelmére kelő cigányokat vezette.

Közismert Puczi Béla „Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!”–mondata, ami a 1990. március 20-án hangzott el, amikor Marosvásárhely magyar lakosságát a környező falvakból odasiető cigányok védték meg a lincselni készülő román tömegektől. Azt is tudják sokan, hogy Puczi egyike volt annak a hat embernek – hárman közülük romák voltak –, akiket az összecsapások után őrizetbe vettek a hatóságok, és akit kilenchónapnyi előzetes letartóztatás után utcai huliganizmus vádjával több, mint másfél év börtönbüntetésre ítéltek. Ugyancsak ismert az, hogy a börtöntől és a megtorlástól félve Magyarországra menekült abban a reményben, hogy itt befogadják, „hiszen magyar”. De nagyot tévedett, mert csak majd tíz év után kapott politikai menekült státuszt.

Az már viszont kevésbé köztudott, hogy ez idő alatt megjárta a bicskei menekülttábort és a magyar menekültügyi hivatalnokok irodáit, Franciaországban élt évekig vasútállomásokon, majd lakókocsikból álló Párizs környéki roma karaván-telepek egyikén. Nemkülönben az sem közismert, ami ezután következett: „Amikor Párizsból visszajött Magyarországra, bujkált a rendőrök elől, amit annyira tökélyre vitt, hogy egy igazoltatás során le kellett buknia ahhoz, hogy egyáltalán megtudja: már egy éve megkapta a politikai menedékjogot Magyarországon. Sorsa viszont soha nem rendeződött: Puczi Béla majd húsz év küzdelem, keserűség és magány után egy Magyarországgal és a saját magyarságával kapcsolatban hitt mítosszal a háta mögött halt meg 2009-ben Budapesten. Nyomorban, betegen, munka és hajlék nélkül.”

Az emlékezetes emléktábla avató beszédében Setét Jenő elmondta, még soha nem hallotta mástól, hogy olyan világosan fogalmazta volna meg az identitását, a kötődését, mint Puczi Béla, aki akkor is ragaszkodott ahhoz, hogy egyszerre magyar és cigány is, amikor ütötték-verték a vásárhelyi fogdában. Ott, ezen a rendezvényen értesülhettem arról is, hogy a marosszentgyörgyi bátor honfitársam szégyellte, amiért Magyarországról nem tudott segíteni otthon maradt családjának. Erre utóbb, szintén közadakozásból, a Setét Jenő vezette Idetartozunk Egyesület és a Roma Sajtóközpont vállalkozott.

Derdák Tibornak a Le Monde diplomatique magyar kiadásában most megjelent emlékezettevésében az egyik központi elem az emléktábla avató beszédben kifejtett nemes gondolat volt, amiről a roma polgárjogi harcos Puczi Béla példaadó kiállása kapcsán akkor elmélkedett.

Ő ebben azt tette szóvá, hogy a magyar történelemben és az oktatásban eltagadják a romák részvételét, például a törökök elleni küzdelemben, a Rákóczi-szabadságharcban, az 1848-49-es és az ’56-os forradalomban, akárcsak a ’89-es rendszerváltás folyamatában, pedig jelenlétük, pozitív szerepvállalásuk ezekben elvitathatatlan. „Ha a többség nem akar minket látni és nem akarja látni az erényeinket, akkor muszáj vagyunk erre mi figyelmeztetni” – fogalmazott az ünnepség szónokaként, majd hozzátette: az elkövetkezendő években emlékeket állítanak majd azoknak, akikre büszkék lehetnek. E kezdeményezés első állomásának nevezte a romák és nem romák adományaiból megvalósult, Puczi Béla emléktáblát.

Hadd idézzem Derdák írásából a vonatkozó passzust:

„Javaslata nyomán szervezték meg a Roma Büszkeség Napját. A felvonulás évről évre nagyobb tömegeket vonzott. Az októberenként esedékes Roma Büszkeség Napja néhány évvel ezelőtt már olyan jelentőségű esemény lett, hogy Setét Jenő meglátta benne a következő stratégiai lépés lehetőségét. Setét Jenő biztos volt benne, hogy ez a menet ki tudja kényszeríteni, hogy korunk hőse, az erdélyi magyar cigány Puczi Béla megkapja az őt joggal megillető nemzeti, köztéri tiszteletadást. Setét Jenő közadakozást kezdeményezett, hogy Puczi Bélának emléktáblát állítsanak a budapesti Nyugati pályaudvarnál. 2017. októberében még a MÁV megtagadta a műalkotás elhelyezését, azonban két hónappal később a roma jogvédők politikai nyomásának hatására megadta az engedélyt, és 2017. december 10-én elhelyezték és felavatták a táblát. 2020-ban a pályaudvar melletti közterület Setét Jenő javaslatára kapta a Puczi Béla tér nevet.”

Azt is megismerhetjük Derdák méltatásából, hogy Setét Jenő gondolkodásában a Puczi Béla tér felavatása egy távolabbra tekintő stratégia része volt. Munkatársaival azon dolgozott, hogy szembesítse a magyar társadalmat és a romákat azzal: vajon a cigányok kellő mértékben és megfelelő módon jelennek meg a köztereken? Az elmúlt évek során másokkal együtt az ország minden olyan települését meglátogatta, ahol valamilyen emléktábla, emlékmű, szobor, dombormű hirdeti a romák jelenlétét, tetteit. Erről írt könyvüket, a Roma reprezentáció Magyarország közterein-t nem sokkal hatalmas, de sajnos gyengének bizonyuló szíve megállása előtt mutatta be társaival együtt múltév decemberében.

Derdák Tibornak az oly rövidre szabott életutat bemutató emlékezésében Setét Jenőnek több más, feledésbe biztos nem merülő fegyvertényét is kiemeli. Ezeknek is köszönhetően tekinthető jogosnak a megjegyzése: „Akik ismerték, akik követték a tevékenységét, akik hallották őt beszélni például két éve a Curia és a Parlament előtti tüntetésen, sokan illették evvel a megjegyzéssel: ő a cigány Martin Luther King.”

Közülük itt csupán kettőt említenék.

Az egyik az volt, hogy a tíz évvel ezelőtti népszámláláson országos kampányt szervezett arra biztatva a romákat: minél többen vállalják cigányságukat. Sikerült a kampány során összehoznia a különböző pártállású közösségi vezetőket, ami párját ritkító eredménynek bizonyult. A siker nem is maradt el, mert a roma népességen belül jelentősen megnőtt a cigányságukat büszkén vállaló lakosok aránya.

Ennek a kampánynak a másik eredménye az volt – mutatott rá Derdák–, hogy a létrejött kapcsolati hálóból megalakult az Idetartozunk Egyesület roma polgárjogi mozgalom.

Íme, erről mit mond a szerzőnk:

„Az egyesület neve Setét Jenő egyik fontos üzenetét hordozza: a romák a magyar nemzet része. Azt hinnénk, hogy ez magától értetődő igazság, de nem az. Elég csak belepillantanunk egy általános iskolai történelem vagy irodalom tankönyvbe: a romákat mintha kiradírozták volna. Pedig nemcsak az új tankönyvekből felejtették ki őket, hanem a régiekből is. Nemcsak a jobboldali nemzettudatból hiányzanak, hanem a baloldaliból is. A romák semmilyen oldalról nem részei a hivatalos magyar nemzettudatnak. Setét Jenő minden fórumon fölemelte a szavát: „idetartozunk!”