Megszólalt a héten a Körképben František Mikloško egykori szlovák kereszténydemokrata politikus, a pozsonyi parlament volt elnöke és interjút adva Király Zsolt főszerkesztőnek elmondta, mit ért az általa vallott „békés hazafiságon”, és miért gondolja, hogy Esterházy János „szent ember volt, akinek a boldoggá avatásában való részvételt személyes kötelességének érezte.” Egyebek mellett arra is kitért: „érti, miért fájdalmasak a magyarok számára a Beneš-dekrétumok, melyek hatását, ha rajta múlna, a zsidókhoz, németekhez hasonlóan rendezné.”

„Azon kevés szlovákok egyike, akik megértést tanúsítottak a két nemzet (magyar-szlovák) közös történelmének magyar álláspontja iránt. Emellett személyesen is hosszútávon szorgalmazza a szlovák-magyar megbékélést. Esterházy Jánost olyannyira tiszteli, hogy születésének 100. évfordulóján személyesen vette át az Esterházy Emlékérmét a magyar Országgyűlésben. Érti, hogy a Beneš dekrétumok miért fájnak még mindig a magyaroknak, és keresztény emberként érzékenyen érzékelte Szlovákiai egyházmegyei felosztását.”

E szavakkal mutatta be Király Zsolt főszerkesztő a Körkép videós podcastjának legutóbbi vendégét, František Mikloškót – a beszélgetés felvétele itt, annak leirata pedig itt elérhető.

A pozsonyi törvényhozás volt elnökével folytatott interjú készítője ehhez a sommás ismertetőjéhez hozzátett egy szubjektív megjegyzést is, amit a dialógusuk nyomán kötelességének érzett megfogalmazni: „Mindig felemelő egy humánus, és nagy tudású emberrel beszélgetni. Viszont a beszélgetés végén az az érzésem támadt, hogy talán nem csak nekem, Önöknek is szívet melengető egy szlovák embertől ilyen értő gondolatokat hallani a magyarokról. Innen indulhat el párbeszéd, valós együttműködés, békés identitásmegőrzés, megbékélés, kölcsönös tisztelet.”

Jómagam, mint, aki régóta figyelemmel kísérem a velünk, magyarokkal mindig rokonszenvező František Mikloško munkásságát, a sors kegyelméből pedig ott lehettem 2001 márciusában azon az ünnepségen, amikor a száz éve született Esterházy János grófra emlékeztek Budapesten a parlamentben, és tanúja annak, ahogyan Mikloško meghatottan átveszi a mártír politikus leányától az apjáról elnevezett emlékérmet, – maradéktalanul osztom Király Zsolt belső indíttatásból fakadó személyes hangú véleményét. Ezért gondolom helyénvalónak, hogy ezt az interjút, melyben az ikonikus szlovák személyiség főleg a szlovák-magyar együttélésről, és a két nemzet történelmi megbékélésének aktuális kihívásairól szólt kendőzetlenül, az olvasó figyelmébe ajánlani.

Természetesen terjedelmi okok miatt arra nincs mód, hogy e kérdezz-felelek során felmerült megannyi kérdésre adott mikloškói válasz helyet kapjon az ismertetőmben. Viszont arra igen, hogy néhányat közülük kiemelve, megismerkedjünk egy olyan bölcs gondolkodású, bennünket érteni akaró és értetni tudó véleményformáló felfogásával, aki elsőként  –és sajnos eddig egyedüli szlovák politikusként – 2005-ben e szavakkal követte meg a szlovákiai magyarokat az 1945 és 1948 között őket ért sérelmek miatt a  nemzetközi Szent Adalbert-díj átvételekor a budapesti parlamentben: „Legyenek akármilyenek is a bennünket ért sérelmek, a magam nevében azt szeretném mondani a Szlovákiában élő magyaroknak, bocsássanak meg.”

Mikloško a megértését a két nemzet irányába szülőhelyéről, a vegyes lakosságú Nyitráról hozta magával, ahol szlovákok és magyarok, „kellemes emberek színesítették a gyerekkorát”. Tőlük életre szóló erkölcsi muníciót kapott.  „Szép, kedves személyek, szabad emberek voltak! – emlékezik – Szabad emberek, akik soha nem fogadták el a kommunizmust, akik mindig megtalálták a módját, hogy ezt kifejezzék, vagy megvédjék magukat a kommunizmussal szemben. Tehát az életöröm volt az, ami megértettette velem, hogy a szlovákok és magyarok békében és örömtelien tudnak egymás mellett élni.”

Mikloško patriotizmusát bizalomra épülő „békés hazafiságként” fogalmazza meg. Hogy mit is jelent ez a krédó, arról szól a következő eszmefuttatása: 

Békés hazafiság… Mindenki született valahol, és az a nemzet az otthonunk, a nyelvünk a legintimebb kifejező eszköze annak, amit érzünk, annak, amit valakinek kifejezni akarunk. Nagyon örülök, hogy a 90-es években, amikor a Parlament elnöke voltam, és a Matica Slovenská hatalmas igyekezettel próbálta elfogadtatni a nyelvtörvényt kivétel nélkül mindenkire, ami azt jelentette, hogy a magyarok a hivatalokban nem beszélhettek volna nyelvükön ott, ahol most 20 százalékuk él.

Ez egy nagy meccs volt, és nagyon becsületesen játszottuk le. Senki sem ellenzi manapság. És nagyon elcsodálkozom, hogy most az ukránok fogadtak el egy törvényt, miszerint ugyanazok a cikkek az újságban oroszul és ukránul is meg kell, hogy jelenjenek. Mi értelme ennek?! Miért van ez? Miért érintik a nemzetet annak lényegi részében?

A szlovák-magyar viszony fejlődése gondolom arról is szólt, hogy ezt az eredményt kivívtuk: lehetővé tettük a magyaroknak, hogy az ő legintimebb dolgaikban magyarnak érezhessék magukat, és nem kényszerítettünk rájuk más nyelvet. A békés hazafiasság egyfajta természetes lehorgonyozást és természetes önbizalmat jelent anélkül, hogy a másikat valamilyen módon megerőszakolnák, vagy rákényszerítenénk a saját akaratunkat. Európa gazdagságát a nemzetek képezik, amelyek kölcsönösen gazdagítják egymást.”

Mikloško reálpolitikus volt mindig, s most 75 évesen is így gondolkodik. Úgy látja, a békés hazafiasság összefügg a kölcsönös bizalommal, ez mindennek az alfája és ómegája:

„A mi feladatunk az, hogy építsük a bizalmat, de ez nem olyan egyszerű, hiszen látjuk, hogy a magyar–szlovák kapcsolat most sem teljesen idilli. Ezer évig békésen éltünk együtt Nagy-Magyarország, majd az Osztrák-Magyar Monarchia területén, aztán a 19. század végén és a 20. század elején jött a sajnálatos nacionalizmus, majd a második világháború az összes következményével együtt – a magyarok kitelepítésével Csehországba és a cseh határhoz, valamint a lakosságcsere, amivel a magyarok nem értettek egyet. Ezek hatalmas sebek, így a kölcsönös bizalmat minden bizonnyal még hosszú éveken keresztül építenünk kell egymás között.”

Reálpolitikusnak neveztem előbb Mikloškót és erre ráerősítenek az Esterházy János rehabilitálására, illetve a Beneš-dekrétumok eltörlésére vonatkozó szavai.

Mint olyan egykori ellenzéki, aki ’89 előtt a földalatti egyház jeles tagjaként behatóan foglalkozott a hívő keresztények csehszlovákiai üldöztetésével, Esterházy egyik rabtársától, Páter Mastiliak szerzetestől ismeri a mártír politikus szenvedéstörténetét. Ő, aki amúgy úgy látja, hogy ma „a magyaroknak kijárna, hogy legyenek saját segédpüspökei”, legújabban pedig – mint mondja – „a boldoggá avatása folyamatából is kivettem a részem tanúként, mert ez az én személyes kötelességem”, arra a kérdésre, hogy nem kellene rehabilitálni Esterházyt, így felel:

„Én nyíltan ki merem mondani, hogy ez valószínűleg nem fog megtörténni. Azért, mert minden, ami 1948 előtt történt, nagyon érzékeny téma, és minden a szlovák államisággal is összefügg. Ha csak fejezetet megnyitnánk ebből a korból, az lavinát indítana el. (…) Erkölcsileg rehabilitálhatják, de politikai szempontból semmit sem lehet megnyitni, ami 1948 előtt történt.”

Hasonlóképpen nem lát esélyt azoknak a szlovákiai magyarokat sújtó Beneš-dekrétumokra az eltörlésére sem, melyek égbekiáltó történelmi igazságtalanságok forrásai voltak és sajnos az utóéletük ma is kísért.

Előbb elmondja a már ismertetett bocsánatkérése történetét, majd amit hozzátesz, az önmagáért beszél: „Értem, hogy ez egy nagyon fájdalmas kérdés és igyekszünk megoldást találni. Először bocsánatot kértünk a parlamentben a zsidóktól a deportálásokért, utána elítéltük a kárpát-medencei németek kollektív bűnösségét, akiket szintén kitelepítettek. Utána kerestük azt az utat, hogyan lehetne kölcsönösen megoldást találni, de akadályokba ütköztünk. És ezek az akadályok még egy ideig biztosan velünk maradnak.

A közelmúlt történelmi értelmezése más magyar és más szlovák szempontból. Ezt azok a történészek is tudatosítják, akik megpróbálkoznak a szlovák-magyar közös történetírással. Nyíltan kimondom, nem lesz egyszerű megoldást találni. (…)

A kérdés az, hogyan közelítsük meg a témát. Vagy megvárjuk, amíg az idő begyógyítja a sebeket, vagy pedig más megoldást találunk. A zsidó közösség esetében a szlovák kormány úgy döntött, hogy – bár a vagyonukat értelemszerűen nem adhatták vissza, mert az megint az 1948 előtti évek problematikája, és akkor megint minden mást is meg kéne nyitni – létrehoztak egy kulturális alapot nagy keretösszeggel, és a zsidó közösség ebből az alapból finanszírozhatja közösségi életét, zsinagógái, temetői megújítását, gondozását.

El tudok képzelni valami hasonló úton történő rendezést a magyarok kulturális életének fejlesztésével. Biztosan a szlovák kisebbség részéről is hasonló elvárások fogalmazódnának meg, amellyel a magyar (magyarországi – a szerk.) félnek kellene számot vetnie.”