Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Kovács Attila, a szlovák-ukrán határ közvetlen közelében fekvő Palágykomoróc református lelkipásztora és elmondta, nem rajtuk múlik, hogy a háborús helyzetben ukránok és magyarok félretegyék a nézeteltéréseiket.  Az interjújában keserűen kifejti: „Nehéz idő vár ránk, most már én is eljutottam oda, hogy el kellene gondolkodni a teljes kivándorláson. Ahogy az erdélyi szászokkal tették – csak mi mennénk magunktól is. 20 perc sétára vagyunk a világ boldogabbik felétől”.

Emellett beszélt arról is, hogy „1991-ben vége lett a Szovjetuniónak, de Kárpátalján semmi nem változott. Azok, akik addig orosz kommunisták voltak, független ukránok lettek… levették a sapkákról a vörös csillagot, és felvarrták a kék-sárga zászlót.”

Arra a kérdésre, hogy meddig dolga itt maradni, pedig így felelt: „Az utolsó emberig, aki igényli az egyházi szolgálatot. Az utolsó református ember eltemetéséig van ennek létjogosultsága. Ha ingázással is, de biztosítani kell a jelenlétet. De a régió nem fog kiürülni. A legelesettebbek mindig itt maradnak – és nekik van a legnagyobb szükségük az egyház szolgálatára.

„Kb. 10 legnézettebb ukrán hírcsatorna 24-e óta mind ugyanazt mutatja. Ami azt jelenti, hogy a sok millió ukrajnai, politikailag meglehet különböző tévénéző ugyanazt látja és hallja nap mint nap. Folyamatosan nézem a youtube-n én is: Magyarországról, Orbán Viktorról jó szó még nem hangzott el, még a menekültekkel kapcsolatban is csak, ha nagyon muszáj, említik Budapest nevét. Vagyis: a magyarellenesség Ukrajnában hosszú évekre be van betonozva.”

A Kárpáti Igaz Szó volt főszerkesztőjétől, Kőszeghy Elemértől származó fenti, friss Facebook bejegyzést nem sokkal azt követően olvastam, hogy rábukkantam a magyar–ukrán határra látogató magyar származású George Pataki volt New York-i kormányzó nyilatkozatára.

Ebben a határmelléki Aranyosapátiról 1908-ban az Egyesült Államokba kivándorolt Pataki János unokája, miután pénteken felkereste a Beregsurányban és Kisvárdán létrehozott segítségpontokat, „lenyűgözőnek” nevezte, amit a magyar kormány, a helyhatóságok és a segélyszervezetek tesznek az ukrajnai menekültekért. Őket méltatva elmondta: arról is szeretett volna tájékozódni, hogy milyen egyéb módokon segíthetnek még. Hozzátette, amint visszatér hazájába, felhívja az amerikai kormány és közvélemény figyelmét arra, többet kell tenni azért, hogy támogassák a menekültek ellátásáért tett rendkívüli magyar erőfeszítéseket.

Hiába a tekintélyes amerikai politikus által is méltatott össznemzeti szolidaritás, hiába a csak legnagyobb elismerést érdemlő összefogás, amit Magyarország is, más térségbeli államokkal együtt tanúsított és tanúsít ezekben a napokban a mindenüket hátrahagyó, életüket menteni akaró menekültek irányába, a jelek szerint az ukrán közvélemény legnagyobb részének a magyarokról alkotott kedvezőtlen képe továbbra is tartósan „be van betonozva”. Az ottani média pedig, ahelyett, hogy, most az igazság órájában, oszlatná ezeket a gyanakvásokat és kételyeket, az elhallgatással szolgálja magyarellenességet.

Mindezeket azért kívántam előrebocsátani, mert most az olvasó figyelmébe ajánlandó publikáció, a Válasz Online-ban napvilágot látott interjú a szlovák–ukrán határ közvetlen közelében fekvő 700 lelkes, nagyrészt magyaroklakta kárpátaljai Palágykomoróc református lelkészével, Kovács Attilával nemcsak arról szól, hogy „a háború nyomorúsága az istentelen emberek szívében lévő gonoszság következménye”, és őt „megrémíti, hogy egyetlen ember ostobasága miatt most milliók szenvednek és halhatnak meg.”

A tiszteletes a Vörös Szabolccsal folytatott dialógusában hangsúlyosan szól azokról az előzményekről is, melyek az elmúlt évtizedekben a messzi Kijevvel nagyon szegényesen összekötött Kárpátalja lakói, köztük a magyarok még inkább, mint mások küszködtek, és amelyek az egykor nagy reményekre esélyes és a béke szigetének számító térséget egyre inkább élhetetlenebbé tették és teszik. Szavai sajnos kísértetiesen egybecsengenek Stefano Bottoninak a Kolozsvári Rádió Tetőteraszában a héten elmondottakkal: ez a régió „egyszerűen egy teljesen elfelejtett periféria volt mindig is, és az is maradt”. A magyar kisebbségnek pedig a nem is annyira lassú elszivárgása, majdnem 10 éve folyamatos, „részben az ukrán kisebbségpolitika miatt, a kényszersorozások miatt, a nyelvhasználati gondok miatt, a kettős állampolgárság miatt,” amihez hozzájárult az anyanyelvi oktatás elleni állami fellépés is.

Ma is, amikor teljes joggal az egész világ rokonszenve az orosz agresszió áldozatává lett Ukrajna és népe, a földönfutóvá tett milliók felé irányul, Zelenszkij ukrán elnök egy nemzetközileg elismert hőssé válik, míg Putyin globális páriává silányul – a beidegződések, a mesterségesen táplált előítéletek ebben a szerencsétlen sorsú, létében fenyegetett országban, mit sem változtak. Ennek a kárvallottjai a Kárpátalján élő nemzettársaink – mutat rá Kovács Attila, hozzátéve, hogy a történelem sajnos önmagát ismétli, a kárpátaljai magyarok pedig ismét belesodródnak valamibe, amihez semmi közük:

„Tragédiánk, hogy Ukrajna nyolc éve ellenségként tekint ránk, a nacionalista kijevi média is ránk támadt, csak mert oroszbarátnak gondolják Orbán Viktor kormányzását. A falu ukránjai nekünk írnak tüntető leveleket, hogy Magyarország zárja ki az oroszokat a SWIFT-ből. Ezek az akciók nem segítik, hogy hazánknak érezzük Ukrajnát, állampolgárként viszont kötelességünk megvédeni a közös országunkat. Ebből az ellentmondásból fakad a kérdésében szereplő felvetés, amit én is hallottam már.

Éltünk meg hasonlót, Palágykomorócon az oroszok 1944 őszén ugyanazt csinálták, mint ma Harkivben: robbantgattak, gyilkoltak, magyar katonák holttestét gyalázták – állítólag a templom köré temették őket. A templom bádogfedésén és a torony régi kakasán a mai napig megvannak a golyónyomok. A front elvonulása után malenkij robotra vitték a – civil – férfiakat. Lágerbe hurcolták és meggyilkolták őket, például nagyapámat is. 35 ezer kárpátaljai családot nyomorítottak meg. ’45-ben Sztálin lekanyarította a megyét Csehszlovákiáról, ’46 tavaszán pedig jött a padlássöprés és a kollektivizálás. Mindenünket elvették, nagybátyám hajtotta be az utolsó ökrünket a kolhozba. Nálunk így kopogtatott be az orosz uralom.

1991-ben vége lett a Szovjetuniónak, de Kárpátalján semmi nem változott. Azok, akik addig orosz kommunisták voltak, független ukránok lettek… A megyei KGB-nek is csak a neve változott akkor. Levették a sapkákról a vörös csillagot, és felvarrták a kék-sárga zászlót. Ilyen tekintetben számunkra nem volt akkor különbség oroszok és ukránok között.”

Persze a lelkész árnyalni is akar. A kérdésre, hogy „tényleg párhuzamot von az 1944-46-os pusztítás és az 1991 utáni évek között?” – így felel:

„Nem, hisz 1991-ben nem öltek meg senkit, de a nyomor ugyanaz volt. Áramszünet volt, 1996-97-ig naponta legalább négyórásak, jegyrendszer volt és éhség. Mérhetetlen nyomor szakadt ránk a független Ukrajna eljövetelével. Hiperinfláció jött, elértéktelenedtek a bankbetétek, nem volt ukrán pénz, dolláros boltok működtek. Ostobaság persze mindenben párhuzamot vonni a két korszak között. Én például soha nem jutottam volna el Budapestig, ha marad a Szovjetunió. Nem ott tartunk, mint ’91-ben, hiszen eltelt azóta harminc év, de ’91-ben nem láttunk semmi változást. A határcsencselés lett az egyetlen megélhetésünk: benzint és cigit vittünk, kenyeret és vajat hoztunk. Egy kanyar cigi 1000 forintot hozott – az akkori itteni egyhavi átlagkeresetet. Nyilván ez már nem az az Ukrajna, a mai politikusok már a függetlenségben szocializálódtak, de érthetetlen, hogy egy 40 milliós ország vezetői miért a 10 milliós Magyarországot tartják kerékkötőnek.”

Arra a riporteri érdeklődésre, hogy „Budapestről nézve úgy tűnhet, nem is a kárpátaljai magyarság dolgai frusztrálják Kijevet, hanem a magyar kormány lépései.” – a válasz önmagáért beszél:

„Lehetséges. Akkor a kormánynak kell változtatnia a politikáján, bár az se lenne jobb. Teljesen mindegy, mit csinálnak Budapesten, mert a kárpátaljai magyarságot akkor is démonizálják, érdemtelenül. Egy 40 milliós államban országrontónak titulálni egy alig 130 ezres, még Kárpátalja megyében is csak egy 20 kilométeres határmenti sávban élő kisebbséget: nevetséges.

Nehéz idő vár ránk, most már én is eljutottam oda, hogy el kellene gondolkodni a teljes kivándorláson. Ahogy az erdélyi szászokkal tették – csak mi mennénk magunktól is. 20 perc sétára van a szelmenci határ, ennyire vagyunk a világ boldogabbik felétől.”

Végül szóljak arról, mi indokolta a címben szereplő Zelenszkij megsüvegelést?

Kovács Attila, aki maga is lelkes támogatójává vált az ország polgárainak 90 %-os támogatottságot élvező elnöknek így érvelt: „Eleinte úgy voltam vele, hogy nem érdekel egy ilyen komikus, de a kormányépület előtt felvett szelfivideója zseniális volt. Lenyűgözött, hogy nem menekült el Kijevből.”