Megszólalt a héten a hvg360 hírmagazinban Bihari Ádám és az ukrán-magyar határon fekvő, 80 százalékban magyaroklakta kis faluból, Haranglábból keltezett tudósításban számolt be arról, hogy „mindent összekapartak a helyiek, és összefogva látják el az ide érkező egyre több, háború elől menekülő családot” ráadásul oly módon, hogy „közben a fronton harcolók is kapnak tőlük.”

Mélyen megindító és egyben üzenetértéke is van annak, ahogyan itt magyarok és ukránok, reformátusok és pravoszlávok együtt sütnek-főznek. Ezzel szembesülve jegyzi meg a riporter: „Idilli kép, még akkor is, ha az ember tisztában van vele, hogy a Kárpátalján élő nemzetiségek viszonya a háború alatt legalábbis hullámzó. Itt, Haranglábon viszont jelenleg nem ügy, ki milyen nyelven beszél.”

 „A háború előtt felszámoltuk a kárpátaljai orosz ügynökhálózatot, ezért nem voltak magyarellenes provokációk Kárpátalján” – nyilatkozta a HVG friss számának adott interjújában Viktor Mikita kárpátaljai kormányzó. A politikus arról is beszélt, hogy nem szabad felelőssé tenni a kárpátaljai kisebbségeket „anyaországuk” politikája miatt.

Arra a konkrét kérdésre pedig, hogy mennyire tükröződik Kárpátalján az a vita, amely kedvezőtlenül befolyásolta az elmúlt években Magyarország és Ukrajna viszonyát, Mikita így felelt:

„Egyértelműen érződik. Amikor ölik a gyermekeinket és a polgárainkat, megnő az igazságérzetünk, és minden ukrán azt szeretné, ha az egész világ megértené, min megyünk keresztül. Szeretnénk, ha belátnák, minden hordó olaj vagy köbméter gáz, amit Oroszországtól vásárolnak, lehetővé teszi, hogy új rakétákat lőjenek ki ránk. Azt szeretnénk, ha az egész világ egységesen Moszkva ellen fordulna, de azt is megértjük, sok ország komolyan függ Oroszországtól, és elfogadjuk, hogy mindenki maga dönt arról, vásárol-e az agresszortól.

Ami a magyarokat illeti, érezhető az ukránok hozzáállásának változása, de ennek ellenére folyamatosan azt magyarázom, hogy Kárpátalja területén az összes nemzeti kisebbség békében él egymással, és nincsenek komoly problémák közöttük. Magyarprobléma sincs. Függetlenül attól, hogy ki milyen nemzetiségű, mindannyian Ukrajna területén élünk, és nem feladatunk, hogy értékeljük a többi ország vezetőinek politikáját. (…) Itt mindenki egyenlő, mindenkit meg kell védenem.”

A kormányzó, – aki szerint „a fő feladat az volt, hogy ne legyenek magyarok elleni provokációk, mert tudjuk, hogy az oroszok ezeket mindig igyekeztek felhasználni a saját céljaikra”, és intő példaként emlegette fel azt a merényletet, amikor orosz pénzen tevékenykedő lengyel bűnözők dobtak gránátot a KMKSZ ungvári székházára, – korrekt nyilatkozatai okán népszerű a kárpátaljai magyarok körében. Sokak számára megnyugtató volt például az, ahogyan még március elején egy sajtótájékoztatón reagált a Magyarországot támadó közösségi hálókon terjedő nyilatkozatokra és határozott hangon szólított fel mindenkit: „fejezzék be Magyarország lejáratását!”.

Hogy az általa vallottaknak milyen a társadalmi beágyazódottsága többnemzetiségű Kárpátalján, azt jól szemlélteti Bihari Ádámnak a hvg360-ban megjelent tényfeltáró riportja. Ebben bepillantást nyerhetünk arról, miként élik meg egy döntően magyaroklakta határ menti kis faluban az ott lakók ezeket a nehéz időket, amikor Ukrajna történelmének legtragikusabb lapjai íródnak.

Biharinak pillanatfelvétele elkészítéséhez egy rokonszenves helyi útikalauz nyújtott segítséget. Hogy ki is ő, és mit mondott el erről a borzalmasan elhanyagolt bekötőúton megközelíthető településről, arról így szól a cikk indítása:

„Harangláb községet alig nyolcszázan lakják. A településen nem csak a méteres kátyúk jelzik, hogy nem dúskál a jóban, de a 2001-es árvíz elvitte, tönkretette az épületek jó részét is. Nemzetközi segítséggel egy részük újjáépült ugyan, de sok közülük most üresen áll. „Na, akkor mondom a szomszédokat: ez üres, amaz üres, ott lakik még egy idős ember, ott megint senki és innen is kiköltöztek pont mellőlünk” – mutatja Baranyi Sas Kitti az elhagyatott házakat az utcában, ahol férjével és két gyermekével élnek.”

A határon fekvő Haranglábról a háború kitörése után sokan gyorsan átköltöztek a magyar oldalon, Lónyán élő rokonaikhoz. Ez az exodus elgondolkoztatta a Baranyi Sas családot is. Osztottak-szoroztak, majd döntöttek: „Mi is megijedtünk első nap, de végül maradtunk. Mehettünk volna ismerősöknél, rokonoknál lakni, de két gyerkőccel elindulni két  táskával, amibe úgyis csak kétnapi váltóruha és pelenka fér, nem egyszerű. És addig nem is megyünk, amíg itthon nyugodtabb” – mondja Kitti.”

A háború azonban felforgatta a falu mindennapjait, a település iskolájában, mely egyben óvoda is, ugyanis most az ország keleti és déli régiókból érkezők találtak menedéket. Csak a magyar és az ukrán zászló a közös zászlótartóban, a rajzok, festmények és iskolai programokról szóló felhívások emlékeztetnek a kétszintes épület eredeti rendeltetésére, mára az iskola átváltozott egy zsúfolt menekültszállássá.

„A kisméretű osztályokra kitalált, szűkös termekbe lépve mindenütt matracok, ágynemű, csomagok a földön. – olvashatjuk a tudósításban, ami így folytatódik: A tanári szekrényeket is azoknak az embereknek a dolgai töltik most meg, akik sokszor hatan-heten is laknak egy ilyen apró helyiségben, nem ritkán egy-egy kutyával, vagy más házállattal együtt - napokig, hetekig. Van, aki már a háború első pár napja óta itt van.

A zsúfoltság, a privát szféra teljes hiánya és a földön, matracokon alvás még így is ajándék azoknak az embereknek, akik mostanság jönnek és már heteket töltöttek el a háború közepén, folyamatos tüzérségi tűz alatt, víz, villany és fűtés nélkül.”

Miközben egyre többen jönnek, és az iskolában rég nincs tanítás, ahogy másutt se Kárpátalján, legfeljebb Covid alatt már valamelyest bejáratott online oktatásban vesznek részt a gyerekek, a férfiak közül, akik maradtak, mint Kitti férje, László dolgoznak: „hiszen a földnek nem kifogás a háború, így is, úgy is meg kell művelni, ha termést vár az ember. Nincs könnyű dolga, hiszen a határ közelsége miatt sokszor azt is be kell előre jelenteni, ha valaki szántani megy a határszakaszhoz közeli földjére.”

Azok a nők pedig, akik tudnak, itt az iskolában főznek, takarítanak, vagy máshogyan segítenek – mondja el a HVG újságírójának Baranyi Marianna, az intézmény igazgatója. Ezt Kitti a következőkkel egészíti ki: „nagyobbrészt saját erőből oldják meg a helyi lakók az ellátást.”

A végekről szóló helyszíni tudósítás igazán megkapó része ezután következik, amikor Kitti így szól: „De mutatok még valamit, menjünk át Oljáékhoz”.

Hogy miről is van szó, az kiderül a folytatásából:

„A takaros házikó előtt, ahová kísérőnk kalauzol, vidáman üdvözöl minket Olja, és ukránul azonnal betessékel. Aztán visszaáll a rögtönzött konyhává alakított nappali asztalához tésztát nyújtani két másik asszonnyal és két kislánnyal együtt. Kérdéseinket többnyire magyarul is megértve ukránul válaszol.

Olja pár hete kezdett el sógorának küldeni otthon sütött süteményeket, házilag füstölt kolbászt. „Misa 2014 óta szolgál, Donbaszban és Luhanszkban is harcolt. Nagyon fontos ez nekik a fronton. Már az is, hogy legalább néha ne a konzervpástétomot kelljen enni, de sokkal inkább az otthoni illatok, higgye el sokat jelent” – meséli a nő kicsit elérzékenyülve, elmerülve a saját gondolataiban.”

Persze nem csak a fronton levő sógor a fontos, mindenkire gondolnak, aki a hazát védi bárhol Ukrajnában, érettük megmozdult egész Harangláb: „van, aki diót hoz, van, aki mákot, van, aki lisztet és van, aki pénzt ad bele a közös akcióba, amit Olja a kezdetek után a Facebookon is meghirdetett.”

Ami ezután jön, az is magával ragadó: „Ukránok, magyarok, reformátusok, pravoszlávok együtt sütnek-főznek. Idilli kép, még akkor is, ha az ember tisztában van vele, hogy a Kárpátalján élő nemzetiségek viszonya a háború alatt legalábbis hullámzó. Itt, Haranglábon viszont jelenleg nem ügy, ki milyen nyelven beszél.”

Az elkészült bejglit meg a húsvéti kenyeret előbb megszenteltetik, majd elküldik a Munkácson állomásozó 128-as dandár főhadiszállására. Innen osztják szét, oda, ahol szükség van rá, de többnyire az első vonalban harcolók számára.

Végül következzen a beszámoló Kicsiben kezdődik fejezetéből a záró passzus:

„Harangláb története sok minden egyben. Történet a háborúról, a menekülőkről, az önzetlen segítségről és a kárpátaljai magyarok megmaradásáról is. Egy olyan kistelepülésen, mint ez, van elég baj háború nélkül is. A fiatalok - főleg a magyarok - elmennek, az utak vállalhatatlan állapotban vannak, időről-időre jön az árvíz. A nehézségek ellenére mégis odaadóan fogadják a keletről érkező menekülők sorait és próbálják a lehetőségeikhez képest a legtöbb embert ellátni, amíg tovább nem mennek, vagy vissza nem térhetnek otthonaikba. Ha azonban a háború még sokáig tart és még több embernek kell elhagynia az otthonát, a menekültáradat hamarosan kinőheti a falut.”