Megszólalt a héten az Azonnaliban Renczes Ágoston és ízekre szedte Soltész Árpádnak azt a Joj szlovák kereskedelmi tévé híroldalán megjelentett publicisztikáját, melyben az egyik legismertebb szlovák író-újságíró arról értekezett: Orbán Viktor elsöprő április 3-i győzelme azt mutatja, „ha a magyarok önként Orbán fasizmusát választották, azzal nincs mit tenni, el kell fogadni, de le kell vonni belőle a következtetéseket is”. Ez pedig Soltész szerint abban áll, hogy „a putyini Magyarország, a háborús bűnöket és népirtást elkövető Oroszország szövetségese nem lehet az EU és a NATO tagja, ezért ha Magyarország nem lép ki magától, ki kell hajítani, határozottan és nagyon-nagyon gyorsan.”

Renczes előbb rámutat arra, mindaz, amit Soltész felvet, „csak a józan belátás hiányában és a geopolitikai realitások teljes figyelmen kívül hagyásával lehet állítani, és ez tényleg semmi másra nem jó, mint az indulatok felesleges szítására”, majd külön is kitér az uszító közvélemény-alakitó eszmefuttatásának legelképesztőbb jóslatára. Eszerint: „ha bedőlünk az illúziónak, hogy a fasizmus legyőzhető kulturált politikai párbeszéddel és demokratikus versenyben, Szlovákia lesz az egyik ország, ami a saját bőrén próbálja majd ki a népirtást, sokkal korábban, mint hogy el tudnánk képzelni. Ekkor pedig Rozsnyó lesz az új Bucsa, Pozsony pedig az új Mariupol.”

„A kassai születésű Soltész Árpád nevéhez fűződik minden idők legnagyobb szlovák filmsikere, a Disznó, amelyet azonos című könyve alapján forgattak. Jó időben jó témához nyúlt, szinte jóstehetséggel látta előre, meddig volt képes elmenni az alvilági alakokkal összefonódott államvezetés, és hogyan jutott el ez a telhetetlen és gátlástalan csapat Ján Kuciak és jegyese meggyilkolásáig. A könyv több tízezer példányban fogyott el, a filmet több mint százezren látták, a választások előtt hatásosabb volt, mint bármelyik ellenzéki párt kampánya. A szerző mindennek ellenére úgy látja, nem változtatott semmin, legalább kétnemzedéknyi időnek kell eltelnie, amíg itt mások lesznek a viszonyok. Mert egyelőre csak a szereplők változnak, a történet folytatódik.”

A kitűnő szlovákiai magyar újságíró, Vrabec Mária egy éve ezekkel a szavakkal méltatta a pozsonyi Vasárnapban azt a Soltész Árpádot, akit huszonöt éve szlovákul publikáló jónevű oknyomozó újságíróként tartanak számon, országos ismertséget pedig azzal a regényével, majd a belőle készült filmmel aratott, melyben Ján Kuciak újságíró és barátnője, Martina Kušnírova meggyilkolásának hiteles történetét tárta fel úgy, hogy közben bemutatta azt is, hogyan fonódik össze a szlovák gazdasági és politikai elit az alvilággal.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy sokunk számára, egy negyedszázados szakmai teljesítményt sikerült egy csapásra lenulláznia Soltésznek azzal az útszéli hangú, bujtogató kirohanásával, amivel előállt a Fidesz választási győzelmének másnapján. Ebben csalódottságának hangot adva a magyar választópolgárok markáns többsége által hozott döntése miatt, azt szorgalmazta, hogy „a fasizmust választó Magyarországot” azonnal ki kell hajítani az EU-ból és a NATO-ból.

A „hírmagyarázó” szerint „Az Európai Unió pénzén csak Orbán kleptokrata elitje gazdagodik, a választója pedig Putyin energetikai morzsáiból él. Ez pedig elég ahhoz, hogy a magyar nemzet ugyanolyan lelkes szövetségese legyen a fasiszta Oroszországnak, mint a náci Németországnak volt”

Úgy vélte, nem érv az, hogy a választás nem volt tiszta, mert az egyértelműen szabad volt, az eredmény pedig nem volt szoros, hiszen „Orbán Viktor fasizmusa alkotmányozó többséget szerzett.” Ehhez hozzátette: „Civilizált szempontból nézve teljesen mindegy, hogy a társadalom túlnyomó többsége lelkesen tapsol a fasizmusnak és a népirtásnak, vagy csak anyagi érdekből vagy egyszerű gyávaságból tolerálja azt. Ez a társadalom nem része a mi civilizált köreinknek. Nyíltan ellenséges vele”

Az uszító okfejtés ezt követően magasabb fokozatra váltott és ahhoz híven Szlovákiában a politikusok és újságírók gyakran vonnak párhuzamot Moszkva kinyilvánított és Budapest vélt geopolitikai céljai, illetve a szovjetutódállamok orosz kisebbségei és a határon túli magyarok helyzete között, Soltész elővette a Trianon-kártyát.

Megállapította: „Ahogy Putyin szeretné újjáépíteni a Szovjetuniót, úgy a magyar fasiszták ideológiai szent grálja Nagy-Magyarország. Magyarország egyelőre nem próbálja hadsereggel elfoglalni az egykori Magyar Királyság máig sajátjának tartott területét, de csak azért, mert még nem adottak ehhez a feltételek. A céljai és az eszközei azonban ugyanazok, mint Oroszországé, ami hasonlóan a sajátjának tekinti Ukrajna területét.”

A kommentárnak álcázott pamflet végképp minősíthetetlenné akkor vált, amikor Soltész az egész magyar társadalmat azért kívánta kizárni a civilizáció köréből, mert „Orbán elsöprő győzelme azt mutatja, hogy a magyarok, ha kedvező az ára, nők és gyerekek vérét is nyugodtan tankolni fogják, vagy a csontjaikkal fognak fűteni, illetve bizonyos értelemben már most is ezt teszik.” Majd erre a gyalázatra is képes volt rátenni egy lapáttal, és elénk tárta apokaliptikus vízióját:

„Ha bedőlünk az illúziónak, hogy a fasizmus legyőzhető kulturált politikai párbeszéddel és demokratikus versenyben, Szlovákia lesz az egyik ország, ami a saját bőrén próbálja majd ki a népirtást, sokkal korábban, mint hogy el tudnánk képzelni. Ekkor pedig Rozsnyó lesz az új Bucsa, Pozsony pedig az új Mariupol.”

Ezt az uszító hangnemű, hamis érvektől hemzsegő „gyorsértékelést” nem hagyhatta szó nélkül Renczes Ágoston az Azonnali Mátyusföldről elszármazott munkatársa, aki joggal gondolta úgy, a véleményszabadság nem mindenre jogosít fel, abba a hamis teóriák propagálása és a felelőtlen hangulatkeltés nem fér bele. A Dehogy lesz Rozsnyó az új Bucsa, az Isten szerelmére címmel közreadott reflexiójában ugyanis tételesen cáfolta Soltész feltételezéseit és ízekre szedte a minden alapot nélkülöző megtévesztő érveit.

Nem vitatva, hogy akár lehetnek is hasonlóságok az orosz és a magyar hatalomgyakorlási technikákban – médiapolitika, kampányjelenségek, civil szervezetekhez való hozzáállás, központi mítosz építése, miszerint a hagyományos értékeket védeni kell a romlott nyugati izmusokkal szemben, stb., – rámutatott: még ezek a hasonlatosságok se képeznek analógiákat.

Ami pedig a szóbahozott birodalmi nosztalgiát illeti, a feltételezett elgondolása eleve megalapozatlan és inkorrekt, hiszen „amíg Oroszországban a Putyin által kimondott hivatalos geopolitikai cél a Szovjetunió visszaállítása, addig a Fidesz céljai között semmi ilyesmi nem szerepel sem kimondva, sem az utalások szintjén.”

Érdemes idéznem ez ügyben Renczes vonatkozó okfejtését:

„Orbán Viktor ugyanis – bár valóban a regionális vezető szerepét szánja Magyarországnak, és ezt fűtheti is birodalmi nosztalgia – nem elfoglalandó területként tekint a szomszédos országokra, hanem potenciális szövetségesekként, akikkel közösen léphetne fel Brüsszelben és akik támogatnák őt az európai politikai ambícióiban, egy új jobboldali pártcsalád létrehozásában, aminek ő a vezéralakja lenne. Eddig ebben a szomszédok közül Janez Janša volt a partnere, illetve Orbán a régi szövetséges lengyel Jog és Igazságosságot is szerette volna maga mellett tudni, de kiváló kapcsolatot ápolt Robert Ficóval vagy Igor Matovičcsal is, és Eduard Hegerrel is szót értett. Partnerként tekintett mindannyiukra, és tisztában van vele, hogy a revizionizmussal semmire nem menne azon kívül, hogy újra összeállna a kisantant.”

Csak egyetérteni tudok az Azonnali munkatársának a gondolatmenetével, amelyben észérvekkel mutat rá: a revíziótól való félelem csak abban az esetben merülne fel lehetséges szcenárióként, ha teljesülne Soltész hagymázas vágya és Magyarországot kipenderítenék az EU-ból és a NATO-ból.

Ha a vonatkozó okfejtését terjedelmi okokból teljesen nem is tudom idézni, de annak egy sokatmondó passzusa ki nem hagyható:

„Az, hogy a csekély súlyú Magyarország katonai fenyegetést tudjon jelenteni a szomszédaira, NATO-tagként teljességgel elképzelhetetlen, és az EU-tagsága miatt is teljesen nonszensz. Nemcsak a háború lehetőségének felvetése nonszensz, hanem a feltételezett kiváltó ok is, hisz pont az EU-tagság szolgált gyógyírt Trianon – nem csak a magyarok szempontjából negatív – következményeire: a határok szabadon átjárhatók az emberek, a cégek és az áru számára is.

Ha valami miatt annyira meg tudna erősödni a revizionizmus Magyarországon, hogy politikai célként is megjelenjen, az az, ha az EU nyújtotta előnyöket elvennék Magyarországtól.”

A népirtásos szcenáriót is tartalmazó kommentár bírálata végén Renczes összegez. Minden elismerésem, hogy ebben képes volt higgadt maradni. Mert reflexiójának kulcsmondata így szól: „Ilyet csak a józan belátás hiányában és a geopolitikai realitások teljes figyelmen kívül hagyásával lehet állítani, és ez tényleg semmi másra nem jó, mint az indulatok felesleges szítására.”