Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Tibori Szabó Zoltán és a november 12-én 96 éves korában, Párizsban elhunyt Méray Tiborra emlékezve elmondta: „Eltávozása a betölthetetlen űr érzését váltotta ki bennem. Hiszen ha modellt kellene választanom a megalkuvást nem ismerő, korrekt és kitartó, a tényekhez mindig ragaszkodó újságíró portréjához, akkor mindenképpen Tibort választanám.”

A neves írót, újságírót, lapszerkesztőt és az emberi jogok Európa-szerte megbecsült védelmezőjét, a nyugati magyar emigráció doyenjét, az ’56-os forradalom emlékezetben tartásáért talán legtöbbet tevő egykori „örökifjú” résztvevőt elismerő szavait Tibori Szabó Zoltán – egyebek mellett – a következőkkel indokolta: „Ebben a választásban nem is csupán az játszana szerepet, hogy az 1990 évek elejétől a barátságával és a szeretetével megajándékozott. Hanem főképp az a tény, hogy olyan ember létére, akit családi szál Erdélyhez nem fűzött, mindig rajta tartotta vigyázó tekintetét az erdélyi magyarság sorsán is, és azt talán éppen a szóban forgó kapcsolat terhétől mentesítve volt képes, sokszor akár kíméletlennek tűnő objektivitással, feltárni és felmutatni.”

Húsz évvel ezelőtt, 2000 októberében Petre Roman akkori román külügyminiszter választási provokációnak minősítette azt, hogy Romániában az 1956-os magyarországi forradalom évfordulójára időzítetten kiadták román nyelven Méray Tibor Budapest, 1956 – Akkor és 44 év után című könyvét, határozottan tiltakozott annak megjelentetése ellen. Az 1989-es decemberi fordulat utáni hatalomváltás miniszterelnöke, aki azidőtájt a Demokrata Párt elnöke volt, a könyvben az édesapja egykori politikai szerepét elemző részt kifogásolta erélyesen.

Az évtizedek óta Párizsban élő magyar író 1966-ban Párizsban, majd az Egyesült Államokban, Angliában és Olaszországban is napvilágot látott kötete első alkalommal adott lehetőséget a román nagyközönségnek, hogy részletesen megismerje az 1956-os magyarországi eseményeket. Méray a bukaresti Compania kiadónál megjelent román nyelvű kiadást kiegészítette egy fejezettel, amelyben megírta, hogy Nagy Imre és társai családjaikkal együtt miként kerültek a börtönnel felérő snagovi száműzetésbe, az akkori román kommunista vezetés pedig miként adta ki őket később a kádári Magyarországnak. Ebben a terjedelmes új passzusban a szerző részletesen foglalkozott azzal a dicstelen szereppel is, amelyet ebben a történetben Petre Roman édesapja, a Neulander Ernőként született Valter Roman egykori illegális kommunista és volt moszkvai Komintern aktivista betöltött.

Petre Roman haragját nemcsak a Méray könyv megjelenése váltotta ki. Dühét fokozta, hogy az Evenimentul zilei című napilap nemcsak napokon át egész oldalas válogatásokat is közölt Méray könyvéből, hanem annak főszerkesztője egy vezércikkben azt is megírta: a magyar származású Valter Roman, aki a Moszkva megbízottjaként szovjet tankban tért vissza 1944-ben Romániába, az 1956-os események során többször is elárulta Nagy Imrét, annak ellenére, hogy a mártír magyar miniszterelnök még a moszkvai Kominternes korszakból jó barátja volt.

Petre Roman a válasz jogán közölt felháborodott tiltakozásában kikérte, hogy apja emlékét ily hazug módon besározza az általa „magyarországi politológusnak” nevezett Méray Tibor. Azzal érvelt: a „nyíltan irredenta Méray azt a Valter Romant próbálja lejáratni, aki annyi irredenta akciót hiúsított meg". Mi több, még azt is hozzátette: az édesapja emlékét most befeketítő hadjárat mögött is a Románia egységét fenyegető magyar irredentizmus áll. 1956 őszén sem azért küldte Gheorghiu-Dej apját Budapestre, hogy ott a szovjet érdekeket érvényesítse, hanem mert „Románia vezetőit komolyan aggasztották az akkori politikai mozgalom egyes vezetőinek – az utcákon hatalmas visszhangra találó – irredenta felhívásai”.

Petre Roman e tiltakozásával szelet vetett és vihart aratott, azonnal nevetségessé is vált. No, nemcsak azért, mert magyarországiként emlegette nyugati magyar emigráció s egyben a francia újságírás egyik ismert személyiségét, a francia Becsületrenddel kitüntetett ismert írót, lapszerkesztőt és az emberi jogok Európa-szerte megbecsült védelmezőjét. És nemcsak azért, hogy nem mondott igazat, hiszen Erdélyről vagy határok újrarajzolásáról az egész forradalom időszakában nemhogy felhívások, de egyetlen szó sem hangzott el.

Azzal járatta le magát végképp a Demokrata Párt elnöke, hogy olyan történelmi dokumentumokkal igyekezett igazolni, ráadásul azok egyikét meg is csonkítva, hogy milyen jó román volt a magyar édesapja, melyek nem álltak összhangban az állításaival, sőt egyesek nem is állták ki a hitelesség próbáját. Ezekből nagyon sok minden kiderült ugyan, de az semmiképp, miszerint az apja elkötelezett román patrióta lett volna. Ehelyett inkább az, hogy „elsősorban és főképp jó szovjet ember volt” – amint azt róla Tibori Szabó Zoltán találóan megállapította egy történelmi tanulmánynak beillő előszavában, melyről nemsokára még szó lesz.

Valter Roman, eredeti nevén Neuländer Ernő nagyváradi születésű ember volt, akit családi háttere és műveltsége egyaránt a magyar kultúrához fűzött, és aki egészen fiatalon a kommunista mozgalomhoz csatlakozott, ízig-vérig proletár internacionalista volt. Éppúgy, mint minden más hozzáhasonló engedelmes propagandistája és aktivistája a Lenin által alapított Kommunista Internacionálénak, azaz a Kominternnek.

A korszak valóban hiteles dokumentumai pedig távolról se szóltak arról, hogy Petre Roman édesapja bármennyire is védte volna akkoriban Románia érdekeit. Csupán arra derítettek fényt, hogy a magát cikkeiben „commandant Walter Roman” néven jegyző „homo sovieticus”, mint minden más kommunista, az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum előtt Hitler- és náci-ellenes volt.

Ráadásul, mit ad Isten, a védhetetlent védeni próbáló Petre Romannak „véletlenül” elkerülte a figyelmét az is, hogy apjának, mint romániai ügyekben illetékes bizalmi elvtársnak valóban volt markáns véleménye Erdély jövőbeni hovatartozást illetően, de kifejezetten nem az, amit fia utólag bizonyítani akart, sőt…

Ugyanis, 1944 kora nyarán, a legfelsőbb szovjet vezetés kérésére készült feljegyzésében amely valóban Erdély jövőjéről szólt, a spanyol polgárháborút megjárt és ott nősült Valter Roman (felesége, a későbbi román miniszterelnök anyja, a spanyol Hortensia Vallejo volt) azt fejtegette: Erdélyt nem lenne szabad  se Magyarországnak, sem pedig Romániának visszaadni, mert ez szerinte az adott ország „jutalmazását” jelentené a Hitler „rablóháborújában” való „csaknem egyforma mértékű” részvételért.

Rámutatva, hogy a Hitler akaratából felosztott Erdély „gazdasági, történelmi, nemzeti és etnográfiai szempontból” egyaránt egységes, oszthatatlan terület, Valter Roman konkrét javaslatokkal is előállt. Ennek lényege az volt, hogy a második bécsi döntéssel kettéosztott Erdélyt egyesíteni kell, ezt követően pedig önálló, független állammá kell tenni.

Az már csak hab volt a tortán, hogy a két évtizeddel ezelőtti hatalmas sajtóvisszhangot kiváltó „Valter Roman-ügynek” volt egy olyan furcsa hozadéka is, mely nagyon sok újságíró szavahihetőségét kérdőjelezte meg. Románokét és magyarokét is egyaránt. Amikor a Mentor kiadó magyarul is megjelentette 2001-ben önálló kötetben 44 év után címmel az ominózus kiegészítő fejezetét az eredetileg Párizsban 1966-ban kiadott Méray könyvnek, az előszót jegyző Tibori Szabó Zoltán nem véletlenül adta a következő címet a prológusának: „A forradalom igazából nem engedünk” avagy Méray Tibor „közismert román író”-vá válásának hiteles története”.

Bár hihetetlennek tűnik, de igaz: a román nyelven megjelent Méray-kötet kapcsán,  és főleg abban a vitában, amelyet ez a román sajtóban kiváltott, a szerzőjéből  néhány nap leforgása alatt… „közismert román író” lett. Ennél is döbbenetesebb viszont az volt, hogy ezt a fake news-t a HVG is átvette, és képes volt 2000 novemberében a következőket leírni: „…a közelmúltban éppen Nagy Imre romániai »befogadása« miatt bírálta [Petre Roman] apját egy Franciaországban élő román történész”. (sic!)

Mindezeket annak okán idéztük fel, mert a november 12-én 96 éves korában Párizsban körünkből végleg eltávozott az örök forradalmár, 63 éve hazájától távol élt Méray Tibor, az ’56-os magyar emigráció doyenje, s egyben egyik legtekintélyesebb intézményembere. A Kossuth-, József Attila- és Pulitzer-díjas, továbbá számos más rangos kitüntetéssel is elismert írótól, újságírótól, annak a magyar emigráció egykori legjelentősebb lapjának, az Irodalmi Újságnak a szerkesztőjétől, majd főszerkesztőjétől, mely az 1956 utáni évtizedekben a magyar szellemi és nemzeti ellenállás meghatározó fóruma volt – a legfrissebb Élet és irodalomban, az őt mentorának tekintő, tisztelő jó barát, Tibori Szabó Zoltán búcsúzott el. A Méray Tibor emlékére címmel megjelentetett személyes hangú emlékezés, attól az intézményembertől, akinek bár semmilyen közvetlen kötődése nem volt tájainkhoz, mégis mindig megkülönböztetetten figyelt az erdélyi magyarságra, olyan publikáció, melyet vétek lenne nem megismerni a maszol olvasóinak.

Ezt a törekvéseinkre, gondjainkra történő mindenkori és következetes odafigyelést emeli ki Méray Tibor kolozsvári méltatója is az emlékbeszédének indításában. Teszi ezt joggal, hiszen Méraynak a több mint hat évtizedes párizsi létét nemcsak a magyarországi események figyelemmel kísérése határozta meg, hanem a Kárpát-medence kisebbségbe kényszerült magyarsága sorsának az alakulása. Ennek megannyi lenyomatát őrzik az Irodalmi Újság egykori számai.

Hadd jegyezzük meg, még mielőtt átadnánk a szót Tibori Szabó Zoltánnak, hogy a nyugati emigráció politikai és irodalmi életében irányító szerepet betöltő szemle számára, melyet több mint 30 évig Méray szerkesztett, a legendás redaktornak a nyugati magyar emigráció megannyi személyiségét sikerült megnyernie. Közülük a legjelesebbekről így emlékezett meg hat évvel ezelőtt, a Népszavának a 90. születésnapján adott interjújában: „A párizsi Irodalmi Újságnak, amit ingyen szerkesztettem, olyan neves szerzői voltak, mint Fejtő Ferenc, Zilahy Lajos, Fenyő Miksa, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Márai Sándor, Faludy György. A hangok, hangsúlyok különböztek, de a cél egy volt: a szabad Magyarország.”

Ezek után lássuk Tibori Szabó Zoltán emlékezésének első gondolatait:

„Elkeserített a neves író és újságíró halálhíre, pedig jó ideje tudtam, hogy gyengélkedik, erőtlen, s azt is, hogy az utolsó időszakban már nem ő maga, hanem csak a szervezete küszködött az életért. Eltávozása a betölthetetlen űr érzését váltotta ki bennem. Hiszen ha modellt kellene választanom a megalkuvást nem ismerő, korrekt és kitartó, a tényekhez mindig ragaszkodó újságíró portréjához, akkor mindenképpen Tibort választanám. Ebben a választásban nem is csupán az játszana szerepet, hogy az 1990 évek elejétől a barátságával és a szeretetével megajándékozott. Hanem főképp az a tény, hogy olyan ember létére, akit családi szál Erdélyhez nem fűzött, mindig rajta tartotta vigyázó tekintetét az erdélyi magyarság sorsán is, és azt talán éppen a szóban forgó kapcsolat terhétől mentesítve volt képes, sokszor akár kíméletlennek tűnő objektivitással, feltárni és felmutatni.”

A személyes hangot érthetővé és indokolttá teszi az, hogy az 1989-es fordulat után a Szabadság egyik alapítója és egyben hét éven keresztüli főszerkesztője, Tibori Szabó Zoltán megkeresésére Méray Tibor szívesen vállalta, egyfajta külső munkatársa lesz a kolozsvári napilapnak. Mint olvashatjuk a folytatásban, nemcsak rendszeresen postázta Párizsból a cikkeit, hanem gyakran el is látogatott Erdélybe.

Méray nemegyszer, kiváltva a ’90-es években a kettős beszédet tökélyre fejlesztő román diplomácia haragját, nemcsak értő szavakkal akart segíteni az erdélyi magyarságnak, hanem tettekkel is bizonyított, nem is akárhogyan. Mecénása akart és tudott is lenni szűkebb pátriánk pályakezdő magyar újságíróinak az általa alapított Méray-díjjal, ami valójában egy negyedmillió forintos tanulmányi ösztöndíjat jelentett. Az ő felkérésére alakult, Kántor Lajosból, Lászlóffy Csabából és Tibori Szabó Zoltánból álló bizottság éveken át olyan fiatal tehetségeknek tudott egyedülálló lehetőséget teremteni, mint Demény Péter, Papp Sándor Zsigmond, Sipos Géza, Gergely Edit, Szabó Géza és mások.

Íme, hogyan idézi fel ennek az utóbb barátsággá nemesedett kollegiális kapcsolatuknak fontosabb mozzanatait Tibori Szabó Zoltán:

„Az 1990-es évtized első éveiben kértem fel, hogy a kolozsvári Szabadság napilapban publikáljon. Néhány bemelegítő írása után, 1994 őszétől kezdve, Párizsi Tükör címmel, a lapunkban saját rovata volt. Tudósításaival menetrendszerűen sikerült felbosszantania román kormányzati illetékeseket is. Pedig nem tett egyebet, mint hogy abban az internettelen világban visszatükrözte azokat a ferdítéseket és hazugságokat, amelyeket a dupla mércével – egyet mondunk itthon, és teljesen mást külföldön – operáló román külügy Nyugaton kommunikált. A rovat írásai Méray Tibort hamarosan ismertté és népszerűvé tették az erdélyi olvasók szemében.

A következő években barátkoztunk össze igazán, és tudtam meg részleteket az életéről, a munkásságáról, rendszeressé vált erdélyi látogatásai alkalmával, miközben együtt bejártuk egész Erdélyt. Az évtizedeken átívelő levelezésünk és beszélgetéseink pedig végképpen meggyőztek arról, hogy ha Méray Tibort mindössze néhány szóban kellene jellemeznem, akkor a portréja alá vitathatatlanul „a legyőzött 1956-os forradalom és a magyar nép élő, megalkuvást nem ismerő lelkiismerete” volna a legtalálóbb képaláírás.

Kezdeményezője és hangadó tagja volt annak a francia emberjogi delegációnak, amely az 1990. márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kivizsgálása érdekében utazott Erdélybe, és döntő szerepet játszott abban, hogy az elkészült jelentés a román félnek cseppet sem tetsző igaz tényeket rögzítse. De idejekorán felismerte az erdélyi fiatalság már akkoriban tömegméretű Magyarországra távozásának a tragédiáját, amelyet a Szabadság hasábjain 1996. augusztusában publikált Románok című, igen sikeres forgatókönyvében tett szóvá. Ugyanakkor a saját pénzéből ösztöndíjat alapított, amelyből évente egy fiatal erdélyi magyar újságíró tölthetett három hónapot valamelyik budapesti országos napilap szerkesztőségében, hogy ott a szakmai tudását és a tapasztalatát elmélyítse. Ez az általa önzetlenül felkínált lehetőség mindmáig egyedülállónak számít.”

Cikkének folytatásában Tibori Szabó Zoltán a cseppet sem szokványosan alakuló Méray életútnak csupán a párizsi emigrációval kezdődő második szakaszát emlegeti fel.  Viszont mi úgy érezzük, érdemes itt egy kitérőt tennünk. Hívjuk segítségül magát a most elhunyt méltatottat, aki így emlékezett a már hivatkozott 90. születésnapján adott interjújában arra az időszakra, amikor pályáját kezdte:

„1946-ban letettem az utolsó vizsgát az egyetemen, Pais Dezsőnél, aki azzal tisztelt meg, hogy felajánlotta, lépjek be az intézetébe. Nem tehettem, mert Losonczy Géza hívására akkor már elígérkeztem a Szabad Néphez. Ez szombaton történt, másnap, vasárnap elvettem feleségül Rózsát, aki most is itt van mellettem, és hétfőn beálltam a kommunista napilaphoz. Két évre rá, 23 évesen a kulturális rovat vezetője lettem és párhuzamosan szerkesztettem az akkor Németh Andor főszerkesztésében megindult Csillag című folyóiratot. Talán ha elszegődtem volna nyelvésznek, sokkal nyugodtabb lett volna az életem.”

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a fiatal újságíró Méray Tibor meggyőződéses kommunistaként éveken át szolgálta és kiszolgálta a Rákosi-diktatúrát a Szabad Nép szerkesztőségében. Viszont volt ereje és bátorsága felülbírálni hitét meg politikai meggyőződését és ezzel együtt az egész saját korábbi életét. A fordulópontot a koreai háború jelentett, ahol lapjának tudósítója volt és az elhíresült baktériumháború idején küldött tudósításai miatt utólag joggal sok támadást kapott. Ezek nyomán – mint nyilatkozta hat évvel ezelőtt – teljesen átértékelte életét.

„Híre ment, hogy az amerikaiak baktériumokat szórnak le és ezekkel gyilkolják a lakosságot. Nemzetközi tudósok sora igazolta ezt az állítást. Én is elhittem, mert hinni is akartam. Utólag kiderült, semmi sem igaz az egészből. Ez az eset eléggé rám ragadt. Amikor hazakerültem, felnyílt a szemem, ebben többek között Lőcsei Pali barátom segített. Megláttam ki is valójában Rákosi Mátyás. Nagy Imre mellé álltam, és jóba is lettünk. A forradalom idején nem egyszer vitáztam is Imre bácsival, mert ragaszkodott néhány régi figurához, és mi, Gimes Miklóssal azt hajtogattuk neki: szabaduljon meg tőlük.”

Visszatérve Tibori Szabó Zoltán emlékezéséhez, lássuk miként alakult az emigráns Méray Tibor életútja:

„Tibor 32 éves korában, 1956 novemberében menekült el Magyarországról feleségével, Rózsával, és karon ülő kislányával, Magdival, újságíró kollégája, Aczél Tamás társaságában. A Nagy Imre-csoport Romániába történő elhurcolása után három nappal, a magyar–jugoszláv zöld határon keresztül hagyták el hazájukat. A „jugoszláv testvérek” nemigen tudták, mihez kezdjenek velük. Végül Franciaország fogadta be őket.

Párizsi sorsuk cseppet sem volt könnyű: a nyelvet nem beszélték, állandó jövedelemmel nem rendelkeztek. Tibor végig magyarul írt, könyveit mások fordították franciára, angolra, németre, olaszra, spanyolra, de még keleti nyelvekre is. Ám munkáira a nyugati közvélemény rendkívül kíváncsi volt. Így sikerkönyvei – köztük a már Belgrádban elkezdett és Párizsban befejezett Búcsúlevél, a Tisztító vihar, a Nagy Imre élete és halála, a Budapest, 1956, az orosz–kínai viszonyt évszázadokra visszamenően feltáró A Moszkva–Peking szakítás stb., illetve a hollywoodi filmipar számára írt remek forgatókönyvei – biztosították a megélhetésüket.

A Párizsban kiadott Irodalmi Újság, az egyik legrangosabb emigrációs lap munkájába 1962‑ben kapcsolódott be, aztán 1971-től 1989-ig a főszerkesztője volt. Publicisztikáiban mindvégig azt hangoztatta, hogy a magyar forradalom igazságait ki kell mondani, a gyilkosságokat számon kell kérni, az áldozatokat becsületesen el kell temetni – a rendszernek meg kell változnia. Kilátástalan időkben is ezt írta, amikor a gulyáskommunizmus éveinek viszonylagos jóléte érzéstelenítőként hatott a magyar társadalomra, amikor Kádárék bűnét már-már a megbocsátás övezte, s amikor a forradalom igazságainak kimondása, úgy tűnt, a napirendről végképp lekerült.

Méray azonban konokul, csaknem egyedül maradt megszállottként, egyre csak azt ismételte: „a forradalom igazából nem engedünk”, „egyetlen percre sem feledkezhetünk meg 1956-ról”, „a forradalom szelleméhez lennénk hűtlenek, ha...” stb. Mert valóban a forradalom szelleméhez lett volna hűtlen, ha nem leplezi le azokat, akik különféle megfontolásokból a forradalmat és Nagy Imrét elárulták. Ezt a hajlíthatatlanságát azokban az emigráns számára bonyolultan alakuló években is megőrizte, amikor a magyar forradalom leverését követően Nyugatra menekültek közül nagyon sokan a remény után a harcot is feladták, és a rendszerrel közülük nem kevesen kompromisszumot is kötettek.”

A barátai gyilkosának joggal tartott Kádár János iránt érzett engesztelhetetlen haragot érző Méray Tibor soha se gondolta volna, hogy akaratán kívül a gyűlölt ellenfél nevével fémjelzett időszak névadója lesz, de ez mégis így történt. Ugyanis a Kádár-korszakot leginkább jelképező szólam, az „Aki nincs ellenem, az velem van” tőle származik. Ennek a nem mindennapos históriának, melyről részletekre terjedően is nyilatkozott a már többször hivatkozott 2014-es interjújában a következő a hiteles története.

A forradalom ötödik évfordulóján Méray cikket írt arról, mi a közös Rákosi és Kádár rendszerében. A Csodatevők vagy egyszerű emberek című írása végén a különbözőségekről is szót ejtett, leszögezve, „Rákosi idejében a párt alapgondolata az volt: »Aki nincs velem, az ellenem van«; ma inkább ez: »Aki nincs ellenem, az velem van.«” Aztán másfél hónappal később Kádár János egyértelműen tőle átvéve mondotta ezt egy népfrontos beszédében. Egész pontosan így szónokolt ’56 megtorlója: „Azt mondják a nyugati publicisták, mert ők is böködnek bennünket, hogy ezek a Kádárék nagyon ravaszak, mindenkit be akarnak csapni. Ezek a Kádárék most azt mondják, hogy aki nincs ellenük, az velük van. Mi ezt teljes nyugalommal vállalhatjuk. Igenis, úgy vesszük: aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van…”

Ez a lopott gondolat meghatározta Kádár regnálásának következő 27 esztendejét. Viszont a legtöbben, Pannóniában és külföldön is, mit se tudva Máray cikkéről természetesen a kommunista pártvezér saját találmányának tartották a frappáns megközelítést.

Most adjuk át a szót Tibori Szabó Zoltánnak, aki az elkövetkezendőkben ennek az életútnak azon vonatkozásait is felvillantja, melyek Méray legemlékezetesebb közéleti szerepvállalásához, a párizsi székhelyű Emberi és Állampolgári Jogok Magyar Ligájához köthetők. E passzusból megtudható többek közt az is, hogy Méray Tibor mindig és következetesen az összmagyarságban gondolkodott. És persze őt nem is hatották meg Charles de Gaulle francia elnök, II. Erzsébet brit királynő, vagy éppen Richard Nixon meg Jimmy Carter amerikai elnökök Nicolae Ceuşescunak tett gesztusai, ahogyan ne hitt a kádári „emberarcú szocializmusban sem.

Talán nem fölösleges felidéznünk egy passzust az Erdély dolgában című, az Irodalmi  Újság 1979-es januári-februári számában megjelent cikkéből:

„Kifogásolni szoktuk például, hogy Erdélybe nem engednek be Budapestről magyar könyveket és újságokat. De Budapestre beengednek-e Nyugatról magyar könyveket és újságokat? A sérelem csak annyi volna, hogy amit a budapesti kommunista cenzúra engedélyezett, azt a bukaresti kommunisták nem engedélyezik, – különböző hőfokú kommunisták egymásközti sérelme volna-e, avagy összmagyar?”

E intermezzo után lássuk az Élet és irodalom cikkének a folytatását:

„Ő azonban kitartott igaza, a magyar forradalom és a kivégzett magyar miniszterelnök, a meggyilkoltak és a bebörtönzöttek igaza mellett. Párizsi Mikes Kelemenünk ő, Rodostója ott volt egy kis utcában, a Montmartre és az Eiffel-torony meghatározta tengely térségében, művészek nyomora és kabarék csillogása között, abban a nagyon szerény kis helyiségben, ahol az Irodalmi Újság évtizedeken át készült. Onnan figyelte árgus szemekkel, szinte három évtizeden keresztül, a magyar valóságot, és a figyelmét az erdélyi magyarság nehéz és egyre nehezedő helyzete sem kerülte el.

Őrködött a forradalom eszméi fölött, és élesztette a magyar nép szunnyadónak tetsző szabadságvágyát. Végig feladatának tartotta mindazok tetemrehívását is, akik a magyar forradalom vérbe fojtásánál segédkeztek. Jól tudta, hogy Kádárék után az egyik legaljasabb szerepet éppen a Román Kommunista Párt, illetve annak vezetői játszották. És ezt, amikor csak tehette, hangsúlyosan szóvá is tette. Szilárdan állt a vártán, s – feleségével együtt – őrizte a reményt.”

Méray Tibor azok közé a magyar emigránsok közé tartozott, akik meggyőződéssel vallották, csak a szabad Magyarországra hajlandók hazatérni. „Mi jónéhányan odakint azt mondtuk, hogy amíg az oroszok itt vannak, nem jövünk.” – fogalmazta meg ezt az álláspontot, de végül 1989 koranyarán mégis felülbírálta önmagát. Aligha elmarasztalható ezért, hiszen indoka önmagáért beszélt: „Nagy Imre és mártírtársai újratemetésére tértem vissza először, Nagy Erzsébet kért fel, hogy a temetőben én beszéljek, és erre nem lehetett nemet mondani.”

Élete legnagyobb elégtételének e mozzanatát így idézi fel az emlékező kolozsvári publicista, Méray életművének egyik legjobb magyar ismertetője és népszerűsítője:

„Végül, kárpótlásképpen, ritkán osztogatott ajándékot kapott az élettől: programértékű beszédet mondhatott 1989. június 16‑án, Budapesten, Nagy Imrének és társainak újratemetésén. Pontosan emlékszem, több beszéd is elhangzott azon a gyásznapon, ám igazi politikusi szónoklatot csak tőle hallottunk.

Mert látnunk kell azt is, hogy Méray Tibor nem csupán jó tollú író, rendkívül tehetséges újságíró, debatteur és történelmi téren is kitűnően tájékozott ember, hanem vérbeli politikus is volt, méghozzá a legtisztességesebb fajtából. Azzá tette a sorsa. Olyan politikussá, akinek az üzenete mindig világos, roppant egyszerű és közérthető volt, ám akinek ezt a tehetségét soha nem nyílt alkalma a köz javára kamatoztatni.”

Magától értetődő, hogy a Méray Tibortól most elköszönő Tibori Szabó zárszava a köztük meglevő baráti viszony okán a legutolsó személyes találkozásukat idézi fel. Ehhez csak annyit tehetünk hozzá a most végleg eltávozottal nemcsak a rá most emlékező vesztett el egy pótolhatatlan véd- és dacszövetségest. A veszteség közös, mindannyiunknak hiányozni fog. Azoknak, akik ismerhették őt, de azoknak is akiknek, ez nem adatott meg. Mert nekik is barátjuk volt.

„Tavaly februárban találkoztam vele utoljára, amikor lehetőségem adódott őt és szeretett feleségét párizsi lakásukban meglátogatnom. Megkérdeztem, hogy követi-e a kelet-közép-európai térségi és benne a magyarországi történéseket. Igenlő válaszát követően szögeztem neki a valódi kérdésemet: – És mi a véleményed arról, ami történik? – Elgondolkozott, nagyon kereste a szavakat, majd így válaszolt: – Tudod, barátom, olyan ez az egész, mint amikor az ember eleget él ahhoz, hogy mindennek, amiben hitt, és amiben reménykedett, annak a teljes csődjét megérje. Ezt pedig az a gondolkodó ember mondta nekem, aki például Kossuthot preferálta Deákkal szemben, de aki Andrássyt rossz politikusnak, a nagy romlás egyik kezdeti mérföldkövének tekintette, és aki meggyőződéseiről rendkívül dokumentáltan akár órákig is tudott barátaival vitatkozni.

A válasza az utcán, a szállásom fele vezető úton is fájdalmasan visszhangzott bennem. Ma is hallom. Nem volt több szavam. Ma sincs. A szavain kívül csak a szégyenérzetre emlékszem.

Méray Tibor nyugodjék békében. Rózsa, Magdi és mi, valamennyien, nyerjünk életpéldájából vigasztalást.”