Brenzovics László:: „Tudatos magyarellenes propaganda folyik Ukrajnában”

Megszólalt a héten a Mandinerben Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke és elmondta: „A járvány idején hatalmas szállítmányok, segélyek érkeztek Magyarországról Kárpátaljára. Hatalmas gesztus ez. Erre ők (az ukrán politikusok – n. n. ) azzal foglalkoznak, hogy a külügyminiszter mit írt a közösségi oldalán, és ebből csinálnak diplomáciai botrányt. Ez tragikomikus.”

Az Ádám Rebeka Nóra számára adott interjújában Brenzovics értékelte az ukrán helyhatósági választásokat különös tekintettel a kárpátaljai magyar eredményekre, melyeket sikeresnek ítélt. Ezen túlmenően szólt a választásokat övező ukrán-magyar diplomáciai botrányról és a két ország mélypontra jutott viszonyáról is. Úgy látja, azzal, hogy „a KMKSZ-nek nyolc képviselője jutott be a megyei tanácsba, a kistérségekben pedig hét magyar polgármester foglalhatja majd el a vezetői széket” új lehetőségek nyílnak meg a kárpátaljai magyar közösség számára. Mindezek lefordítva a mindennapok nyelvére azt jelentik szerinte, hogy jelentős beleszólásunk lesz a megye ügyeibe, illetve a kistérségek hatásköre növekedni fog. Azok a kistérségek, amelyekben a magyar lakosság összpontosul, magyar többségűek, tehát jó esetben nagyobb beleszólásunk lesz a saját ügyeink intézésébe, mint korábban volt.” Ehhez hozzátette: „Mi Kárpátalján azt tapasztaljuk, hogy a magyarság elleni támadás egy kormányokon átívelő jelenség.”

„Valóban, ahogyan jónéhány felszólaló hangsúlyozta, a Romániában megoldandó problémák, közöttük a hazai nemzetiségekkel kapcsolatos problémák ránk, mindnnyiunkra tartoznak. Mi oldjuk meg őket demokratikus úton, társadalmunk határozott haladás érdekében, és senkinek se engedjük meg, hogy beavatkozzék belügyeinkbe, bármilyen módon is károsítani próbálja a szocializmus és a kommunizmus felépítéséé küzdő romániai dolgozók egységét. (Hatalmas, hosszantartó taps.)

Soha se gondoltam volna, hogy valaha is arra kényszerülök, hogy e rovatban „a belügyeinkbe be nem avatkozás” szólamát beszédeiben mantraszerűen mindegyre megismétlő „Kárpátok géniuszának” egyik felszólalását, pontosabban a magyar és a német nemzetiségű dolgozók tanácsainak 1978. március 14-én Bukarestben megtartott együttes plenáris ülésén elmondott szavait idézzem. Viszont ez a 42 évvel ezelőtti Nicolae Ceauşescu szónoklat idézett passzusa minap kénytelen-kelletlen felötlött bennem. Hogy miért, azzal is rögtön szolgálok magyarázattal, de előtte jöjjön egy részben személyes történet.

Az esetleges félreértések elkerülése végett mindenekelőtt jeleznem kell, hogy soha sem tartoztam azok közé, akik a Ceauşescu elvtárs minden egyes beszédének figyelmes studírozásával mulatták volna egykor az idejüket. Ugyanakkor nem hallgathatom el azt sem, hogy olykor a szavak közt történő olvasás szándékával nem hagytam ki egy-egy fontosabbnak tűnő megszólalását, melyek közül a fentebb hivatkozott szóözöne, főleg e főtitkári terjengős kinyilatkoztatás hátterének ismeretében, máig emlékezetes maradt számomra.

A Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi és 1978-as újévi számában jelent meg Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című kétrészes esszéje, amely mind mondanivalójával, mind pedig hatalmas visszhangot kiváltó fogadtatásával rányomta bélyegét a hetvenes évek végének magyarországi szellemi, sőt politikai életére is. Az Illyés-tanulmány elsősorban azért keltett példátlan feltűnést, mert a romániai és általánosan a kisebbségi sorsba kényszerült magyarság sérelmeit az akkori magyar sajtóban gyakorlatilag meg sem lehetett említeni. Nekem pedig köszönhetően a hajdani baráttá lett mentoromnak, Kacsó Sándornak, megadatott, hogy az Illyés-értekezést egy határon átcsempészett cikk-kivágásból nagyon hamar, már ’78 január közepén meg is ismerhettem.

A politikai szenzáció erejével robbanó Illyés szöveg hatását jócskán felerősítette az tény is, hogy alig három nappal az esszé második részének megjelenése után, január 6-án az Országház épületében a Cyrus Vance amerikai külügyminiszter vezette küldöttség, melyben több ismert magyar emigráns között helyet kapott Szent-Györgyi Albert Nobel díjas professzor is, átadta a magyar Országgyűlésnek a hazaszállított Szent Koronát. Az egész országot lelkesítő ünnepélyes átadáson jelen volt Illyés Gyula is, aki naplójában meg is örökítette, hogy ott a Kossuth téren, majd a következő napokban ki mindenki kereste meg személyesen, telefonon vagy levélben, hogy kifejezze egyetérté­sét és örömét a Magyar Nemzetben megjelentek miatt.

A két, gyors egymás utáni történés és az ezek mentén kialakult impozáns sajtóvisszhang kiváltotta Ceauşescu dühét, aki nemsokára két, a belügyekbe való beavatkozást kikérő beszédében is felemlegette haraggal Illyés Gyula nevét. Az úgymond „fenyegető magyar nacionalizmus életre kelését” szolgáló budapesti hozzáállás szerinte nem maradhatott megtorlás nélkül és utasítására azonnal akcióba lépett a teljes román belügyi gépezet, mindenekelőtt a rettegett Securitate. Durva hangvételű magyargyalázó cikkek készültek és jelentek meg rohammunkában, amit hamarosan hasonló szellemű történelmi feldolgozások követtek főleg a Horthy-csapatok 1940 őszi úgynevezett észak-erdélyi „rémtetteiről”. A „átkozódó és fenyegetőző” ellencikkek nemzetközi sajtóban történő megjelentetése a román nagykövetségek kiemelt feladata volt, amit több-kevesebb sikerrel sikerült megoldani.

Ilyen előzmények után a diktátor annak is szükségét érezte, hogy mihamarabb összehívja az akkori nemzetiségi kirakatintézmények, a magyar és a német dolgozók országos értekezletét, mely aztán az ő jelenlétében hitet tesz a Román Kommunista Párt mintaszerű kisebbségi politikája mellett és elítéli „a külföldi reakciós erők” gyalázatos ármánykodását, illetve visszautasítja a Románia belügyeibe ily módon történő beavatkozást. Ezt a plenáris ülések résztvevői annak rendje és módja szerint meg is tették két teljes napon keresztül.

A „történelmi jelentőségű” tanácskozás anyagát a bukaresti Politikai Könyvkiadó a ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG MAGYAR ÉS NÉMET NEMZETISÉGŰ DOLGOZÓI TANÁCSÁNAK PLÉNUMAI – 1978. MÁRCIUS 13-14. címmel – így csupa nagybetűvel a címlapon, meg is jelentette. Jómagam akkor nem sajnáltam rá a két presszó kávé árát kitevő 4 lej 50 banit, és meg is vásároltam azt. Mi több, azóta is, olykor bele-bele lapozok. Persze nem nosztalgiából, hanem, mert ez a könyv kordokumentum és egyben hiteles lenyomata egy mindenre elszánt diktatúrának. Meg a belügyekbe való beavatkozást kikérő és azt elutasító akkori romániai magyar talpnyalók hozsannái sem éppen tanulságmentes olvasmányok így annyi év távlatából sem.

Ennek a sok-sok lelkes, magát elkötelezett és odaadó kommunistának valló elvtárs felszólalását tartalmazó kötetnek az élén a főelvtárs „meleg érzelmekkel, lelkes örömmel és megelégedéssel fogadott”, pontosan 29 alkalommal, hol „Erőteljes, hosszantartó tapssal”, hol „Hatalmas tapssal”, hol pedig „Hatalmas, hosszas tapssal” félbeszakított expozéja áll. Ez számomra, még több mint négy évtizeddel annak elhangzása után is, mindig döbbenetes olvasmányélményt jelent, persze negatív értelemben. Örökre letűnt gondolatok és megközelítések gyűjteményét vettem meg hajdan potom áron – gondoltam a közelmúltig. Jó okkal úgy véltem, hogy mindaz, amit az elénk tár ez az elrettentő korlenyomat az szerencsére már rég meghaladottá lett a földrészünkön, és azt hittem, hogy az abban megfogalmazottak pedig egy téveszme bukásával egyszer s mindenkorra már végleg feledésbe merültek.

Javíthatatlan optimista lévén azt gondoltam, hogy ’89-’90 után kisebbségi (nemzetiségi) ügyekben a belügyekbe való be nem avatkozást emlegetni demokratikus elkötelezettségű államokban már többé nem lehet. Mert azóta már vannak koppenhágai kritériumok,  azóta van már Velencei Bizottság és vannak államközi alapszerződések is, melyek közül például a magyar-ukránban, közelebbről annak a 17 cikkelyében a következő is rögzítésre került: „A Szerződő Felek (…) kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy a népeik közötti baráti kapcsolatok, valamint a béke, az igazságosság, a stabilitás és a demokrácia megkövetelik, hogy kölcsönös védelemben részesüljön a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása és ennek biztosítására meg kell teremteni minden szükséges feltételt.”

Csalódnom kellett, mert, ha nem is minden előtörténet nélkül, hisz voltak sokat sejtető előzmények is, a hét első napján aztán kiderült, hogy „a belügyekbe való beavatkozás”-szólama a kisebbségeket érintő ügyekben feltámadt halottaiból és újra helyet kapott egyes politikusok szótárában. Nem is akárhol és nem is akárhogyan.

Olvasóink jól emlékezhetnek erre az életre kelés pillanatára, hisz a lapunk is hírt adott arról, hogy „kemény reakciót” helyezve kilátásba, a kijevi külügyminisztérium vasárnap este kiadott nyilatkozatában az aznapi választásokba való közvetlen beavatkozással vádolta meg a magyar kormányt.  Az ukrán külügyi tárca arra reagált, hogy Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a nap folyamán, a Facebook oldalán írt bejegyzésében a KMKSZ megyei jelöltjei és Babják Zoltán beregszászi polgármester melletti szavazásra buzdította a kárpátaljai magyarokat.

Talán nem fölösleges felidéznem ebből a diplomáciában szokatlan hangvételű üzenetből azt a barátságtalan mondatatot, mellyel a Dmitro Kuleba vezette kijevi külügyminisztérium közölte, nem pusztán csalódtak Szijjártó Péter kijelentései miatt, hanem úgy látják, a politikus Facebook bejegyzése „aláássa a magyar–ukrán tárgyalásokat”. Ez a mondat pedig a következőképpen hangzott: „Ezzel Budapest megerősítette, hogy közvetlenül beavatkozik Ukrajna belügyeibe, és alattomos csapást mért Ukrajna arra irányuló következetes erőfeszítéseire, hogy konstruktív megoldást találjon az ukrán-magyar kapcsolatokban fennálló problémákra”.

Az agresszív és méltánytalan üzengetésnek ezzel a közleménnyel korántsem volt vége. Következett a magyar nagykövet berendelése és szőnyeg szélre állítása a kijevi külügyminisztériumban, majd felelős magyar kormányzati tényezőknek és más magyar állampolgároknak az Ukrajnából történő kitiltásával történő fenyegetőzés.

Ezek után Szijjártó Péter teljes joggal nevezte „szánalmasnak és nonszensznek” a döntést, annak közlésmódját pedig kulturálatlannak”. Egyben arra is rámutatott, „minden létező európai és nemzetközi jogszabály világosan beszél arról, hogy a kisebbségi ügyek, a kisebbségi jogok érvényesülése semmilyen módon nem tekinthető belügynek.” Amit hozzátett, azzal is csak hangsúlyozni tudta a most felettébb harciasokká lettek „korrektségét”: beszámolt arról is, hogy az Orbán-kormány az elmúlt hetekben mily módon avatkozott be Ukrajna belügyeibe.

Például azzal, hogy ötven lélegeztetőgépet adományozott az ukrán államnak. Meg azzal is „megsértette” keleti szomszédját, hogy Magyarország az egyetlen állam, amely megengedi az ukrán állampolgároknak a tranzitálást Nyugat-Európa felé a jelenlegi járványügyi helyzetben. Nemkülönben durva beavatkozás volt az ukrán belügyekbe az is, hogy a magyar kormány 1, 2 milliárd forintot adományozott az egyik legszennyezettebb kárpátaljai folyó, a Vérke vízének tisztítására.

Végül Szijjártó azt se felejtette el megemlíteni: „szerinte az ukrán kormány barátságtalan lépése az ország európai integrációját is veszélyezteti, mert Magyarország ilyen helyzetben nem fogja támogatni azt, ahogy Ukrajnának az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében (NATO) való tagságát sem.”

Ennek a szokatlan „diplomáciai háborúnak” legújabb állomása már-már mosolyfakasztónak tűnik. A kioktató meg fenyegető szavak és tettek után bekövetkezett egy furcsa fordulat, melyet ilyen előzmények ismeretében óhatatlanul is fenntartással célszerű kezelni. Október 29-én Kuleba ukrán külügyminiszter már arról nyilatkozott: Ukrajna kész békülni és rendezni a kapcsolatait Magyarországgal, valamint megoldani a fennálló problémákat, amennyiben a kétoldali viszonyban a „kölcsönös tisztelet” lesz a vezérlőelv. Mint mondta: Továbbra is legőszintébb meggyőződésem, hogy a legjobb végeredmény a Magyarország és Ukrajna közötti kapcsolatban nem az egyik fél győzelme lenne, hanem egy termékeny döntetlen, valami olyasmi, mint a tegnapi Ferencváros-Dinamo Kijev meccs eredménye.”

Úgy hisszük, mindezeket előrebocsátani cseppet se volt fölösleges még mielőtt olvasóinknak bemutatnánk a Mandineren néhány nappal ezelőtt Tudatos magyarellenes propaganda folyik Ukrajnában címmel megjelent Brenzovics László-interjút. Az abban foglaltakat megismerve minden bizonnyal érhetővé válik majd, hogy miért is szenteltünk oly nagy figyelmet az eddigiekben az idejétmúlt és ma már teljes joggal ostobaságnak ítélt, kisebbségi ügyekben megengedhetetlen a belügyekbe való beavatkozás hamis és dohos toposza kérdésének.

Mint már olvashattuk a kijevi kormány úgy látja, hogy Budapest törvénysértő módon avatkozott be az ukrán választásokba, így Ukrajna belügyeibe azzal, hogy Szijjártó Péter a közösségi oldalán egy bejegyzésében a magyar jelöltek támogatásra és nevesítve is Babják Zoltánt, Beregszász magyar polgármestere melletti kiállásra buzdított. A Mandiner munkatársa indító kérdésében arról faggatja a KMKSZ elnökét, hogy mit gondol erről az ukrán hozzáállásról?

Brenzovics válaszában cseppet sem kertel, hiszen a felháborító tények önmagukért beszélnek. Közben pedig arra is rámutat, hogy a kijevi vezetés igaztalanul vádol és egyúttal a szemforgatás, a kettős mérce magasiskoláját mutatja be:

„Ez egy tragikomédia. Hiszen Szijjártó Péter azelőtt néhány nappal vagy héttel járt Kárpátalján, és hozott ötven lélegeztetőgépet. Itt muszáj rögtön megjegyeznem, hogy a járvány idején Kárpátalja az ukrán központi kormánytól nem kapott egyetlenegy lélegeztetőgépet sem. Magyarországtól viszont kaptunk, és ezért az volt a hála, hogy vegzálni kezdték a külügyminisztert egy Facebook-poszt miatt. Ez méltatlan. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

Mint ahogy méltatlan Potápi Árpád János államtitkár úr megvádolása is. Ilyen ügyeket nem szokás két ország diplomáciai kapcsolatainak szintjére emelni. Ez is azt mutatja meg, hogy mennyire érdekelt volt az ukrán központi kormányzat abban, hogy a kárpátaljai magyarságnak ne legyen érdekképviselete.”

Amikor a kijevi külügyi tárca dörgedelmes nyilatkozatban intézett kirohanást a magyar diplomácia vezetője ellen egyúttal „kemény reakciót” is kilátásba helyezett. Erre az is jogalapot ad – fogalmazott a közleményük –, hogy a magyar külügyminiszter úgymond „megsértette az ukrán jogszabályokat”. Csakhogy ebből a hangzatos vádaskodásból egyetlen szó sem igaz.

Egy nappal az interjú készítése előtt épp a Mandiner egy másik munkatársa, Veczán Zoltán kérdezett rá az ukrán viszonyok egyik legjobb magyarországi ismerőjénél, a Kárpátaljáról elszármazott Fedinec Csillánál, hogy mi is az igazság ez ügyben? A történész-kisebbségkutató szakértői válasza nem hagyott kétséget afelől, hogy itt bizony a megtévesztés minősített esete forog fenn. Ugyanis semmilyen törvényi alapja nincs a vádaskodásnak, mivel „semmilyen ukrán jogszabályt nem sért a Facebookon való agitáció a kampánycsend ideje alatt.”

Ezek ismeretében joggal tevődik fel a következő kérdésben, hogy voltaképpen mi is baja az ukrán kormánynak a kárpátaljai honfitársainkkal?

A Mandiner mostani interjúalanya előbb némiképp pontosít, és csak azt követően próbálkozik a válaszadással, ami objektív okok miatt nem lehet teljes körű, hisz az okokat illetően neki is csak sejtései vannak:

„Nem csak a kárpátaljai magyarsággal, hanem úgy általában a magyarokkal van bajuk. Számos alkalommal felhívtuk a figyelmet arra, hogy igenis 2014 óta egy tudatos magyarellenes propaganda folyik Ukrajnában. Ezek a legutóbbi történések is illeszkednek a sorba. Ennek az okait nem lehet pontosan tudni, de a szándék az nyilvánvaló.”

Annál is inkább érthetetlen Kijev diplomáciai hadviselése a mai magyar kormány ellen, mert ennek a provokációkban bővelkedő folyamatos feszültségkeltésnek igazi vesztese csak az az ukrán állam lehet, mely retorikájában következetesen hangsúlyozza elkötelezettségét az euro-atlanti szervezetekhez történő csatlakozás érdekében. Már pedig az EU-ba és a NATO-ba vezető út Magyarországon keresztül vezet, és ezt régóta nagyon jól tudják a kijevi döntéshozók.  

Brenzovics Lászlónak e kérdést illetően is van markáns véleménye:

„Nézze, ezek a szándékok nem őszinték.

Nyilvánvaló az, hogy Ukrajnát sem a NATO-ba, sem pedig az Európai Unióba középtávon nem fogják felvenni. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

Ennek objektív okai vannak: az egyik, hogy keleten fegyveres konfliktus zajlik, illetve a NATO-ban sincs fogadókészség erre. Ami pedig az Uniót illeti, a hollandiai népszavazás után ezt a kérdést még napirendre sem lehet tűzni. Másfelől pedig pontosan Magyarország az az ország, amely a legtöbbet tette a vízummentességért, illetve aki ezekben a kérdésekben Ukrajnát támogatná. (…)

Itt egy kettős hazugságról van szó. Az egyik, hogy a kormány úgy állítja be az ukrán közvélemény előtt, mintha az EU-integráció vagy a NATO-hoz való csatlakozás a közeljövő kérdése lenne. A másik pedig, hogy gyakorlatilag egy olyan államot, amely a NATO-nak és az EU-nak is tagja, és amelynek a szavazatán múlik, hogy felvehessék őket, folyamatosan támadják – alaptalanul.”

Ami az október 25-én lezajlott, magyar szempontból sikeresnek tekinthető választásokat illeti, a mérlegmegvonás nem utolsósorban azért is lehet pozitív, mert a magyarlakta helységekben a voksolási kedv nagyobb volt az országosan tapasztaltnál. Erről a megsüvegelendő sajátosságról, annak okairól, illetve arról, hogy miért lehet elégedett a pártelnök a választási eredményekkel, szól az interjú következő fejezete, melynek kérdéseit és azokra adott válaszokat szöveghűen adjuk közre az elkövetkezendőkben:

„A napokban lezajlott helyhatósági választásokon a magyar többségű településeken magasabb volt a részvételi arány az országos átlagnál. Minek volt köszönhető ez?

Elsősorban a mozgósításnak volt köszönhető. Illetve annak, hogy megvolt a könnyített határátkelés lehetősége. Nagyon sokan Magyarországon dolgoznak, és így haza tudtak jönni a hosszú hétvégére.

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek (KMKSZ) nyolc képviselője jutott be a megyei tanácsba, a kistérségekben pedig hét magyar polgármester foglalhatja majd el a vezetői széket. Mit jelent mindez a kárpátaljai magyar közösség számára?

Azt jelenti, hogy jelentős beleszólásunk lesz a megye ügyeibe, illetve a kistérségek hatásköre növekedni fog. Azok a kistérségek, amelyekben a magyar lakosság összpontosul, magyar többségűek,

tehát jó esetben nagyobb beleszólásunk lesz a saját ügyeink intézésébe, mint korábban volt. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

K. Debreceni Mihály kárpátaljai tudósító úgy vélekedett, hogy történelmi győzelem ez a magyar közösségnek, főleg „abban a hatalmas ellenszélben, amiben a KMKSZ kénytelen volt dolgozni”. Miben nyilvánult meg ez az ellenszél a gyakorlatban?

Például abban, hogy most a választási felkészülést és a választás lebonyolítását olyan embereknek kellett vinniük, akik látták a Kárpátaljai Kulturális Szövetség székházát felrobbanva, és a választások előtt is kaptak fenyegetéseket. Olyan embereknek kellett újra vállalni a képviselőséget, akiket már képviselőségük miatt korábban is gyakran tartóztattak fel a határon, és akiket rendre zaklatott az ukrán titkosszolgálat.

Ezek konkrét megfélemlítések.

Igen, így van. A kárpátaljai magyarság elleni kampány folyamatosan folyt. Ennek ellenére mindenki vállalta a munkát. Köszönet és hála érte. A választók pedig – akiknek ugyancsak szeretném megköszönni –, szintén megmutatták azt, hogy a kárpátaljai magyarság él, és tovább fog küzdeni a jogaiért. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

Szeretne megmaradni – mint közösség – a szülőföldjén.

A Tudatos magyarellenes propaganda folyik Ukrajnában címet viselő interjú záró részében a régóta nem felhőtlen ukrán-magyar viszony kérdése kerül terítékre, melynek megannyi közérzetromboló vonatkozásáról az elmúlt években többször is szóltunk e rovatban. Arra a kérdésre, hogy jelenleg, 2020 késő őszén hol tartanak a vitás ügyek a KMKSZ elnökének válasza mélyen keserű. Nem véletlenül kénytelen e passzusban a „tragikomikus” jelzőt újra használni Brenzovics László:     

„Nem tartanak sehol természetesen.

Hiszen az ukrán politikusok nem tudják még a rendkívül nagy gesztusokat sem viszonozni vagy legalább elismerni. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

Így nem lesz egyhamar előrelépés. Említettem a hatalmas szállítmányokat, segélyeket, amelyek Magyarországról érkeztek Kárpátaljára a vírus idején. És az is óriási dolog, hogy Ukrajna számára egyetlen egy határ átjárható, és az az ukrán-magyar határ. Sehol másutt nem engedélyezik azt, hogy belépjenek az EU területére. Hatalmas gesztus ez. Erre ők azzal foglalkoznak, hogy a külügyminiszter mit írt a közösségi oldalán, és ebből csinálnak diplomáciai botrányt. Ezt tragikomikus.”

A beszélgetés végén óhatatlanul felmerül az ukrán-magyar kapcsolatok évek óta egyre inkább fagyossá válása okán egy vissza-visszatérő kérdés, melynek jogosultságát már számos politikai elemző is korábban felvetette nemcsak a magyar médiában, hanem a nemzetközi sajtóban is.

Ennek lényege, hogy egyes vélemények szerint nem is a Kijevből alig látható, viszonylag kis lélekszámú kárpátaljai magyarság az egyre radikálisabb ukrán nemzetállami türelmetlenség valódi célpontja, hanem az országban élő sokmilliós orosz kisebbség. Ezért aztán az erőltetett, nemzetépítési folyamatban csak az történik, amit a népi bölcsesség így fogalmaz meg: „Ahol a fát vágják, ott a forgács is hullik.”

Brenzovics László ezt a kérdést árnyaltabban látja, az ő olvasatában ez kifejezetten másképpen néz ki. Bő három évtizedes tapasztalat alapján kénytelen kimondani az interjú kulcsmondatának minősülő értékítéletét: „Mi Kárpátalján azt tapasztaljuk, hogy a magyarság elleni támadás egy kormányokon átívelő jelenség”

Lássuk, e következtetéséhez milyen kontextusban jut el:

„Egyrészt minden állampolgárnak meg kell adni az őt megillető jogokat, amelyeket az ukrán alkotmány és Ukrajna nemzetközi közösségvállalása is előír. Legyen az orosz, cigány, magyar vagy román. Másrészt pedig ez egy teljesen alaptalan dolog, hiszen látjuk azt, hogy az ukránok magyarellenes lépései rendszeresek. Bár úgy lenne, hogy a kijevi vezetés számára a kis kárpátaljai magyar közösség láthatatlan lenne. Ez sajnos nincs így. Odafigyelnek ránk, és igen gyakran hoznak olyan intézkedéseket, amelyek bennünket negatívan érintenek.

A legjobb az volna, ha a kárpátaljai magyarság helyzete és az ukrán-magyar viszony is javulna. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

Ezért meg fogunk tenni a jövőben is mindent, de sajnos azok a gesztusok és azok a lépések, amelyek ebbe az irányba történtek a magyarok részéről, egyelőre még viszonzatlanok és eredménytelenek.

Ennek mi az oka? Hiszen a többi utódállam esetében általában az a tendencia, hogy minél kisebb a magyar közösség az adott régióban, megyében vagy városban, a többségi fél annál elnézőbb és megengedőbb.

Elvben ez így van, azonban a gyakorlatban ez mégsem így történik nálunk.

Mi Kárpátalján azt tapasztaljuk, hogy a magyarság elleni támadás egy kormányokon átívelő jelenség. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

Azt vártuk, hogy a Porosenko-kormányzat után Zelenszkij megválasztása feloldja majd ezt a rossz viszonyt és a kapcsolat javulni fog. Erre voltak is ígéretek, illetve történtek találkozók is, amelyek reménnyel kecsegtettek. Azonban a legutóbbi példa is azt mutatja, hogy ez nem billent át. Tovább kell tehát dolgoznunk annak érdekében, hogy ezeket a kérdéseket tisztázzuk, és az ukrán-magyar viszony javulhasson.”

Kapcsolódók

banner_33n1iUxf_maltai-970x250.gif
banner_jpL2NADm_maltai-300x250.gif

Kimaradt?