Megszólalt a héten a 24.hu-ban Irházi János és a hírportál Trianon(100) sorozata keretében publikált cikkében arról számol be, hogy milyen körülmények közepette élik meg magyarságukat a békediktátum centenáriumi évében a regáti honfitársaink.

Megszólaltatva a legtávolabbi végek hiteles magyar képviselőit, a bukaresti, a szucsávai és a galaci RMDSZ szervezetek elnökeit valamint a szövetség Vâlcea megyei ügyvezető elnökét, képet kapunk arról, hogy miért került az Ókirályságba a kommunista diktatúra idején meglehetősen nagyszámú erdélyi magyar, és hogyan jelentek meg a kényszerűségből Erdélyből átköltözöttek mellett újabban az immár szabad akaratukból ide áttelepülők.

Mindezeket összegezve sommásan így fogalmazza meg a látlelet szerzője: „A kommunizmus éveiben az erdélyi, partiumi, bánsági magyar értelmiségiek, szakemberek, kétkezi munkások jelentős részét arra kötelezték, hogy a Kárpátokon túl vállaljanak munkát. A kényszer helyét mára átvette a fizetés vonzereje, miközben a magyar morzsaközösségek szép lassan beolvadnak a román többségbe.”

Kitérve a megtartatás és megmaradás égető sorskéréseire, Irházi János úgy látja „a Kárpátokon túl (még) élő, dolgozó magyarok számának csökkenése megállíthatatlan folyamat.” Ugyanakkor az is igaz, hogy az ott élő honfitársaink közül, nem is kevesen, ragaszkodnak nemzeti identitásuk megéléséhez, és az elkedvetlenítő példák ellenére is egyértelműnek tűnik: van ebben a centenáriumi 2020-as esztendőben is magyarként való élniakarás a számbelileg megcsappant ókirálysági kis magyar közösségekben.

Minden bizonnyal cseppet sem bánkódnának az RMDSZ vezetői, ha két hónap múlva, a december 6-át követő napokban megint azzal szembesülve, hogy az érdekvédelmi szövetség jelöltjeire a Kárpátokon túli 24 megyében a tavalyi EP-választásokhoz hasonlóan ezúttal is több mint 28 ezren voksoltak, és ezen az örök károgók meg partvonalon kívülről mindig oly szívesen bekiabálók ezúttal is sokat sejtetően értetlenkednének.

Meg kellene ismételniük a tavaly májusban már egyszer elmondott, amúgy magától értetődő magyarázataikat. Nevezetesen azokat, hogy puszta szócséplés mindenféle zagyva összeesküvés-elméleteket fantáziálni vagy bármilyen állítólagos furmányosságot a voksszámok mögé képzelni, mert van nagyon is ésszerű és nyilvánvaló oka a szavazatok ilyetén alakulásának. Nem csak egy, hanem több is, bennük pedig nem volt semmi igazán meglepő.

Felidézve magunkban az akkori fake news-t, amit aztán a provokátorok gumicsontként bedobtak a köztudatba, és el is lehetett rajta egy ideig rágódni a különféle médiákban, két országban is, hadd emeljünk ki itt csak kettőt a gáncsoskodókat helyretevő tavalyi regáti szavazatszám-alakulás értelmezésekből. Mindkettő az RMDSZ ügyvezető elnökének az akkor a lapunknak adott interjújából származik, melyek közül az elsőn, miért is tagadnánk, a minapi marosvásárhelyi sikerünk tükrében, utólag is érdemes némiképp elgondolkozni leginkább azoknak a zsigeri kételkedőknek, akik eleve képtelenségnek vélték, hogy Teleormanban vagy Giurgiu megyében bárki is az RMDSZ-re voksoljon.

Porcsalmi Bálint akkor így érvelt lapunkban:

„Az első és legbanálisabb magyarázat, bár egyesek számára hihetetlen: román emberek is szavaznak az RMDSZ-re. Azok, akik eddig azért kritizáltak, hogy nem kapunk román szavazatokat, most épp azért vannak kiakadva, mert nem csak magyar emberek voksoltak az RMDSZ-re. Ez számomra azt is tisztán mutatja, kiket idegesít, hogy továbbra is megmarad a romániai magyarok képviselete az EP-ben. Másodsorban: hibás azt feltételezni, hogy ezekben a megyékben a szavazatarány együtt mozog az etnikai aránnyal.”

Miután ezt követően tényekkel és adatokkal szolgált arról, hogy teljesen fölösleges álnaiv módon rácsodálkozni olyasmire, aminek már előzményei is voltak korábbi országos megmérettetések során, a politikus így folytatta:

„Az sem titok, hogy az RMDSZ-nek több ízben voltak urnabiztosai választási irodákban a Kárpátokon túli megyékben: idén megpróbáltunk minél több körzetet lefedni. Mi több, az RMDSZ rendszeresen a szavazólapokon is megjelenik ezekben a megyékben, mivel a parlamenti választások alkalmával – még az egyéni választókerületes rendszerben is – a szövetség az ország minden megyéjében állított jelölteket. Ennél fogva a tulipán nem idegen az ottani szavazók számára. Egyáltalán nem mellékes, hogy az RMDSZ-nek megyei/területi szervezetei vannak például Suceava, Galac, Vaslui, Konstanca, Gorj, Vâlcea, Mehedinți megyékben, ahol lelkes magyar emberek vezetik a szervezetet, akik mindig nagy erőfeszítést tesznek, hogy a maguk kis részével hozzájáruljanak a szövetség országos sikereihez, eredményeihez.”

Mindezek annak okán ötlöttek fel bennünk, hogy a 24.hu-ban a minap rábukkantunk Irházi Jánosnak arra a friss cikkére, amelyik a portál nagy olvasottságnak örvendő Trianon(100) sorozata keretében látott napvilágot, melyből e rovatban már mi is ismertettünk két kitűnő korábbi  írást (itt és itt) a közelmúltban.

Ebben az újabb szókérésében, melynek bemutatására ez alkalommal vállalkoztunk, a népszerű budapesti hírportál aradi munkatársa helyzetképet rajzolt a Kárpátokon túli magyarságról Trianon után száz évvel oly módon, hogy megszólaltatott többeket is azok közül a lelkes magyarok közül, akik a Kárpátokon túli megyékben „mindig nagy erőfeszítést tesznek, hogy a maguk kis részével hozzájáruljanak a szövetség országos sikereihez, eredményeihez.”

Közülük ketten hangsúlyosan is szóltak arról a tavaly tavaszi EP-választásokhoz kapcsolódó, két ország médiájában is visszhangot kapott, mesterségesen gerjesztett, az RMDSZ-t lejáratni akaró akcióról, melyről az imént, Porcsalmi Bálintot idézve már említést tettünk, és aminek a hátterében könnyen kitalálható, hogy milyen motivációk húzódhattak és milyen obskúrus erők állhattak.

De ne szaladjunk előre, sőt még mielőtt belevágnánk a nem túl szívderítő, „A gyerekek azt is letagadják, hogy valaha magyarok voltak” című riport-összeállítás ismertetésére, engedtessék meg nekünk, hogy hangot adjunk értetlenkedésünknek egy olyan hitelrontó szerkesztőségi melléfogás okán, amire nincs, mert nem is lehet magyarázat.

Gondjaink távolról sem a cikkel vagy netán az abban megfogalmazott bármely állítással, hanem annak képillusztrációs anyagával vannak, nem is akármilyenek. Ugyanis sajnos az Irházi riport szerkesztőségi gondozója a 24-hu-nál a Kárpátokon túli magyarokról szóló publikációt több olyan, amúgy tetszetősnek tűnő, de a cikkben foglaltakkal köszönőviszonyban sem levő MTI-fotókkal illusztrálta, melyek felhasználása, jobb szó nincs rá, kifejezetten szakmai trehányságról tanúskodik.

Erős szavakat használtunk, de úgy véljük joggal tettük. Mert érthetetlen, sőt hitelromboló az, hogy miként kerülhet egy olyan cikk élére, mely a Munténiában és Moldvában meg Olténiában élő magyarokról szól az a nyitókép, melyen ünnepi népviseletbe öltözött székely lányokat láthatunk egy hargitai havasi legelőn?

Mi tagadás, nem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk, amikor megpillantottuk azt a fotót, ráadásul abban a szövegkörnyezetben, ahol a bukaresti magyar iskolagondokról esik szó, melyen a képaláírás szerint „Közös imával kezdik a tanévet a diákok a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János katolikus templomban 2017. szeptember 11-én.”

Ugyanez az érzés kerülgetett látva azt a pompázatos fényképet, mely cifra népviseletbe öltözött és épp istentiszteletre igyekvő kalotaszegi fiatalokat ábrázol. Nem utolsósorban annak okán is, hisz ezzel a fotóval már hónapokkal ezelőtt is találkozhattunk az MTI-honlapján. Ott a következő volt a képaláírás: „Kalotaszegi népviseletbe öltözött hívek érkeznek a megemlékező szabadtéri istentiszteletre az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulóján, a nemzeti összetartozás napján az erdélyi Nyárszón 2020. június 4-én. A nyárszói református közösség minden év június 4-én megemlékező istentiszteletet tart a trianoni diktátum évfordulóján.” Na, de épp ott, ahol arról olvashatunk, hogy a magukat magyarnak megőrizni akaró nemzettársaink Râmnicu Vâlceában a kivándorló szászok után maradt lutheránus templomot használják?! 

Mindössze a cikkben előforduló két archív fotóról (az egyik az RMDSZ vezetők 2016. december 11-i parlamenti választások napján tartott sajtótájékoztatójáról készült MTI-felvétel volt, a másik pedig a ’960-as évek Galacának lakótelepi betonrengetegéről készült Fortepan-kép) mondható el, hogy volt létjogosultsága az Írházi-írásban. Viszont ezek feledtetni nem tudják a kapitális baklövést.

Természetes, hogy ilyen körülmények között eltekintettünk a 24.hu-s cikk eredeti fotóillusztrációinak a közreadásától és őszintén sajnáljuk az akaratán kívül „helyzetbe hozott” aradi kollégát. Mi több, igyekszünk cikkünkben korrigálni az eredeti publikációban tetten érhető képszerkesztői melléfogást.

E zsörtölődés után adjuk is át haladéktalanul a szót Irházi Jánosnak. Felvezetőjében a cikkszerzőnk a négy évvel ezelőtti választások idején elért regáti RMDSZ eredményeket összegzi:

„A 2016-os parlamenti választásokon az RMDSZ szenátor- és képviselőjelöltjei a Kárpátokon túli 25 megyében – Suceavától Gorj megyéig – valamint Bukarestben összesen 21 570 voksot gyűjtöttek be. Az adat a hegyvonulaton túl rekedt magyarság számának megsaccolására azonban nem alkalmas, hisz ennél sokkal többen élnek a román fővárosban és a 25 megyében. A legtöbb „magyar” voksot Bukarest (3108), Bákó (2623), Gorj (1644), Galac (1205) és Suceava (1030) hozta.”

A négy részből álló óromániai magyar jelenlétről szóló Irházi-pillanatfelvétel első fejezete a Bukaresti olvasztótégely címet viseli. Ebben az újságírónk Buday Rihárdot, a bukaresti Petőfi Művelődés Ház fenntartójának, a Petőfi Művelődési Társaságnak az elnökét szólaltatja meg. Ő ötödik generációs magyar a román fővárosban, egyik összetartója és szervezője a magyar közösségnek, nem mellesleg pedig a magyar érdekvédelmi szövetség bukaresti területi szervezetének első embere.

Buday mondandóját meglepően kemény felütéssel, az „Inkább ne jöjjenek Bukarestbe”-kijelentéssel kezdi, amire majd a nem túlságosan derülátó monológjának végén kapjuk meg a tényekkel alátámasztott kimerítő érveket.

„Vagyunk, akik idekényszerültünk, és vannak a gazdasági migránsok, akiket a nagyobb lehetőségek, magasabb bérek vonzottak ide 1989 után – mondja el, majd hozzáteszi: Viszont az élet is drágább. A pénz után szaladnak és szívesebben integrálódnak a román közegbe. Persze, szerencsére, akadnak kivételek. Viszont kiemelném, hogy több tagot tartunk nyilván az egyesületnél, mint ahány magyar a hivatalos statisztikában szerepel.”

A román fővárosban elő magyarok körében – mint fogalmaz, „az egyetemi tanártól az orvoson és szakemberen át a takarítónőig minden szakma képviselteti magát”. Úgy látja, „Bukarest olvasztótégely, éppúgy, mint a fővárosok szerte a világban, mivel az érintetteknek kényelmesebb beolvadni, mint őrizni a magyarságukat.” Keserűen hangzik, amit ezután mond, mert legfrissebb tapasztalatai sajnos letaglózóak: „Aki tíz éve még a Petőfi-szobrot koszorúzta, ma már csak románul és angolul hajlandó beszélni, s ez a jelenség egyre hatványozottabban jellemző a bukaresti magyarságra”.

Az általa irányított Petőfi Művelődési Ház – olvashatjuk a folytatásban – az idei évre hiába tervezett mintegy 80 programot, a koronavírus-járvány miatt bevezetett szigorú korlátozások miatt a biztató kezdetek után a tervezett rendezvények leállítására kényszerültek. Ezért nem kerülhetett sor például a román főváros magyarságának oly sokat jelentő és közösség összetartónak bizonyuló Bukaresti Magyar Napokra sem. Mi több, a pandémia okozta új helyzetben a Petőfi Művelődési Társaságnak költségvetésében is hatalmas lyuk keletkezett.

Miközben azt is megtudjuk tőle, hogy „békeidőkben” mennyire színes szokott lenni a programkínálat, melyeken azonban inkább csak az idős generáció képviselteti magát, Buday magyarázattal szolgál a meghökkentő nyitómondatára is, amit ekképp tár elénk a szavait lejegyző beszélgetőpartner:

„Az elnök nem örül, ha növekszik a magyar közösség létszáma a fővárosban, mivel a bukaresti magyarok közül sokan egy-két évtized alatt megtagadják önmagukat”. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

A vázlatos bukaresti magyar körképből természetesen nem hiányozhat az ottani iskolahelyzetre történő kitekintés sem. Az ez ügyben Buday által elmondottakból keserűen kell leszűrnünk: a jelek szerint a sokat próbált Bukarestben élő honfitársaink még ott se találnak megértésre, ahol pedig – utolsó menedékként – talán joggal elvárható lehetne:  

„Az egyetlen magyar iskola a nagy távolságok miatt kevés, a magyar gyerekek tizedét sem íratták be ide a szülők. ’Szükség lenne három iskolára, de gond az épület is. Ha az egyház visszakap egy épületet, azonnal eladják, pedig mi próbáltunk tárgyalni, segíteni, de süket fülekre találtunk. Viszont egyre jellemzőbb, hogy még két magyar szülő is románul beszél otthon a gyermekével’ – vázolta az iskolaügyet Buday Richárd.”

A cikkünk Hatósági vizsgálat a túl sok voks miatt című tételében megszólaltatott interjúalany révén mindenekelőtt a már hivatkozott tavalyi úgymond „gyanúsan” megszaporodott RMDSZ voksok ügye kerül terítékre. Íme, miként:

A legutóbbi EP-választásokon az RMDSZ – amelyet sokan csak tulipánként emlegetnek a szimbóluma alapján – a Kárpátokon túli román megyékben meglepően sok szavazatot kapott, még olyan településeken is, ahol egyetlen magyar sem él.

A korrupcióellenes ügyészség, a DNA vizsgálatot indított, engem is ki akartak hallgatni, de mondtam, nincs mit nyilatkozzak, mert alkotmányos joga mindenkinek oda szavazni, ahova akar (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.) – mondta a 24.hu-nak dr. Hapenciuc Adriana, az RMDSZ Suceava Megyei Szervezetének elnöke, aki állítja, hogy a szomszédos Botoşani megyében is hasonló kurkászás folyt a hatóságok részéről.”

A háziorvosként dolgozó, Brassóból Szucsávára elszármazott Hapenciuc Adriana (hadd írjuk így magyarosan lakóhelyét, ha már elfogadjuk cikkszerzőnktől, hogy nagyon helyesen Galacot ír publikációjában Galaţi helyett), akinek neve az RMDSZ Nőszervezete honlapja szerint, Hapenciuc Klára, bukovinai városban pedig Adriana Klara Hapenciuc-ként ismerik és tisztelik, és aki nem mellesleg alapító tagja a Szövetségnek, továbbá szintén alapító tag  a Hadik András bukovinai etnokulturális társulatban, úgy látja: „a megyében élő magyarokat nem bántják a románok, viszont fontos lenne leválasztani a politikát, az RMDSZ-t a hétköznapokról, és inkább a civil szervezetekre bízni a magyar programokat” Ehhez nem mulasztja el rögvest azt is hozzátenni: „igazából csak azért kell a politika, mert másképp nincs támogatás ezekhez a programokhoz.”

A megyei RMDSZ szervezet elnökasszonya segítségével bepillantást nyerhetünk abba is, miként élik meg magyarságukat a honfitársaink Románia észak-keleti régiójában, főleg az ünnepnapokon, hisz erre ekkor van leginkább mód: 

„Rendszeresen megünneplik az anyák napját, a húsvétot, a karácsonyt, a vegyes házasságok miatt azonban egyre kevesebben jönnek el, mert az utódok zöme már egy szót sem tud magyarul, függetlenül attól, hogy a megmaradt bukovinai székelyek vagy a kommunista időkben áttelepedett Hargita és Kovászna megyeiek leszármazottai. A helyzethez alkalmazkodva bevezették, hogy a rendezvényeikre meghívják a többi kisebbséget is.”

A tavalyi mesterségesen kirobbantott és utóbb otromba, ám veszélyes provokációnak bizonyult ún. „szavazatvásárlási botrány” kapcsán lapunk akkor megszólaltatta Székely Leventét, az RMDSZ Galac megyei szervezetének elnökét is, aki az urnabiztosok jelenlétével a szavazókörzetekben és a vegyes házasságokban élő magyarok családtagjainak szimpátiájával magyarázta, hogy az EP-választáson miért kaphatott a Duna menti megyében a magyar érdekvédelmi szövetség 1376 szavazatot, holott a hivatalos statisztikák mindössze 133 magyarról tudnak e tájakon.

Székely Levente, aki évtizedek óta él a kikötővárosban igyekszik napjaink követelményeihez igazodva méltó örököse lenni annak a missziót teljesítő Czelder Márton kálvinista lelkésznek, aki itt adta ki 1868-ban a Missiói Lapokat, majd ő épített református templomot a városban a környék magyar lakosai számára, közel 300-ra becsüli a Galac megyében élő magyarok számát. Őt és mindazt, ami dióhéjban elmondható az e tájakon élő magyarok mindennapjairól a cikk Magyarok gázlója Galacon és a szavazattitok című fejezetében nyílik alkalma közelebbről is megismerni a 24.hu olvasótáborának.

„Székely Levente a Kárpátokon túli RMDSZ-politika egyik legmarkánsabb személyisége. Az állatorvos végzettségű politikus 2004-2008 között parlamenti képviselő volt, 2010-2012 között Vaslui megye prefektusa (a kormány helyi képviselője), most a galaci szervezetet irányítja. ’Nagy RMDSZ-politikát nem csinálunk, de hozzuk a szavazatokat’ – jelentette ki lapunknak, majd meg is magyarázta, miért kapott ennyi voksot az RMDSZ Moldvában és Havasalföldön.

Ha egy többségi román megyében van, mondjuk, négyszáz szavazókörzet, parlamenti vagy EP-választáskor az RMDSZ is köteles mindegyikbe küldeni urnabiztost, aki vagy magyar, vagy román. Ha egy szavazókörzetben csak egy ember szavaz a tulipánra, mert van valamilyen magyar kötődése, ismerőse, az mindjárt négyszáz. És amennyiben az urnabiztosnak csak egy rokona szavaz még a tulipánra, majdnem ott az ezer voks (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.) – ismertette a helyzetet.

A galaci magyarok minden hónap első vasárnapján az RMDSZ-székházban találkoznak, amikor nincs istentisztelet, mert a lelkész más megyében szolgál aznap. A szokásoknak megfelelően Székely tart egy rövid politikai beszámolót, majd lazán beszélgetnek, alkalmanként természetesen koccintgatnak is. Egyébként a templom a fő találkozási pont, gyakran hívnak át a szomszédos Brăilából is magyarokat. A városban római katolikus templom is működik, de a misék román nyelvűek.

A vegyes házasság, a beolvadás itt is „hétköznapi” probléma, pedig a XIX. század második felében a templom mellett magyar iskola is működött. ’Az egyik városrészt magyarok gázlójának nevezik, de még kutatom a történetét. Vélhetően itt régi, gazdálkodó magyar telepesek éltek’ – jelzi Székely, hogy Galacon nem csupán a kommunizmus éveiben betelepített, idecsalt – lakással, állással a feleség számára – értelmiségiek, szakemberek és leszármazottaik élnek.

A ’60-as években az akkor épülő kohászati mű volt a mágnes, de az élelmiszer-ipari egyetem is vonzotta az erdélyi magyarokat. A kohászati mű a ’90-es években becsődölt (azóta újraindult), a munkások hatalmas végkielégítést és további három éven át juttatott fizetést kaptak, így a magyarok jelentős része haza is költözött Erdélybe. De a restitúciós törvények is mozgatórugói voltak a hazatérésnek.” 

Az Erdélyi Református Egyházkerület és a Diaszpóra Alapítvány 1993 óta osztja ki a Vetési László és Jenei Tamás alapította, a szórvány­közösségépítők munkáját évente elismerő lelkészeknek adható Czelder Márton- és a gondnokoknak odaítélhető Földes Ká­roly Szórványdíjakat. Előbbi nevét az imént emlegetett egykor Galacon is intézményemberré nemesedett ikonikus kálvinista lelkipásztorról kapta, utóbbi az 1927-től 1940-ig a Mezőségen szórványgondozást vállaló református lévita-lelkészről nevezték el, akinek a nevéhez nemcsak szórványvidéki templomépítések és az egykor nagy feltűnést kiváltó, a Szórványmisszió – Jajszó a pusztuló szórványokról című 1934-es kiáltvány, hanem az is fűződik, hogy a két világháború között a szórványkérdés az erdélyi magyar értelmiség figyelmének középpontjába került.

A jubileumi 25. alkalommal 2017-ben, a jelképesnek számító marosszentimrei templomban a Földes Károly-díjat Farkas Béla vízügyi mérnök, râmnicu-vâlceai református gondnok vehette át, akit ez alkalommal így méltathatott a díjalapító Vetési László:

„A szülőföldjéhez ragaszkodó, hitét és magyarságát meg nem tagadó, kitűnő diplomáciai tehetséggel, alázatossággal és jóérzéssel megáldott gondnokunk majdnem 15 éve az olténiai egyházi, kulturális és politikai élet hűséges támogatója, maroknyi közösségünk összetartó ereje, mozgatórugója. Kiváló munkatárs. Gondnoksága alatt kilencszer szerveztünk hagyományőrző szüreti mulatságot, tízszer regionális találkozót az Olténiában élő magyaroknak, az RMDSZ Vâlcea és Gorj megyei szervezetével közösen. Többször Anyák napját szerveztünk, Mikulás-, és karácsonyi csomagokat osztottunk. Mindezt egy majdnem 350 kilométeres körzetben.”

Mindezeket annak okán tartottuk érdemesnek itt elmondani, mert a személyes helytállásának példájával méltatott Farkas Béla más minőségében is feltűnik a 24.hu most ismertetett cikkében, Az elvándorló szászok után maradt lutheránus templomot használják című fejezetben.

Lássuk, hogyan látja az olténiai magyarság helyzetét, megmaradásának esélyeit a dési születésű Farkas Béla, aki nemcsak református gondnok, hanem a Vâlcea megyei RMDSZ területi szervezete elnöke is:

„Egyetem után kihelyezéssel negyven éve kerültem Râmnicu Vâlceára, a megyében szerintem háromszázra tehető a magyarságát tartó emberek száma (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.) – vázolta lapunknak a Vâlcea megyei helyzetet Farkas Béla geográfus, aki jelenleg a vízügyi igazgatóságnál dolgozik.

A magyarok „bevonulásának” sablonja itt is érvényes: a kommunista érában az Olt folyón épülő vízi erőművekhez kerestek-hoztak szakembereket Erdélyből, akiknek egy része aztán már nem költözött haza, inkább más megélhetést kerestek maguknak. Mások az ipar leépülését követően pakoltak, és visszamentek szülőhelyükre, úgyhogy maradtak az idősek.

A magyar összetartozás gyűjtőhelye Râmnicu Vâlceán is a templom. ’1997-ben megalakult a református egyházközség, s mivel a szászok kivándoroltak innen is, most a református istentiszteleteket az itt maradt lutheránus templomban tartjuk. Örülünk, ha 30-50 hívő eljön vasárnap a templomba” – magyarázta, hozzátéve, hogy létezik egy római katolikus templom is a megyeszékhelyen, de ott románul miséznek. Igaz, a magyar prédikációra vágyó hívek gyakran átlátogatnak a református templomba.

Engem itt Farkas Bélaként ismernek a románok is, ebből sosem volt probléma. Ja, akkor ön magyar, honnan jött ide, hangzik az első kérdés. S ha az illető már járt azon a vidéken Erdélyben, akkor tálalva az első beszédtéma. Itt a románok megszokták, hogy a szomszédjukban élhetnek kisebbségek, hisz a városban itt voltak korábban a szászok mellett a zsidók is, ezért nincs nemzetiségi acsarkodás’ (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.) – magyarázta.

Ő is elmondta a már ismert sémát: vegyes házasságok, a gyerekek már nem beszélnek magyarul, azt is letagadják, hogy valaha magyarok voltak.

Az pedig, hogy a magyarok számát Farkas Béla nagyjából 300-ra becsülte, miközben a 2016-os szavazáson Vâlcea megyében 937 voksot kaszált az RMDSZ, azt jelzi, sok magyar bújik el a vegyes házasságokban. Akik, ha otthon románul is beszélnek, a szavazófülkében hajlamosak – talán némi megmaradt dacból – a tulipánra voksolni.”

Az Irházi János készítette gyorsfelmérés zárófejezetében, a Speciális helyzet a nagy román tengerben, néhány, korántsem megnyugtató következtetést von le a szerző a néhány prominens ókirálysági, közösségmegtartó küzdelmet folytató szórványmentő magyar személyiséggel folytatott dialógusaiból.

A konzekvenciák levonásában olyasvalaki van a segítségére, immár ötödik hiteles megszólalóként, aki azok közé tartozik, kik a legjobb ismerői a Kárpátokon kívül élő magyarok mindennapjainak, gondjaiknak, reményeiknek és csalódásaiknak. Ő Király András, aki 2010 februárjától 2017 júniusáig töltötte be különböző kormányok alatt az RMDSZ által delegált oktatási államtitkári tisztséget, és aki kitér egy eddig egyáltalán nem említett kérdésre, a moldvai csángómagyarok sajátos helyzetére. Nyilván a megszerzett tapasztatai alapján véli úgy: ebben a specifikus világban sincs túl sok ok a derűlátásra.

„A romániai „magyar diaszpórában” élők közül néhány személlyel elbeszélgetve kiderült, hogy a Kárpátokon túl (még) élő, dolgozó magyarok számának csökkenése megállíthatatlan folyamat, s Buday Richárd intelme, miszerint „ne jöjjenek Bukarestbe”, a többi 25 megyére is érvényes. A kötelező áttelepítéseknek három évtizede vége, ma már csak valóban az költözik odaátra, akit a munkája küld. Magyar orvosok, pedagógusok, mérnökök, szakemberek, ügyes kétkezi munkások hada rekedt az elmúlt száz évben Moldvában, Havasalföldön.

Az olvasztótégelyt, a globalizálódást el kell fogadni, hisz a két régióban magyar iskolák csak Bukarestben és Bákó megyében, a csángók lakta vidéken működnek.

’A csángók románul tanulják a tantárgyakat, kivéve a magyar nyelv- és irodalmat, valamint a magyarság történetét. Az alternatív iskolák segítségével is próbálják fenntartani a magyar nyelvű oktatást, a magyar tudatot, ám komoly gátat szab a iaşi (Jászváros) római katolikus püspökség, amelyik tiltja a magyar nyelvű vallásoktatást’ (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.) – mutatott rá a fő problémákra a 24.hu-nak Király András, korábbi oktatási államtitkár. „A csángók ügye egy specifikus helyzet a nagy román tengerben” – tette hozzá. Viszont gyakorlatilag megoldhatatlan, hisz a csángó családokban a magyar nyelv kizárólagos használata nagyon ritka. Beolvadásuk fékezhetetlen folyamat, a Magyarországról is támogatott projektek pedig csak késleltetik a folyamatot.”