Megszólalt a héten a Magyar Kurírban Böjte Csaba atya és interjút adva a budapesti katolikus hírportálnak, annak kapcsán, hogy a trianoni emlékév és világszerte a 2020-as év nagy része is a koronavírus-jávány miatt teljesen másképp alakult, mint azt bárki is előre sejtette volna, ennek a lelki, illetve a határon túli magyarokat érintő vonatkozásairól fejtette ki gondolatait.

A dévai ferences szerzetes nemcsak elmondta beszélgetőpartnerének, Agonás Szonjának, hogy miként éli meg a békediktátum centenáriumát. Mint olyasvalaki, aki „jó pár éve szinte modern vándorprédikátorként járja a magyarlakta területeket és „ha nem a Covid-19 jegyében íródott volna ez az év, idén is biztosan sokkal több rendezvényen vett volna részt az egész világ magyarsága körében”, ezen túlmenően arról is beszámolt, hogy az idén számára egy teljesen más, gondokkal terhelt élet adatott meg, mint bármikor eddig. Ő viszont sopánkodás helyett a szükségből erényt kovácsolna: például szórványban létrehozna egy online magyar iskolát.

„Hittel és cseppet sem reményvesztetten arról is vall, papként csak hit és erkölcs dolgában szólhat csak hozzá a koronavírus okozta sorscsapás kérdéséhez. Megingathatatlan krédóját így összegzi sommásan: „A nagy kérdés számomra ezzel kapcsolatban, hogy miért vannak ilyen nehézségek az életben, ez akkor Isten verése, átka? Úgy vélem, újból és újból feladatokat kapunk, amiket meg kell oldanunk.”

 „A reménytelenséget hirdető világban egy közös, jobb jövőben reménykedve” Böjte Csaba az Új Ember 2020. május 31-i számában megjelent írásában sokunk számára emlékezetes üzenetet fogalmazott meg a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulója kapcsán. Az összmagyarság számára emblematikus személyiséggé nemesedett dévai ferencrendi szerzetes a Konok makacsággal őseim álmát álmodom című elmélkedésében arról értekezett, hogy e nemzeti tragédia centenáriuma okán nem kellene ünnepelni, se harangozni, de még „verset se kellene mondani.” Ezek helyett csak egyetlen tennivaló lenne Erdély földjén, de máshol is a Kárpát-medencében: e szomorú jubileum okán arra kellene kérni konokul a Fennvalót, hogy „merjenek már a buta felnőttek egy asztalhoz ülni, egymás szemébe nézve a közös gondjaikat megbeszélni, és jókedvűen nagyokat nevetni.”

Egyszerre üzenve az elkeseredetten emlékező sajátjainak és azoknak is, akik két héttel azelőtt bennünket provokálva, úgymond „a trianoni szerződés jelentőségének és fontosságának tudatosítása érdekében” a bukaresti parlamentben törvényt alkottak június 4-e nemzeti ünneppé tételéről, a vallomás-jellegű akkori megszólalását a ferences barát így folytatta:

„Ezt teszem én is – nem mérlegelem, hogy van rá esély vagy nincs –, egyszerűen térdre borulok, és imádkozom azért, hogy végre megértsük, nem mi vagyunk egymásnak ellenségei.

Imádkozom a kiengesztelődésért, az őszinte párbeszédből fakadó áldott békéért, az összefogásért. Imádkozom, mert nem azért neveljük fel a gyermekeinket, hogy idegen országok napszámosaiként tengessék életüket, s üresen hátrahagyott otthonaink ajtaját csapkodja a szél, hanem azért, hogy együtt e szép földön boldogok legyünk.”

Megszívlelendő mondanivalóját, melyet Erdély földje minden lakójához intézte, a magyarokhoz éppúgy, mint a nem magyarokhoz, a következő szavakkal zárta:    

„Eltelt egy keserves évszázad, és én társakat keresek… Gyertek, fogjunk össze, ne ünnepeljünk, és gyászolva ne is harangozzunk, hanem csendesen, bizakodva imádkozzunk!

Szeretettel kérjük Istenünket, adja meg, hogy együtt láthassuk drága szülőföldünket virágba borulni, gyarapodni, a felcseperedő fiatalokat maguk számára mosolyogva otthont építeni, kacagó, életerős gyermekeket vállalva szép családjaikban! Imádkozzunk és beszélgessünk el egymással egy jó pohár bor mellett bölcsen, előre nézve, hisz mindannyian ugyanazt szeretnénk, ugyanazokra az egyszerű dolgokra vágyunk: szeretnénk a köztünk maradó unokákkal játszani, nagyokat kirándulni, őseink imádságos dalait bizalommal, teli torokkal gyermekeinkkel énekelni.”

A mögöttünk hagyott héten a szerzetes atya újólag megszólalt a bennünket ért legnagyobb nemzeti trauma kapcsán és arról számolt be, miként éli meg a békediktátum centenáriumát, különös tekintettel arra, hogy a Nemzeti Összetartozás Évének deklarált 2020-as esztendő akárcsak világszerte az idei év legnagyobb része a pandémia miatt teljesen másképp alakult, mint azt bárki is előre sejtette volna. Egyúttal ennek a lelki, illetve a külhoni magyarokat közvetlenül érintő aspektusairól fejtette ki gondolatait.

Mindezekről a Magyar Kurírban megjelent, Ne azt nézzük, hogy milyen jó volt, amíg nem volt! címmel közreadott interjújában beszélt Böjte Csaba a hírportál vezető szerkesztőjének, Andorás Szonjának. Meggyőződésünk, hogy a kettőjük beszélgetésében elhangzottak joggal számot tarthatnak az olvasó érdeklődésre, ezért gondoltuk helyénvalónak rovatukban most ismertetni „a hét interjúját”.

Amikor a magyar parlament tavaly júniusban a 18/2019. (VI. 18.) OGY határozattal a 2020-as esztendőt a Nemzeti Összetartozás Évének nyilvánította, ezt a döntését abból a megfontolásból tette, hogy – amint kitűnik a dokumentum indoklásából is – ne csak „a történelmi Magyarország területét szétdaraboló és a magyar nemzet harmadát idegen államok fennhatósága alá szorító, 1920. június 4-én aláírt békediktátum 100. évfordulójára emlékezzen”. Ezen túlmenően is üzenni akartak a budapesti törvényhozók az összmagyarságnak: egyrészt „számot vetni e békediktátum által okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságával”, másrészt pedig „erőt merítve a külhoni magyarság megmaradásba vetett hitéből értékelni a 2010-ben megkezdett határokon átívelő békés nemzetegyesítési politika eredményeit.”

Az Országgyűlési Határozatban rögzített kinyilvánítás tételesen is felsorolta, milyen konkrét kezdeményezések szorgalmazásával és támogatásával kívánja úgy Magyarországon, mint a Kárpát-medencében és a nagyvilágban élő magyarság körében „erősíteni a magyarság országhatárok feletti összetartozásának tudatát, önazonossága kifejezését és védelmét.” Az emlékév ünnepélyes megnyitása – amint arról e rovatban magunk is beszámoltunk – január 7-én, Mosonmagyaróváron meg is történt. Viszont a folytatást átírta a Covid-19 vírus, határokon innen és túl is: az emlékező rendezvények és tervezett programok visszafogottak lettek, leginkább az online térbe kényszerültek költözni.

Ilyen gyökeresen megváltozott körülmények közepette értelemszerűen átíródott Böjte Csaba idei naptára is. Arra kérdésre, hogy ebben az előzménytelen helyzetben miként éli meg Trianon centenáriumát a szerzetes atya így felel:

„Árva gyerekeket nevelek, és mindig azt mondom: „Kicsi szívem, ha mindig hátrafelé nézel, akkor jó nagyot fogsz esni.” Egy-egy gyerekben nagyon mély sebek, fájdalmak vannak, amelyeket én nem tudok utólag meg nem történtté tenni, de biztatni tudom őket, hogy a jövőbe nézzenek és a holnapot építsék. A népünk sem tudja a múltat meg nem történtté tenni, és ha az amiatt érzett fájdalom határozza meg ma is az életünket, az meg is béníthat bennünket. A gyermekeknek, a kollégáimnak is, a népemnek is azt mondom: nézzünk előre. Legyen a történészek dolga, hogy Árpád vezérék mikor jöttek be, vagy már itt voltak, nekünk az a fő, hogy tudtak vérszerződést kötni, az itt élő emberekkel asztalhoz ülni.

Trianonra a legjobb vigasz az lenne, ha a Kárpát-medencében élő népek tényleg egy asztalhoz tudnának ülni, ki tudnának engesztelődni, és közösen tündérkertté tennénk ezt az árpádi államot, a Kárpát-medencét. Nem etnikai, politikai vagy gazdasági törésvonalakat kell okolni, hanem az együttműködés vágya kell hogy belülről megszülessen. (kiemelés az interjúban – n. n.)

Sokszor kérdik, hogy nálunk, a gyermekotthonban milyen nemzetiségűek a gyerekek. Van itt román, magyar, cigány, német, zsidó, mindenféle felmenőkkel rendelkező gyermek, de nem ez a lényeg, mert békében, szeretetben, jó testvérekként tudnak együtt lenni, kacagnak, viccet mondanak, honlapot terveznek, álmodoznak.

Az összefogást tehát nemcsak úgy képzelem el, hogy mi, magyarul beszélő emberek kell, hogy összefogjunk a Kárpát-medencében, hanem mindannyian, akik itt élünk. Ez a közös hazánk, és nemcsak az embereké, hanem az itt élő növényeké, állatoké is: terjesszük ki a szeretetünket mindazokra, akikkel, amikkel szülőföldünkön osztozunk.”

Az interjú következő kérdése annak a missziót teljesítő ferences barátnak szól, aki „jó pár éve szinte modern vándorprédikátorként járja a magyarlakta területeket” és, aki, ha „ha nem a Covid-19 jegyében íródott volna ez az év, idén is biztosan sokkal több rendezvényen vett volna részt az egész világ magyarsága körében.” Nem tagadva, hogy e téren a világháló azért nyújtott, nem is kevés segítséget, Andorás Szonja tudakozódása arra irányul: hogyan fogadta beszélgetőpartner, hogy most egy teljesen más élet adatott meg számára?

A válasz képes beszéd.  Ebben is jelen van a Trianon-koronavírus párhuzam: Csaba testvér szerint mindkettő súlyos, emberek, közösségek sorsát befolyásoló próbatétel, de egyik sem okozhat letargiát és bénultságot. Mert mindig van kiút, mindig csak a túlélésre szabad koncentrálni, mindig a jövőre szabd és érdemes tekinteni. Okfejtésének e fejezetében szembesülünk az interjú kulcsmondatával, ami a Magyar Kurír publikációjának cikkcímében köszön vissza: „ne azt nézzük, hogy milyen jó volt, amíg nem volt, hanem fogadjuk el, most ez van, nézzük, hogy lehet megoldani.”

Íme, miként hangzik ennek a hitvallásnak az érvekkel alátámasztott bővebb kifejtése, melyek során az örök kezdeményező szól arról, hogy a magyar egyház nagy mulasztása, miszerint nem hozott eddig létre „egy online székesegyházat”. A virtuális tér másutt is kínál esélyt – teszi hozzá: ezért szorgalmazza egy online magyar iskola létrehozását a szórványban.

„Egy nagyon kedves paptársam, Darvas-Kozma József, aki történelemből doktorált, érdekes cikket írt arról, hogy az elmúlt három-négyszáz évben közel harminc alkalommal volt pestisjárvány. Amikor a kolera- meg egyéb járványokról beszélünk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezek egyszer voltak, pedig egy-egy ilyen szörnyűség húsz-harminc évenként lecsapott, volt, amelyik négy-öt évig tartott, és elvitte a lakosság felét.

Hozzászoktunk a jó időhöz, a jó világhoz, hál’Istennek az elmúlt ötven-hatvan évben ilyen jellegű nagy problémák nem voltak, pedig az emberiség életéhez hozzátartozik, elé-eléjön.

Jó dolog nyáron rövidnadrágban meg strandpapucsban lófrálni, de mikor jön a tél, az ember fát gyűjt, meleg ruhát vesz, a kályhát rendbe rakja, és felkészül a hidegre. Most sem annyira csodálkozni kell a víruson, tetszik, nem tetszik, felettünk álló erők ezek. (kiemelés az interjúban – n. n.)

Mondhat akárki akármit, hogy ez csak kamu, én nem tudom a hátterét, hiszen nem vagyok sem orvos, sem biológus, de Erdély érseke nem hiszem, hogy színdarabot játszana nekünk. Ő is kórházba került, próbálta kúrálni magát más módon, de nem sikerült hagyományos orvosi eszközökkel gyógyulást elérnie, így kórházba került (beszélgetésünk idején még kórházban volt Kovács Gergely gyulafehérvári érsek, de szeptember 18-án hazaengedték – a szerk.).  Ahogy a tél ellen is, valamilyen módon ez ellen a vírus ellen is védekezünk kell, és kerülni kell a vele való személyes találkozást. Ugyancsak azt mondom, amit Trianonnal kapcsolatban: ne azt nézzük, hogy milyen jó volt, amíg nem volt, hanem fogadjuk el, most ez van, nézzük, hogy lehet megoldani.

Sok mindent lehet mondani az online prédikációkról vagy szentmiséről, de tény, hogy megváltozott a világ. Sok ember nem megy üzletbe, mobiltelefonról, interneten rendel. A 21. század nemcsak szelíden kopogtat az ajtónkon, hanem berúgja azt. Nekünk, papoknak el kell gondolkozzunk – és a tanároknak is –, hogy most hogyan tovább. Hogyha az eddigi módokon nem tudjuk elvégezni a feladatainkat, és máshogy sem csináljuk, akkor el fogjuk veszíteni az utánunk jövő generációkat, márpedig azokat az értékeket, amelyeket fontosnak tartunk, valahogy át kellene hogy adjuk.

Az apostolok is biztosan traumaként élték meg, hogy Jézus Krisztus integet, és elmegy a mennybe. Magukra maradtak, de hamar rájöttek arra, hogy Jézus nem a sopánkodásra buzdította őket, hanem arra, hogy menjenek és hirdessék az evangéliumot.

És amikor már eljött az az idő, hogy betegek, öregek voltak, s biztatták őket a tanítványaik, hogy írják le az evangéliumot, János lejegyezte, miután pedig Isten magához szólította, már az üzenetei mentek körbe. Szent Pál leveleit is a mai napig felolvassuk, és milyen jó, hogy megvannak! Persze nagyobb hatású lenne, ha Szent Pál leülne az oltár mellé, és mondaná: „Fiúk, tudjátok, az úgy volt a damaszkuszi úton, amikor szembejött velem Jézus…”, de ez van. Ugyanígy jó lenne, ha a plébánosok is a gondolataikat, üzeneteiket, hittanóráikat feltennék az online térbe.

Ausztráliában egy magyar katolikus pap hirdeti az evangéliumot, közben a kontinens nagyobb, mint Európa. A müncheni római katolikus magyar plébániának 13 ezer híve van papíron bejegyezve, ekkora plébánia tudtommal Magyarországon sincsen. Mindkét helyen tartottam triduumot, és zsúfolásig tele voltak magyarokkal a templomok, gyerekekkel, fiatalokkal. Azt hiszem, hogy a magyar egyház mulasztást követett el eddig is, hogy nem hozott létre egy online „székesegyházat”.

A szórványban szanaszét lévő gyermekeknek online kellene tartani hittanórát. (kiemelés az interjúban – n. n.)

Ezeket sok lelkiismeretes szülő letöltené Buenos Airesben, Vancouverben, Stockholmban, így a gyermekeiknek lehetőséget teremtenénk magyar nyelven fölkészülni az elsőáldozásra, a bérmálkozásra. Tőlem ezt kérték, ezért is csinálom magam is a Keresztény tanösvényt meg hasonló dolgokat. Ez nem ugyanaz, mintha maga Szent Pál jönne és ő tartaná nekünk a hittanórát, de mégiscsak több mint a semmi.

A szórványban élek, ahol sok helyen nincs magyar első osztály, sajnos mi is oda jutottunk, hogy Zsombolyáról a 40–55 percnyi autóútra levő Temesvárra kell vinnünk a gyerekeket, hogy meg tudjuk nekik adni az anyanyelvi oktatást, mert helyben megszűnt a magyar iskola. El tudom képzelni, hogy legyen egy nagyon profi online iskola, amelyben a legtehetségesebb tanítók egy-egy osztályt tanítanának. A tanév végén pedig lenne egy tábor, ahol az online magántanulókat levizsgáztatnák. A törvényhozóknak Pesten ilyen problémájuk nincsen, hiszen tömbben élnek, de nekünk a szórványban ez igen-igen fájdalmas dolog.”

A beszélgetés során óhatatlanul is felmerül a küszöbön álló romániai helyhatósági választások ügye. A közéleti kérdésekben gyakran megnyilatkozó és a hatékony romániai magyar érdekvédelem létfontossága mellett mindig következetesen kiálló Böjte Csabának természetesen van most is megszívlelendő üzenete:

„Azt gondolom, fontos, hogy hangsúlyos jelenlétünk legyen a helyi, a megyei és az országos szintű politikai életben, meg kell tennünk mindent, hogy a hangunkat hallassuk. Mindenkit arra biztatok, menjen el, és vegyen részt lelkiismerete szerint a választásokon, és adja voksát a befutóra.

Végül is sok irányba széthúzhatunk, a kampány alatt mindenki mondja is el a magáét, de amikor döntésre kerül a sor, akkor a befutó párt mellé álljunk oda mindannyian, segítsük őt hatalomra jutni. Mi, papok azonban ne a politikáról vagy biológiáról beszéljünk, hanem arról, hogy e jelenségekkel kapcsolatban mi a keresztény ember hozzáállása.”

Az interjú végéhez közeledve a dialógus visszakanyarodik a mindannyiunk napjait meghatározó és megkeserítő koronavírus-járványhoz. A beszélgetésben már említés történt arról, hogy a Covid-19 korábban már lesújtott a gyulafehérvári érsekre és sajnos nem kímélte Böjte atya több paptársát sem. Magától értetődő, hogy ezek ismeretében a Magyar Kurír szerkesztő-újságírója arról érdeklődik Csaba atyától a kérdezz-felelek újabb tételében, hogy a pandémia miként érinti az erdélyi magyar híveket?

A válasz ezúttal is képes beszéd, jellegzetesen Böjte Csabás. Csak azoknak okozhat meglepetést, akiknek még nem adatott meg őt személyesen meghallgatni vagy olvasták mindig megindító elmélkedéseit a magnificat.ro honlapon. Mert ők nem tudják, az atya nem az emelkedett hangvétel híve, nem az elvont értekezések hirdetője; ő prédikációban és minden más megszólalásában közérthetően, napjaink és a mindenkori hallgatósága nyelvén beszél.

Ezért kerülhet szóba mondandójában úgy Júdea Királya, mint az „a mafla Heródes”, akinek „elgurult a pirulája”, és Betlehem, mint az a hely, ahol a kis Jézusnak nem volt „VIP-szállása”, Mária pedig igencsak híján volt az „aranyszegélyes bankkártyának”.

„Régen a kardfogú tigris elől kellett menekülni, volt aztán tatárjárás, mindig volt valami, ami kellemetlenül érintett bennünket. Most éppen a koronavírus. Honnan jött, hogy és mint működik, ez legyen az orvosok, a történészek meg a politikusok dolga; én pap vagyok, hit és erkölcs dolgában kell hogy hozzászóljak. A nagy kérdés számomra ezzel kapcsolatban, hogy miért vannak ilyen nehézségek az életben, ez akkor Isten verése, átka? Úgy vélem, újból és újból feladatokat kapunk, amiket meg kell oldanunk.

Jézus Krisztus azt kapta, hogy a világot megváltsa, a Boldogságos Szűzanya pedig azt, hogy társa legyen Jézusnak a világ megváltásában. Amikor a Szűzanyának mondta József: „Nézd, menekülnünk kell Egyiptomba, mert ennek a mafla Heródesnek elgurult a pirulája!”, a Szűzanya mondhatta volna Józsefnek: „Nem megyek semerre, van isteni gondviselés, imádkozunk.” Mégis fogta a kis Jézust, és meg sem álltak Egyiptomig. Hatalmas utat tettek meg, ezerhétszáznál is több kilométert bandukoltak, mire visszatérhettek.

Miért nem küldött a Jóisten egy VIP-szállást Betlehembe a kis Jézusnak, vagy egy arkangyalt, hogy vezesse fel Egyiptomba menet a Boldogságos Szűzanyát aranyszegélyes bankkártyával? (kiemelés az interjúban – n. n.)

Ha a Boldogságos Szűzanya helyett a problémákat megoldotta volna a mennyei gondviselés, akkor Máriából soha nem lett volna a Mennynek Királyné Asszonya. Ha én a kis árvákkal kapcsolatban a tanároknál elintézem, hogy a tanulmányaikat ne keresztezzék, engedjék át őket, hogy szegények ne kínlódjanak, mi lenne akkor abból a gyermekből?! A koronavírust nem is kerestük, nem is vágyunk rá, de itt van. De akár Trianonnal vagy a mindannyiunk családi életében történő eseményekkel kapcsolatban is mondhatnánk, híveinket nem tanítottuk meg arra, hogy vállalják, vállaljuk a mindennapi keresztet.

Az interjú fináléjában elmondottak bennünket – és ezzel minden bizonnyal nem vagyunk egyedül –, koronavírus-járvány ide, pandémia oda,  kifejezetten bizakodóvá tesznek. Az ok egy előttünk eleddig ismeretlen információ volt, melyet azzal, hogy Böjte atya megörvendeztetett vele, nagyon jó szolgálatot tett, nemcsak nekünk, hanem mindenkinek, aki szintén figyel a szavaira. Túl azon, amit az Írdalá.hu kampányarcáról, Hosszú Katinkáról elmondott, azzal, amit közölt csernakeresztúri paptestvéréről, bizonyosságot nyert, hogy a dévai missziót vállaló és teljesítő szerzetes atya nem egy magányos harcos. Hiszen nincs egyedül:  

„Hosszú Katinka mondta nekem, amikor beszélgettünk, hogy napi tizenkét órát edz, abból nyolc órát a vízben van, nem lubickol, hanem kronométerrel szemben úszik. Irigyeljük tőle a sok szép aranyérmet, de hogy megküzd ő értük! Vállalja a keresztet. Vagy itt van a szomszédban, Csernakeresztúron Tóth János atya, egy nagyszerű pap. A szórványban nehéz lelkipásztori munkát végezni, a hívei pedig kezdtek csak úgy összeállni, nem megesküdni, és hanyagolni a gyerekük megkeresztelését.

Jani atya három évvel ezelőtt kiállt az oltár elé: „Hiába várom el, hogy szentek legyetek, ha én nem vagyok az, úgy döntöttem, hogy megtérek. Elindulok az egy-két-három hét szabadságaim alatt, és a Mária-úton megyek, zarándokolok, értetek felajánlom, hogy megtérjünk.” Két fiatal pár rögtön nekiesett: „Ne menjen, atya, sehova, inkább megesküszünk”, de azért Jani atya elindult. A három év alatt 1800 kilométert gyalogolt, azt mondja, körülbelül 70-80 kilométerre esik egy esküvő vagy egy keresztelő...”