Megszólalt a héten Végel László a Népszavában és elmondta friss esszéjében, hogy miközben „az utóbbi időben gyakrabban kerülnek szóba a határon túli magyarok, főleg a napi politika és a pártpolitika prizmáján keresztül”, továbbá „újabban a határon túli magyarok szóba kerülnek a kormánytámogatás megítélésekor is” van egy területe ennek a világnak, ami nem kap kellő figyelmet, mert „sokkal ritkábban kerül sor a magyar társadalom és a kisebbségi közösségek viszonyának felmérésére.” Utóbbit illetően úgy látja: „Ez esetben két alapvető modell rajzolódott ki: az egyik a mozaikos rendszer, a másik pedig a centrum-periféria viszony.”

A két eltérő minta kapcsán ismerteti a múlt század elhíresült, könyvtárnyi irodalmat eredményező Szekfű Gyula-Németh László vitáját és megtudjuk tőle azt is, hogy miért érezte magát hontalannak Márai Sándor Magyarországon és a nagyvilágban is.

Visszatekintve a Trianont követő negyedszázadra, megállapítja, hogy a Kárpát-medencében „a transzilvanizmus a mozaikos magyar nemzeteszme végsőkig következetes kibontakozása”, amivel szemben az akkori anyaország „egy erősen központosító nemzeteszmét propagált.” E következtetése, majd a szocializmus korának áttekintése utáni látleletében napjaink ellentmondásos képe rajzolódik ki: míg másutt lát biztató jeleket is, szűkebb pátriáját illetően viszont sajnos már egyáltalán nem tud bizakodó lenni.

Transzilvanisták párbeszéde – Markó Béla és Lengyel László kötetét mutatták be Kolozsváron címmel számolt be lapunk három éve, 2017 szeptemberében arról a könyvbemutatóról, ahol a Lengyel László-Markó Béla szerzőpáros Engedd hazámat értenem című interjúkötete kapcsán az ott jelenlévők egy máig emlékezetes beszélgetés tanúi lehettek. A kölcsönös reflexiókra épült beszélgetőkönyv két szerzője, a Benedek Elek-dédunoka és Szentimrei Jenő unoka közgazdász-politológus és az RMDSZ volt elnöke mellett jelenlevő Kelemen Hunor szövetségi elnök is résztvevője volt a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében kialakult, alapvető sorkérdéseinket érintő gondolatébresztő és reflexiókra kötelező pörgős eszmecserének, melyet Tibori Szabó Zoltán újságíró moderált.

A közel 500 oldalas kötetben, melynek ötletgazdája a Várkonyi Asztrik pannonhalmi főapáttal, majd Hankiss Elemér szociológussal már korábban hasonló jellegű könyvet tető alá hozó Lengyel László volt,  Markó Béla és az Erdélyt is mindig otthonának tekintő és valló beszélgetőpartnere egymást kérdezve tekintették át budapesti és marosvásárhelyi szemmel az elmúlt negyedszázadot, annak két országbeli magyar közállapotait és közérzetét, reményeit és csalódásait, a magyar-magyar viszonyt egykor és 2017-ben, és persze azt is, amiről akkor a moderátor találóan így szólt: mindazt, ami „továbbmutató lehet a jövőre nézve”.

Kollégánk egykori tudósításának címe, miszerint a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében transzilvanisták dialógusának lehetett e könyvbemutatón tanúja, messzemenően igaz volt. Igen, valós volt ez a megállapítás, annak ellenére, hogy Lengyel László a magyar fővárosban született 1950-ben és ott élt mindig. Eloszlatandó bármilyen félreértést vagy kételyt, ez ügyben Kelemen Hunor üzent az esetleges aggályoskodóknak és egy saját maga által feltett kérdést megválaszolva nemcsak kimondta, hogy Budapestről is lehet transzilvanista valaki, hanem érvelt is e nézete mellett. Rámutatott: „véleménye szerint igen, egy más perspektívából, amellyel arra ösztönözhette Markót is, hogy mélyebb válaszokat adjon egy-egy kérdésre, értelmezési keretet adva a meghozott döntésekre akár a Szövetség részéről.”

Mindezeket jó okkal idéztük fel most pontosan három év elteltével. Ugyanis eheti megszólalónk, a vajdasági végekről figyelő és mindig reflexiókra késztető írásokkal jelentkező Végel László néhány napja a Népszava József Attila és Ignotus Pál által alapított Szép Szó mellékeltében megjelent „kentaurbeszéde", a Mozaik vagy periféria? nemcsak, hogy többször hivatkozik Markó Béla és Lengyel László meg nem kerülhető nemzetpolitikai alapművére, az Engedd hazámat értenem-re, hanem az is kiderül az alább ismertetendő esszéjéből: Újvidéken is lehet transzilvanista valaki.

Az pedig külön öröm és elégtétel számunkra, és ezzel vélhetően nem vagyunk egyedül, hogy ez a valaki éppen az a regény, dráma és esszéíró, aki több mint egy fél évszázada a vajdasági magyar irodalom és közélet meghatározó alakja. Ő az, akinek értékteremtő szép- és közírói életművét Kossuth-, Pulitzer-, Hazám-díjjal ismerték el, továbbá számos más magyarországi és szerbiai kitüntetésben is részesült és rovatunk olvasóinak régi ismerőse, hiszen az elmúlt évek során több, sorskérdéseinken töprengő szókérését e helyen már bemutattuk.

Az elkövetkezendőkben ismertetendő friss Végel elmélkedésnek a középpontjában egy, a magyar nemzetstratégia immár száz esztendős dilemmája áll, amit írásának címe is elárul: vajon a Trianonnal kisebbségi létbe kényszerült magyarság számára a Kárpát-medencében a megmaradás és megtartatás záloga a mozaikos nemzeteszme vagy netán a centrum-periféria viszony elfogadása lehet?

Ténykérdés, hogy a két eltérő megközelítésnek, azok egyikének és másikának is voltak korábban, meg vannak ma is hívei. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy Végel hol áll, hiszen az újvidéki író mostani megszólalásának minden mondatán átsejlik a szilárd meggyőződése: ő a mozaikos nemzetkoncepció elkötelezettje. Pusztán azért, mert szerinte csak ez lehet a kisebbségben élő magyar közösségek számára az opció és egyben a biztonságos jövő útja. Annál is inkább e mellett tör lándzsát, mivel e téren van bőven magyar történelmi tapasztalat, a megörökölt pozitív hagyományokra támaszkodva pedig érdemes, kívánatos, lehetséges és szükséges is az alkotó módon, a mai korszellemnek megfelelő módon történő építkezés.  

„A hét cikkének” a felvezetőjében Végel tömör helyzetértékeléssel indít, de számunkra úgy tűnik, a bevezető mondataiban mintha többről is szó lenne. Talán nem tévedünk azzal, ha feltételezzük: az írói szándék talán az is volt, hogy vitát generáljon a bárhol élő felelős írástudók számára. Jó lenne, ha így alakulna, hisz mindaz, amit az esszéjében felvet az közügy, és nemcsak jelent érint, hanem jövőt is befolyásol.            

„Az utóbbi időben gyakrabban kerülnek szóba a határon túli magyarok, főleg a napi politika és a pártpolitika prizmáján keresztül. Egyes vélekedések szerint ezek a közösségek a Fidesz tartalékhadseregét képezik, ami azonban erősen vitatható. A Vajdaságban vagy 200 ezer kettős állampolgárt tartanak számon, ennek mintegy 25 százaléka szavazott a Fideszre. Az arányok természetesen mások a regisztrált választópolgárok számához mérten. A kisebbségi polgároknak ugyanis előzőleg regisztrálni kell magukat, csak azután lehetséges az eléggé kaotikus levélszavazás.

Újabban a határon túli magyarok szóba kerülnek a kormánytámogatás megítélésekor is, ám sokkal ritkábban kerül sor a magyar társadalom és a kisebbségi közösségek viszonyának felmérésére. Ez esetben két alapvető modell rajzolódott ki: az egyik a mozaikos rendszer, a másik pedig a centrum-periféria viszony.”

Ezt követően idézi fel szerzőnk a már bevezetőnkben szóbahozott „Mit ér az ember, ha demokrata Magyarországon és Erdélyben”-gondolat jegyében fogant Lengyel László-Markó Béla könyv Hepehupás táj című fejezetében nem ok nélkül felemlegetett Szekfű Gyula és Németh László közötti vitát.

Mielőtt a Végel-esszé vonatkozó két passzusát közrebocsátanánk, hadd jegyezzük meg, a kérdés iránt esetleg mélyebben érdeklődőknek, hogy ide kattintva elérhető Bibó Istvánnak az a remekbeszabott tanulmánya, mely nemcsak az emlékezetes szellemi párbajnak a nyolcesztendős történetét dolgozza fel, hanem abban sokkal többre is vállalkozik a talán legnagyobb demokrata politikai gondolkodónk. Abból ugyanis megismerhető Németh Lászlónak az ún. Kelet-európai koncepciója, melynek tézisei valójában „annak a három szomszéd népnek a jobb megismerésével foglalkoztak, melyekkel szemben a hivatalos Magyarország a békeszerződések területi rendezései miatt a legteljesebb politikai és kulturális elzárkózás politikáját folytatta, nem kis kárt okozván ezzel a határokon túl került magyarságnak is.”

„Ennek a merev, terméketlen és önpusztító álláspontnak a feloldására ugyan sorompóba léptek mások is, – állapítja meg 1979-es értekezésében Bibó, majd így folytatja: azonban itthon a kölcsönös megismerés és szellemi kapcsolatok programját szélesebb visszhanggal először Németh László tűzte ki.”

E talán nem fölösleges kitérő után lássuk, miként jelenik meg az ominózus  vita a két transzilvanista, a politológus és a politikus kötetében, mely már 1932-es indulásánál heves indulatokat váltott ki, hiszen Németh László a korszak hivatalos álláspontjával szembehelyezkedve és azonnal botránykővé válva,  rámutatott arra, hogy „a szomszéd országokban kisebbségi sorba jutott magyarok már rég elindultak a többségi népek, csehszlovákok, románok, jugoszlávok jobb megismerése felé, csak az itthoniak vannak oly távol tőlük, mintha Venezueláról volna szó.”

Íme, a vonatkozó részlet:

„Markó Béla és Lengyel László beszélgetőkönyvének egyik részletében Lengyel emlékeztet Szekfű Gyula és Németh László vitájára. Szekfű szerint Erdély kimaradt a Habsburg világ modernizációs folyamatából, ezért „egy darab megkövesedett középkor” maradt. Hasonló aggodalmat fejeznek ki azok az újabb nézetek is, melyek szerint a többségi nemzet kiszorítja a nemzeti kisebbségeket a modernizációs folyamatokból, még akkor is, ha egyébként a kisebbségi kollektív jogokkal szemben viszonylag türelmes. Erről azért sem kellene megfeledkezni, mert újabban nem durva retorziókkal nyomják el a kisebbséget, hanem a parlamentáris demokrácia bársonyos eszközeivel, ami legtöbbször a modernizációs folyamatokból való kiszorítással jár. Ehhez az állapothoz hozzájárul a kisebbségi izolációs identitásvédelmi stratégia, amely az asszimilációtól való félelmében elutasítja a társadalmi integrációt. Szigetként akar létezni! Ebben az esetben fennáll a veszély, hogy a határon túli magyar kisebbségek egyféle megkövesedett múltat képviselnek, sőt az sem ritka eset, hogy az anyaországi identitás-turizmus áldozatai lesznek.

Németh László viszont Szekfűvel vitába szállva mintaként állította a kisebbségi közösségeket a XX. századi bezárkózó, nemzeti és vallási türelmetlenséget, idegenekkel szembeni félelmet mutató Magyarország elé – éppen az erdélyi államszervezést, a sokszínűséget, a vallási türelmet. Ezek szerint a kisebbségek nem a megkövesedett múltat képviselik, hanem modernizálják a magyar nemzeteszmét és kultúrát, a viszony ez esetben nem a centrum-periféria mintát képviseli, hanem egy mozaikos nemzeteszme lehetőségét tárja fel.”

A Végel-publicisztika ezt követő részét olvasva, melyben a kassai polgár Márai Sándor egy története jelenítődik meg, óhatatlanul is felidéződött bennünk Csibi Lászlónak a Lakiteleki Filmszemle fődíját elnyert kitűnő dokumentumfilmjének, az Édes Erdély, itt voltunk-nak több vallomástevője.  Gondolunk itt azokra a megszólalásokra, ahol a tanúságtevők beszámoltak arról, hogy a 80 évvel ezelőtti második bécsi döntés utáni önfeledt erdélyi magyar örömet és felszabadulás-érzetet nagyon hamar követte sokfelé az anyaországból érkezett adminisztráció tisztviselőinek gyakran arrogáns viselkedése, ha ne adj’ isten az ügyintézések labirintusában el-eltévedők vesztükre, másban is járatlannak bizonyultak. Például abban, hogy egy-egy íróasztal mögött kit illet meg a nagyságos úr megszólítás, ki a nemzetes úr, kinek jár ki a tekintetes urazás, ki kinek pedig a méltóságos úr, a nagyméltóságú úr, a főméltóságú úr vagy éppen az excellenciás úr címkézés.

„Az anyaország és kisebbségi közössége interaktivitásának egyik drámai mozzanatára mutat rá a nagyvilágban és Magyarországon is magát hontalannak érző Márai Sándor, aki a Hallgatni akartam című könyvében leírja Horthy hadseregének bevonulását a szülővárosába, Kassára. Történt, hogy a városi szálloda portásfülkéje előtt egy fiatal tiszt fel akarta pofozni a szálloda magyar portását, mert, úgymond nem köszönt tisztességesen. „Majd megtanítalak én téged demokráciára”, üvöltözte az ittas hadfi. Arról lehetett szó, írta Márai, hogy a cseh időkben a portásfülkében szolgáló idős portás nem úgy köszöntötte a vendéget, hogy „alázatos tisztelettel”, hanem úgy, hogy „jó estét”.

Márai emlékeztetett arra, hogy a kassai magyarok nagy lelkesedéssel várták a bevonuló magyar hadsereget, ám idővel az örömmámor alábbhagyott, mivelhogy – bár a csehek és a szlovákok, nem mérték számukra igazságosan az állampolgári jogokat – a kisebbségi magyarok húsz év alatt mégiscsak megismertek egy demokratikus államformát, viszont a Horthy-adminisztráció nem ezt hozta. Hanem mit? A magyar hivatalnoksereg és a katonatiszti társadalom a gyarmatosítók büntetőexpedíciójának csatakiáltásával érkezett meg, akik a bolsevizmusgyanús nyájat akarták jó útra téríteni. Az anyaországgal együtt visszatért a Felvidékre a neobarokk osztálykultúra, állapította meg Márai Sándor.”

Nekünk Csibi László filmjének szereplői ötlöttek fel a Márai történet nyomán, Végel Lászlónak újólag a Lengyel László és Markó Béla közös könyvéhez kötődő olvasmányélményei:

„Lengyel László az Engedd hazámat értenem című, Markó Bélával folytatott beszélgetőkönyvében részben hasonló jelenségre figyelmeztet. Bár Románia távol esett a masaryki demokráciától, mégis nagyobb gazdasági és kulturális dinamikát mutatott, mint a trianoni Magyarország, szabadabban bontakozott ki a baloldali kultúra, ugyanakkor megfogalmazódott a transzszilván gondolat, amely abban az időben elsősorban azt jelentette, hogy az erdélyi világ saját lábán is meg tud állni. A transzilvanizmus a mozaikos magyar nemzeteszme végsőkig következetes kibontakozása. Az anyaország ezzel szemben egy erősen központosító nemzeteszmét propagált.”

Végel Kárpát-medencei tényfeltáró körképnek kövező állomása a szülő- és lakóhelyét jelentő volt délszláv állam, az egykori Jugoszlávia, mely királyságként majd szövetségi köztársaságként élte meg 1918-tól fennállásának 73 évét (ez írónk életében kerek félévszádot jelentett), míg 1991 júniusa és 2008 júniusa között végül hét utódállamra esett szét.

Bemutatva a királyi, majd titói Jugoszláviában élő magyarság helyzetét és nem kihagyva az úgymond „Délvidék visszatért” magyar örömmel, majd magyar gyásszal, sőt tragédiával jellemezhető rövid periódusát sem, megfogalmazódik az esszének az a kulcsmondata, mely a nyomtatásban megjelent Végel-dolgozat Népszavás szerkesztője nem véletlenül emelt ki tipográfiailag is a Szép Szó melléklet teljes harmadik lapoldalát kitöltő cikkben: „Az irredentizmus a centrum eszméjének jegyében bontakozott ki, a kisebbségi autonómia pedig a mozaikos magyar nemzeteszmét képviselte.”

Persze ezzel Végel a két világháború közötti ottani világot írja körül, de a korrajz természetesen nem szakad meg itt. Írásának ebben a fejezetében sort kerít a titói Jugoszláviában megélt kisebbségi lét vázlatos megrajzolására is, ahol az 1974 utáni reformpolitika olyan viszonyokat teremtett az ott élő honfitársaink számára, melyeket minden más határon túl élő magyar csak irigyelhetett.

Mindez ekképp tükröződik a Mozaik vagy periféria? újabb tételében:

„A királyi Jugoszláviában sem virágzott a demokrácia, ám a Bácsmegyei Naplóban a Horthy elől menekülő emigránsok elsők között vetették fel a kisebbségi kulturális autonómia kérdését és erről heves viták is folytattak, miközben Magyarországon egyre mélyebb gyökeret eresztett az irredentizmus. Hogy kik voltak a realisták és kik a ködlovagok, azt már a történelem eldöntötte. A Vajdaságba is, akárcsak Szlovákiába, a megbízható „anyás” tisztviselők érkeztek, akik rendelkeztek, utasítottak, magyarságtudatra neveltek, de a vészhelyzetben elsőnek szeleltek el. Az irredentizmus a centrum eszméjének jegyében bontakozott ki, a kisebbségi autonómia pedig a mozaikos magyar nemzeteszmét képviselte. Ha a határon túli magyarok saját országukban demokratikusabb viszonyok között élnek, mint az anyaországban, akkor zökkenőmentesebben kapcsolódnak be a modernizációs folyamatokba, nagyobb az önbizalmuk, és hajlamosak a mozaikos nemzeteszme elfogadására. Ezt kitűnően példázza a vajdasági magyarok története is. A titói Jugoszláviában a szocialista táborhoz képest szabadabb politikai légkör uralkodott, ennek következtében a magyarság körében igen erőteljes – sajnos, felülről irányított - modernizációs folyamatok játszódtak le. Magyarországról nézve Jugoszlávia Nyugatnak tűnt, s ha ebben volt is némi csalóka látszat, egészében véve mégis kedvezett a vajdasági magyaroknak.

Az 1974-es alkotmánymódosításnak köszönve Vajdaság hirtelen gazdasági reneszánszt élt át, többek között a „zöld tervnek” köszönhetően a mezőgazdaság is fellendült, ami sokat segített a főleg ebből élő vajdasági magyarokon. Az életszínvonal is magasabb volt a magyarországinál. Útlevelükkel szabadon utazhattak Nyugatra. A szilárd anyagi alapokon nyugvó kisebbségi intézményhálózat zavartalan működését biztosította a jugoszláv állam, a kisebbségek ezért vívták mindennapos harcukat, s nem függtek a magyar kormány támogatásától. A vajdasági magyarokban erősödött a helyi, a vajdasági identitástudat, amely azonban nem szorította el a nemzeti tudatot. Úgy is mondható, hogy a kettő egyensúlyba került. A vajdasági magyar nem úgy utazott Magyarországra, mint az alamizsnára váró polgár, hanem mint a saját munkájából élő jómódú magyar.

Persze, nem kell ezt az állapotot eszményíteni, a kisebbségi mindig is kisebbségi marad, a kisebbségvédelem jogi keretei nem voltak kialakítva, de azokat jobban betartották, mint ma, amikor léteznek jogi keretek. A vajdasági magyarság áldozatok és kompromisszumok árán azonban mégis belépett a modernizációba.”

A számára oly kedves Vajdasághoz, annak okán, hogy valamennyi Kárpát-medencében élő magyar kisebbségi közösség közül miért volt a szűkebb pátriájában egy jó ideig a legerősebb mozaikos magyarságeszme, írónk szókérésének záró szakaszában még visszatér. Előtte viszont röviden mifelénk tekint és rögzíti: a Ceauşescu-rendszer kisebbségellenes agresszív politikája mindennek ellentéte volt, amit a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben maga és minden vajdasági magyar megtapasztalhatott. Arról is szót ejt, hogy napjainkban viszont minálunk mutatkozik némi esély a mozaikos nemzeteszme lépésnyerésére:

„A szomszédos Románia viszont az ellenpéldát képviselte. Ceaușescu diktatúrája a magyarokat modernizáció-ellenes védekezésre kényszerítette, kitermelte a sajátos kisebbségi, alternatíva nélküli kényszerpályán születő, védekező nacionalizmust, amely a hagyományokba való menekülést, a tehetetlenség érzést, a radikális otthontalanság érzetét erősíti, aminek logikus következménye a tömeges elvándorlás. Ugyanakkor növekedett az anyaország kultikus tekintélye, a közösség egyre inkább lemondott a sajátosságairól és az magyarországi kánonoknak rendelte alá magát. Láng Gusztáv nem véletlenül tette szóvá a „kivándorló irodalom” gondolatát. A romániai magyarok példája azonban jól illusztrálja azt is, hogy amint Romániában erősödnek a demokratikus erők, úgy erősödik fel a kisebbségben a mozaikos nemzeteszme gondolata.”

A Végel esszé végéhez közeledve, mint már az előbbiekben jeleztük, szerzőnk ismét otthoni tájakra látogat. A mai diagnózisa lehangoló: az egykor oly irigyelt állapotokat sajnos végleg elfelejthetővé tették az elmúlt évtizedek polgárháborúkkal, véráldozatokkal és reményvesztettség-érzettel járó történései, hiába köszöntött be a béke s lett Szerbia és északi szomszédja között mára mindenkorábbinál kedvezőbb az államközi kapcsolat, a szerzőnk kegyetlenül túlzónak tűnő, de valójában tényrögzítő zárómondatával sajnos nem lehet vitába szállni. Bár lehetne…

„A vajdasági magyar kisebbség az egyik helyzetből a másikba kényszerült. A rendszerváltás előtt, túlzásaival együtt a Vajdaságban volt a legerősebb mozaikos magyarságeszme, viszont a jugoszláv etnikai háború idején és után kivételesen termékeny talajra talált a centrum-periféria viszony vállalása is. A rendszerváltás utáni első Miloševič-féle autokrata rendszerben a kisebbség - így is mondható - vészhelyzetbe került. Beindult az intézmények romosodása, felgyorsult az elvándorlás, megtorpant az addig igen élénk modernizációs folyamat. A mozaikos rendszer feledésre ítéltetett. A háborús veszély elmúltával, ugyan „finomodott” az elnyomás, a durva retorziók elmaradtak, de az autokrata rendszer, a nemzetállam-építés gondolata cseppet sem hagyott alább. Bár a két ország kormánya közötti jó viszony fellendült, a hétköznapi életben viszont a Tito-rendszer idején szerzett jogok zsugorodtak, az elvándorlás pedig tovább gyorsult. Külön gondot jelent, hogy főleg a fiatalok és a magas szakképzettségűek távoznak, ami döntő mértékben lassítja a vajdasági magyarság modernitásba való bekapcsolódásának az esélyeit. Az elöregedő közösség egyre kevesebbet foglalkozik a jövő víziójával. Több fiatal kutató felhívta a figyelmet arra, hogy a kisebbségi kultúra és közélet lélegeztetőgéppel Budapestre van csatolva, a közösség egyre inkább szigetszerűen működik. A magyar anyagi támogatás tényleg életmentő, nélküle a kisebbségi intézményhálózat tetszhalott állapotba került volna, a vajdasági kulturális intézmények vezetői minden évben szorongva figyelik, hogy a budapesti központ biztosítja-e a működésüket.

A centrum mágneses erővel hat a perifériára, s miközben a periférián egyre inkább hangsúlyozzák a nemzeti elkötelezettséget, a térség magyar szempontból kiürül.