Megszólalt a héten a Balk Magazinban Tómó Margaréta és beszámolt arról, hogy miként él napjainkban Európa legdélebbi magyar közössége az Al-Duna mentén. A Belgrádtól délre, az egykori „ezeréves határ” közelében fekvő, bukovinai kerülővel ide vándorolt székelyek által 1886-ban alapított Székelykevén az egykori ötezer helyett ma már alig ezerötszázan élnek, a munkaképes nemzedék nagy része Nyugatra vándorolt, helyüket pedig keleti vendégmunkások töltik be

Tíz évvel ezelőtt, a Maszolon a remek karikatúráiról ismert vajdasági Léphaft Pálnak a kontinensünk legdélebbi magyaroklakta, mintegy 85 százalékos magyar többségű településén, Székelykevén készült riportját ismertettem.

A Voltunk mük ës, mint tük, lësztëk tük ës, mint mük című tudósítás szerzője a település fennállásának 130. évfordulóján annak járt utána, hogy e községnek a lakói, miért is teljesen másként magyarok, mint a többi vajdasági településen élők. A választ e színtiszta katolikus magyar közösségnek a múltja, az itt élők 1764-re visszavezethető históriája adta meg. Ez sokkal szövevényesebb volt, mint másoké, és ezért itt a nyelvjárás, a szokásvilág és a vallásosság gyökeresen eltérő a másokétól.

A székelykeveiek felmenői ugyanis azok a csíki, háromszéki és aranyosszéki székelyek voltak, akik a madéfalvi Siculicidium után előbb Bukovinába menekültek, majd onnan, Tisza Kálmán kormányának biztatására, az Al-Duna szabályozásának idején ide költöztek. Ők nemcsak megőrizték őseik beszédének ízes dialektusát, áthagyományozták nemzedékről nemzedékre a székely tradíciókat, a régi idők tudását és azt is, ami számukra megkülönböztetetten fontos volt, a mély katolikus hitüket. Ezt a megtartó erejű örökséget apáról fiúra úgy adták tovább, hogy azt több mint egy évszázad alatt az itteni, paltyánoknak nevezett szintén római katolikus bolgárok hatására – akiket aztán el is magyarosítottak – még ki is színesítették.

Léphaft az itt élőkkel beszélgetve válaszokat keresett a „Menni vagy maradni?” örök kérdésre, e dialógusokból kirajzolódó kép pedig ellentmondásos volt, mert igaznak bizonyult, hogy itt is a legnagyobb gond a népességfogyás, de volt már példa a fordítottjára, a visszatelepülésre is. Így például a földet művelő, keserű nagyapa teljesen kilátástalannak ítélte a helyzetet, de segítője, a húszéves gazdálkodó unoka rácáfolt, mert – mint elmondta – „szereti ezt a munkát és reményt lát benne”. Mi több, a riporter rábukkant egy olyan ötletes vállalkozóra, aki hitt az összefogás erejében és tett is érte. Neki köszönhetően például a falusi turizmus évente ezrével hozta ide a vendégeket, pedig Székelykevén se műemlék, se természeti látványosság nincsen.

Egy másik vállalkozóval, a vágóhidat apjától megöröklő ifjabb Papp Péterrel is elbeszélgetett, akinek üzletei Pancsován, Kevevárán, Fehértemplomon és Versecen is voltak. Ő a kedvezőtlen adottságok ellenére is bizakodott a jövőben és hitt a maga erejében. Büszke székelyként mondta, nem fél a holnaptól, mert úgy látja, ha sokasodnak a gondok, egyet mindig lehet tenni: „Fel kell gyűrni a gatya szárát”.

És még valami, amit fel kell elevenítenem az egykori riport kapcsán. Ezek olyan demográfiai mutatók voltak, melyeknél nincsenek is fontosabbak. Kiderült: Székelykevének ötven éve még ötezer lakosa volt, számuk 2016-ban 1890-re csökkent. A fogyást éppúgy okozták a jobb élet reményében elvándorlók, mint a természetes szaporulat kedvezőtlen alakulása, hisz évente körülbelül 40-en távoznak az élők sorából, keresztelő pedig legfeljebb 15 volt. Szintén beszédes volt egy másik statisztikai adat: hatvan éve a falu iskolájának több mint 800 tanulója volt, számuk 2016-ban 111-re zsugorodott.

Ezek után lássuk, milyen kép rajzolható most, a 140. születésnapon erről az al-dunai székely településről. Az idelátogató Tómó Margaréta, a tíz évvel ezelőtt terepszemlét tartó kollégájához hasonlóan már megérkezése pillanataiban, majd később is, szintén ambivalens jelenségekkel szembesült. Ezeket három gyűjtőfogalom, az elvándorlás, a vendégmunkások és makacs ragaszkodás a gyökerekhez-triásza mentén, és ezekre a jelenségekre fókuszálva tárta elénk az öt tételből álló riportjában.

Az indító passzus tárgyát az első meglepő tapasztalata szolgáltatta, mert vele egyszerre egy autóbusz is érkezett a faluközpontba, „ami azért szúr szemet, mert róla szinte csakis külföldiek szállnak le”. Rögvest ki is derül, ők nem turisták, hanem keleti vendégmunkások, akik azon a helyi vágóhídon dolgoznak, amelyet a már említett, a székely mivoltára oly büszke Papp Péter működtet. Ők többnyire nepáliak, és itt is laknak a településen.

E benyomásait a szabadkai kolléganő e szavakkal összegzi: „Rövinadrágban, zokni nélkül, papucsban sétálnak a boltig, majd bevásárlás után „haza”, vagyis oda, ahol szállást biztosítottak nekik. Az olcsó munkaerő úgy tűnik az ezerötszázas kis faluban is kell, nem csoda, hiszen az életerős, középkorú férfinép, s a nők többsége is nyugatnak vette az irányt. A keletről érkezők pedig nagyon is örülnek a szerbiai minimálbérnek (ami nem éri el a 600 eurót), ez a triplája is lehet annak, mint amit otthon megkereshetnének, Nepálban ugyanis 200 euró körül mozog a havi átlagbér.”

A község központjában tett sétája okán lejegyzettek ezután még mindig nem a bukovinai székelyek leszármazottaikról szólnak, hanem szintén az itteni nem székelyekről. A bemutatottak számunkra is ismerősök lehetnek, hisz elég, ha például arra gondolunk, hogy mivé lett mára az a Temesvár közeli Újszentes, aminek 1891-es létrejötte 133 szentesi magyar református család ideköltözésének volt köszönhető.

„A templom és környék gyönyörű, rendezett, nem csoda, hogy a fővárosiak, vagy más, nagyobb városban élők is szívesen vesznek itt házat, telket. Azt mondják a helyiek, sokan jöttek Belgrádból, mert csendes, rendezett a falu, s a nyugdíjas éveket szépen lehet itt élni, főleg, hogy egy ingatlanhoz aprópénzért 15-30 ezer euróért hozzá lehet jutni.”

A második tételnek már a címe sem ígér túl sok jót. A Keresztelkedni térnek haza kijelentés, ami a helyi plébánostól, Szemerédi Páltól származik, riasztó demográfiai mutatókról tanúskodik. Mi több, az is kiderül a szavaiból, az egyházi anyakönyvek ma már nem tükrözik a realitásokat: „A templomnál összefutunk a helyi plébánossal. Szemerédi Pál elmondja, 2019-ben, egy átlagos vasárnap 110-115-en is voltak a misén, és a hétköznapi miséken is voltak 25-30-an. Most is járnak templomba, de lehetnének többen. A székelykevei templom egyébként 1892-ben épült fel, amely tanúbizonyságot tesz arról, hogy mennyire fontos a helyi népnek a vallás. Amikor arról kérdezem, hogy hány keresztelés, elsőáldozás, esküvő van a faluban, azt mondja, mondhatna számokat, de ez nem azt jelentené, hogy ennyi gyermek van a faluban, vagy éppen ennyi házasság köttetett. Ugyanis többnyire külföldről hozzák haza a gyermekeket, megkeresztelik, s mennek is vissza – ki hova, Ausztriába, Németországba vagy még messzebb. S bizony ugyanez a helyzet esküvőkkor, elsőáldozáskor is. Előfordul, hogy többen hozzák külföldről a gyermekeket, mint ahányan itthon vannak, teszi hozzá a plébános.”

Szemerédi atya után Tómó Margaréta az egyháztanács elnökével beszélget el, akitől előbb arról értesülhetünk, hogy faluban székely magyarokon kívül éltek a már szóbahozott paltyánok, akiknek ittlétéről a szépen berendezett faluházban kiállítottak is tanúskodnak.

Ezt követően egy tömör falutörténet következik: „Szatmári Mihály, az egyháztanács elnöke szerint a székelyek tűzből, vérből származó nép. Azért mondják ezt, mert a Madéfalvi veszedelem után (a székelyek egy csoportja ellen elkövetett tömeggyilkosság 1764-ben, Mária Terézia királynő uralkodása alatt – szerk. megj.) a nép szanaszét menekült, többnyire Moldvába, onnan Bukovinába, s végül aztán itt kötöttek ki, a mai Székelykeve környékén. Mégpedig azért, mert az 1880-as években az Al-Dunán megindultak a munkálatok, mert le akarták csapolni az árterületeket. 1000 munkást vártak, de a székelyek háromezren érkeztek Bukovinából. Ekkor alakult három település Dél-Bánátban: Székelykeve, Sándoregyháza és Hertelendyfalva.”

A helyszíni tudósítás Megvettem a gépeket, mégis elmentek a gyerekek című része olyan helyszínt mutat be, ami egy falu életének fontos és beszédes színtere. A hétvégi sokadalomban folytatott dialógusok révén hiteles hangulatjelentés készül, az abban elsőre megfogalmazottak sajnos nem éppen megnyugtatók:

„A helyi piacon nagy a zsongás szombaton a reggeli órákban. Az árusok egy része is idős, de a vásárlók kilencven százaléka nyugdíjas. Panaszkodnak is a termelők, hogy kicsi a vásárlóerő, gyenge a piac. Erős László helyi paprikatermelő is azzal kezdi: Kiürült a falunk, talán maguk is látják… Megvettem a vetőgépet, szárítógépet is, hogy majd a gyerekek folytatják, könnyebb legyen nekik a paprikatermesztés. Erre elmentek. Németországban vannak. Mi meg évről évre kicsibbet és kicsibbet vetünk, még szerencse, hogy vannak ezek a lányok (idősebb helyi nőkre céloz – szerk. megj.), akik még el tudnak jönni segíteni szedni, meg kapálni. Mert mi nem fújjuk (permeteznek – szerk. megj.), hogy egészséges legyen a paprika. Ezért kapálni kell. Hát ez van…”

A folytatásban viszont már sokkal kedvezőbb lesz a kép. Amitől pedig az impressziónk reménykeltő, az annak tudható be, hogy szerzőnknek az újabb riportalanya egy otthon boldogulni akaró és boldogulni is tudó sikeres székely fiatal vállalkozó:

„Vannak azért fiatalok is a faluban, például Nagy Károly méztermelő, aki a környező településekre személyesen jár piacozni, de különleges mézkeverékeit és krémmézeit az Instagramon keresztül is lehet rendelni. Ő már az új generáció, és az ország bármely részére elpostázza az áruit. Azt mondja, családja hobbija volt a méhészkedés, de ő nagyon megszerette, s ma már évi 4-6 tonnát állítanak elő, de kizárólag olyan területekről – a Duna mellől és a Delibláti-homokpusztáról, ahol nincs vegyszer, vagyis a méhek is biztonságban vannak és a méz is első osztályú lesz.”

A településnek van falugazdásza is, most Ifj. Csóti Imre tölti be ezt a szerepet, aki egyben a VMSZ helyi elnöke is. A vele folytatott dialógusból kiderül: „megfogyatkoztak ugyan, de ő továbbra is úgy érzi, van itt egy életerős közösség”. Ugyanakkor azt is elmondja, nem tud örülni annak a fejleménynek, amit sokan és sokfelé fegyvertényként dicsőítenek: „Tény, hogy a kettős állampolgárság, a magyar útlevél nagyon megkönnyítette a vajdasági, így a székelykevei magyaroknak is a nyugatra távozást.”

Előbbieknek következménye az, amit ehhez keserűen hozzátesz, és ami annak tükrében, hogy Léphaft tíz évvel ezelőtt még 111 nebulóról tett említést, kétségtelenül lesújtó: ma már csak 50 diák van az iskolában.

Az Aktív szervezetek, sok turista titulust kapó fejezetben az itteni életerős közösség meglétét bizonyító tényeket és adatokat ismerteti a szerző. Ez a számbavétel valóban meggyőző erejű: Székelykevén csaknem egy tucat civil szervezet aktív, ezek közül többen is a hagyományőrzést tekintik feladatuknak, például azzal, hogy a székely varrottast próbálják életben tartani.

A gyorsleltár arról is beszámol, Székelykeve tagja a Határtalanul programnak, volt év, hogy 100 autóbusznyi turista és diák érkezett a faluba. Aztán a Covid mindent tönkretett, de végül az idei idénynek bizakodva néznek elébe, hisz van szálláshely, van program, van látnivaló.

Íme, miért életképes itt az a faluturizmus, amit Dani Ernő és felesége, Valéria talált ki, és amiről már Léphaft is értekezett: „Hogy mit kínál még Székelykeve? Szállást, étkeztetést, este tábortűz, szalonnasütés várja az utazókat. A tájház nyitva áll, a gyereknek az iskolában focibajnokságot szerveznek. Aki több napra érkezik, akkor egynapos kirándulást lehet szervezni Belgrádba, másnap Deliblátó-Versec, majd harmadnap Vaskapu-szoros, Lepenski-vir, Galambóc lehet az úticél. Nyári tábor is van tervben, könyvbemutatókat szerveznek, de vannak terveik a hazai turizmusra is. Hétvégi programot terveznek kínálni a nagyvárosokból hétvégére kimozduló családoknak: lekvárfőzést, kenyérsütést lehet majd kipróbálni.”

Tómó Margarétának a kétnapos székelykevei tartózkodásáról szóló élménybeszámolója fináléjában, előbb a gyarapodást, a gazdasági fellendülést a faluturizmusban látó al-dunai székely Dani Ernő szavait idézi:

„Annak ellenére, hogy a falunak valamikor 5000 lakosa volt, most alig ezer párszáz, mégis Székelykevének megvan minden, ami egy ekkora településnek kell: kezdve a magyar óvodától és iskolától, templom, ahol magyar a szentmise, tucatnyi egyesület. Élő a falu, mindennek ellenére, hogy kevesen vagyunk. Mi itt vagyunk, akik annyira legyökereztünk, hogy nem tudunk elmenni…”

Óhatatlanul az ő szavaira is reflektál egy utolsó nyilatkozó a riportból, aki az itteniek legifjabb generációját képviseli. Hogy ki is ő és mit mond, az kiderül a tudósítás zárszavából, akárcsak az is, hogy miként sommázza az átélteket a Balk Magazin újságírója.

„Papp Albert most hetedik osztályos, amikor a faluról kérdezem, zavarba jön, meghatódik: »Sok barátom van, itt minden tökéletes. Nagyon szeretek itt élni és én megfogadtam: soha nem szeretném ezt a falut itthagyni«. Mi pedig a második nap végén fáradtan, de tucatnyi új ismerőssel gazdagodva indulunk haza. Miközben hagyjuk el Székelykevét az jár a fejemben, szerencsések azok az emberek, akik nem kényszerültek arra, hogy elhagyják szülőföldjüket. Bízzunk abban, hogy Albertnek és még sok helyi fiatalnak megadatik, hogy nem kell elmennie…”