Megszólalt a héten a Mandinerben a Kolozsvárról elszármazott Benkő Elek történész, a magyar középkori régészet vezető kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és pünkösdvasárnapi interjújában higgadtan, vitathatatlan érvekkel cáfolja azokat az újabban felmelegített, minden tudományos alapot nélkülöző székely eredet elméleteket, melyek azt igyekeznek bizonyítani, hogy a székelyek hun-török eredetűek lennének, illetve a származásuk a kozákokéhoz hasonlítható. Utóbbi teória szerint ők is olyan népcsoportot alkottak, amely a szabadságát a központi hatalomtól féltve lakóhelyükről elszöktek a 11-12. században, „identitásuk pedig önszerveződő folyamat eredményeképpen formálódott”.  

A professzor továbbá kifejti: megjelenésük a délkelet-erdélyi Székelyföldön régészetileg is egyre jobban körvonalazódik, és a kutatás jelen helyzetében az archeológia mellett a település- és környezettörténet valamint az archeogenetika segíthet tisztázni a ma még megválaszolatlan kérdéseket.

A Mandiner az elmúlt hetekben több, a székelyek eredetével foglalkozó elméletet mutatott be interjúkat készítve az e teóriákat képviselő kutatókkal, melyek élénk visszhangot váltottak ki Pannóniában.

A Mandineres Kovács Gergő előbb Keszi Tamás régészt szólaltatta meg, aki a Magyarságkutató Intézetnél publikálta koncepcióját, ami alternatívát fogalmazott meg a székely név és társadalmi csoport eredetére.  A Szökevény székelyek – lenyűgöző új elmélet született a székelyek eredetéről bombasztikus című beszélgetésben Keszi nyelvészkedve azt fejtegette: mivel a szökik ige török eredetű és ennek ejtése szek lenne a mai helyesírással, a szekely jelentése tehát gyorsan mozgó, elszökő, „megugró” ember. Ergo: mivel a Magyar Királyság megszervezése új adók kivetését is szükségessé tette, ami egyes lakóknak nem volt az ínyére, tömegek próbáltak kibújni az új kötelezettségek alól, és olyan területeket kerestek, ahol ezt megtehették. Az is ösztönözte őket, hogy „aki menekülni akart a háborúk elől, az megpróbált gyéren lakott területekre költözni, ahova a királyi hatalom nehezebben ért el.”

A másik teóriagyártó, az isztambuli Medeniyet Egyetem nyelvészeti tanszékének vezetője Hakan Aydemir volt, akinek interjúját A székelyek Mongóliából származnak, a hunokkal érkeztek a Kárpát-medencébe címmel közölte a lap. Ő egy módszertani újítással „oldotta meg” úgymond egyszer’ s mindenkorra a székelyek eredetének kérdését, azzal, hogy egy merőben új forráscsoportot, a kínai forrásokat vonta be a vizsgálatba. Ezek alapján arra jutott: a székelyek korai történelmét földrajzilag egészen Mongóliáig, időben egészen a 4. századig vissza lehet vezetni. E mellett még arra is, hogy „a mai székelyek őseinek egy része a nyugat felé menekülő hunokhoz csatlakozva 370 körül a Volga alsó folyása vidékére, majd az 5. század első felében a Kárpát-medencébe érkezett meg.” 

 Hakan Aydemir szerint tehát a székelyek Mongóliából származnak, a 9. században, a Kárpát-medencében csatlakoztak a honfoglaló elődeinkhez, de már jóval a Kárpát-medencébe érkezésük előtt itt voltak. Amikor pedig Attila 453-ban bekövetkezett halála után a Hun Birodalom szétesett, a székelyek a Kárpátok délkeleti peremére húzódva helyben maradtak.

A feltűnést kiváltó előbb ismertetett „eredetmegfejtő” elméletek nemcsak meghökkentőeknek tűnnek, de sokak számára az újdonság erejével hatnak. Viszont a szakmabeliek számára, de még azoknak a laikusoknak is, akik komolyabb érdeklődést mutattak eddig a székely eredet és régmúlt iránt, egyértelmű: szó sincs itt semmiféle eget rengető felfedezésekről vagy tudományos áttörésről.

Ehelyett már korábban kiötlött, szintén egyes historikusok által felkarolt és népszerű, de teljesen megalapozatlan elméletek új köntösben történő öltöztetése történt, melyeket bizonyítékok hiányában a tudomány már azok felbukkanása idején, majd később is mindig megcáfolt.

Most újra ezt teszi a szaktekintély, Benkő Elek, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézete kutatóprofesszora, akivel ugyanaz a Kovács Gergő beszélgetett el, aki interjút készített a már említett teóriagyártókkal. A vele folytatott dialógus Benkő Elek a székelyek eredetéről: „Nem a hirtelen ötletekkel jutunk előbbre” címmel látott napvilágot tegnap a Mandiner felületén. Az egykori székelykeresztúri muzeológusból akadémikussá lett régész szerint „az újabb elméletek csak a régiek felfrissítései, sem a hun-török eredet, sem a „szökevény székelyek” teóriája nem tartható.”

Mindenekelőtt azt tisztázza: a „szökevény székelyek” teóriája köszönőviszonyban sincs a valósággal. Mert azt, hogy a székely népcsoport „a királyi hatalomtól szabadságát féltő, eredeti lakóhelyükről menekülő emberekből alakulhatott ki a 11-12. században, identitásuk pedig önszerveződő folyamat eredményeképpen formálódott, mint a kozákoknál”, se a régebbi régészeti, településtörténeti, természettudományi vagy környezettörténeti vizsgálatok nem igazolták, de az újabb molekuláris biológiai kutatások se támasztják alá.

Szavai szerint: „nincs szó új elméletről, a szóba jöhető lehetőségekkel az elmúlt két évszázad nemzetközi és magyar kutatása több körben és változó sikerrel foglalkozott, az új szempontok legfeljebb a régebbi nézetek új, felfrissített változatait hívhatják életre. 

Amúgy – mint mondja – „El tudom képzelni, hogy a trónharcok és a pogánylázadások nyomán kibontakozó 11. századi „kóborlás” – melynek valós dimenzióit a források hiánya miatt nem ismerjük –, a székelyek közé is sodorhatott olyan személyeket, akik eredetükre vagy jogállásukra nézve nem számítottak székelynek, ezek száma azonban nem lehetett kimagasló. 

 Mindazonáltal úgy néz ki, hogy a székelyek korai, Kárpát-medencei településtörténete nem természetes módon kialakult szállásterületeket ölel fel, hanem szórtságot és stratégiai jelentőségű helyekre irányuló telepítéseket, tehát a határ- és mélységi országvédelem szempontjából értelmezhető királyi akaratot tükröz, amely bizonyos hatalmi központok - például Várad és Gyulafehérvár – térségének biztosítását is magában foglalta.”

 Előbb részletekre menően logikai érvekkel támasztja alá, hogy az Árpád-kori uralkodói hatalom ismeretében miért nem több „a szökevény székelyek” hipotézise egy íróasztali fantáziálásnak. Ezt követően pedig a régészeti és településtörténeti kutatásokat hívja segítségül, melyek egyértelműen bizonyítják: semmi nyoma nincs annak, hogy a 11. században vagy a 12. század elején, a vármegyei keretek között élő magyarságon kívül új, jelentős számú népesség költözött volna a későbbi Székelyföldre.

A feledésre ítélhető dezertőr-teória tarthatatlanságának kérdését lezárva, viszont valamit hozzátesz, ami sorsdöntő fontosságú volt: „Ennek [a betelepülésnek] régészeti nyomai csak évtizedekkel később jelentkeznek, a 12. század közepétől a 13. századig terjedő időszakból, ez a folyamat azonban – amely átrendezte Dél-Erdély és a  Székelyföld településtörténetét – egészen más kontextusban zajlott, összehangolva a szász betelepítés lépéseivel.”

A másik, kínai forrásokra épülő elméletet, miszerint a Mongóliából származó és hunokkal együtt a Kárpát-medencébe érkező székelyek török nyelvűek voltak, majd Attila halála után stratégiai okokból, illetve a közös hun-hagyomány miatt csatlakoztak a honfoglaló magyarokhoz, Benkő határozottan cáfolja, hozzátéve: e téren sincs semmi új a nap alatt.

 „Ez az elképzelés nem az isztambuli egyetemi oktató Hakan Aydemir találmánya, hanem a régi magyar kutatás egyik erőteljes vonulatának továbbfejlesztett változata, a hun birodalom összeomlása után Erdélybe visszavonuló, török nyelvű hun-székelyekkel. 

 Ezt a nézetet, amelyet annak idején Hóman Bálint is erőteljesen felkarolt – ő a székelyeket Erdélyben „ősfoglalónak” hitte –, most a török kutató kínai források segítségével kívánta megtámogatni, bár a számomra hozzáférhető írásából nem derül ki, egyáltalán miért lehet székelynek tekinteni a forrásokban szereplő távoli, többé-kevésbé hasonló nevű népeket. 

 A szerző mindenesetre rendkívül biztos megoldásában, saját állítása szerint „egyszer s mindenkorra leveszi a székely kérdést… a megoldatlan problémák listájáról”. 

 A magabiztos ötletezőről amúgy sincs túl jó véleménye a tudós szakemberünknek. Ezt alátámasztandó, idézném az általa ez ügyben mondottakat:

 „Magától értetődő természetességgel állítja, hogy a rejtélyes Nedao folyó melletti csata után a később székellyé váló hun néptöredékek Erdély dél-keleti szegletében, Székelyudvarhely és Háromszék térségében telepedtek meg, beilleszkedtek az avar birodalomba, majd annak felbomlása után archaikus török nyelvüket bolgár-török elemekkel bővítették. A magyar honfoglalás után fokozatosan átvették a magyar nyelvet, eredeti „székely-török” nyelvüket a 12. század végén, vagy a 13. század elején veszíthették el. 

Mindez Isztambulból nézve talán egyszerű és világos. Problémát „mindössze” az jelent, hogy a fenti, régészetileg ma már jól kutatott területeken egy, a Kr. u. 5. századtól a középkoron át napjainkig folyamatosan jelenlévő népesség nyomait nem lehet kimutatni, létét régészetileg nem tudjuk bizonyítani.”

Azt is hozzáteszi, más szempontok is a teória ellen szólnak. Arról már nem is szólva, hogy kiderül: a hipotézisével az isztambuli igazságbajnok saját magát lövi lábon, hiszen a nyelvészt épp a nyelvtudomány is cáfolja.

 „Minimális kivételtől eltekintve hiányoznak az érintett területen a török helynevek – annál több szláv eredetű helynevet ismerünk –, de hiányoznak a korai székelyeknél a török személynevek is, miként használati tárgyaik, temetkezéseik és embertani maradványaik sem tükröznek törökös hatást, ellentétben például a kunok régészeti emlékanyagával.

A régi székelyek tárgyi emlékanyaga pedig a magyar köznép jellegzetességeit tükrözi. Figyelembe kell venni, hogy a székelyek rovásírása, a „székely írás” – bár néhány jele kapcsolatot mutat a török rovásírásokkal – alapvetően magyar nyelvű, rövidebb szövegek lejegyzésére alkalmas írás volt, melynek ábécéjét a magyar nyelv számára adaptálták. Az Árpád-kor folyamán lezajló székely nyelvcsere jelen ismereteink szerint a védhetetlen irrealitások közé tartozik.”

Minden jel arra utal, hogy a székelyek az Árpád-korban magyarul beszéltek, mely magyar nyelvet a Kárpát-medence peremén csak megőrizni lehetett, maradéktalan átvételére és a gyors, teljes nyelvcserére itt nem volt mód: romlott török nyelvű kun miatyánk van, székely miatyánk nincs.

A régi székelyek tárgyi emlékanyaga pedig a magyar köznép jellegzetességeit tükrözi. Figyelembe kell venni, hogy a székelyek rovásírása, a „székely írás” – bár néhány jele kapcsolatot mutat a török rovásírásokkal – alapvetően magyar nyelvű, rövidebb szövegek lejegyzésére alkalmas írás volt, melynek ábécéjét a magyar nyelv számára adaptálták. Az Árpád-kor folyamán lezajló székely nyelvcsere jelen ismereteink szerint a védhetetlen irrealitások közé tartozik.”

Terjedelmi okok miatt kénytelen vagyok itt megállni és eltekinteni az interjú teljeskörű ismertetésétől, bízva abban, hogy a bemutatottak alapján is kiderül, miért nem szabad hitelt adni az önbecsapós elméleteknek és a délibábos teóriáknak. Arról viszont nem mondhatok le, amiben a szakember válaszol a talán legfontosabb riporteri kérdésre: „Mi az, amit biztosan tudunk a székelyek eredetéről?”

Íme, a felelet:

„A kérdésre két szálon is válaszolhatok. Egyrészt ma már nagyjából mindenki számára világossá vált, hogy a székelyek régi története egy mély, jelen tudásunk szerint áthidalhatatlan ellentmondást takar.

Adott egy népcsoport, amelynek saját népneve, saját eredethagyománya (Attila-hagyomány), saját írása, sajátos jogi helyzete és területi szervezete van, amelyek alapján a magyarság többi részétől eltérő eredetű, „idegen” vagy „csatlakozott” népnek tekinthetjük. 

Másrészt semmi sem utal arra, hogy valamikor – például az Árpád-kor első felében – a székelyek más nyelven beszéltek volna, mint magyarul, ettől eltérő eredetre névanyaguk, régészeti és embertani jellemzőik sem utalnak.

Biztosan kizárhatjuk, hogy a székelység hun eredetű, a hun kor óta a Kárpát-medencében élő néptöredék lenne, a Kárpát-medence korszerű régészeti kutatása ennek egyértelműen ellentmond. Általában kizárhatjuk a török eredetet, a székelyek középkori leletanyaga és embertani képe ezt nem támasztja alá, a vizsgált koponyák ugyanis alapvetően europid vonásokat mutatnak.”