Megszólalt a héten a vajdasági Szabad Magyar Szóban Bajtai Kornél és friss publikációjában afölött kesergett, hogy Szabadka mára megváltozott, az olyan értékek, mint a multikulturalizmushoz, a toleranciához és a polgári eszmékhez való ragaszkodás, melyek a város védjegyei voltak a múltban – veszni tűnnek. Ebben – véli – felelősség terheli a hatalommal tíz éve együtt kormányzó VMSZ-t.

Az egykor magyar többségű településen mára a nemzetiségi arányok megváltoztak. Ugyanakkor Szabadka, még a megfogyatkozott magyarságával ma is a vajdasági magyarok számára a „civitas primaria”. Azért, hogy ez így is maradjon, legfőbb ideje az önösszeszedésnek.

2021 decemberében annak apropóján, hogy Szabadkán felavatták I. Péter szerb királynak a monumentális szobrát, Gyulai Zsolt ismert lokálpatrióta a Szabad Magyar Szóban keserű hangon tette szóvá: városa a politikusok szabad prédájává lett, „akik a lakosság megkérdezése nélkül döntenek a város kinézetére katasztrofális következményekkel járó olcsó szobrok emeléséről.” Elmondta azt is, hogy gomba módon szaporodnak a megosztó jellegű és silány művészi színvonalú köztéri alkotások, eldöntve, hogy „akié a szobor azé a város”, miközben „egy valami elveszett. Megszűnt létezni a felvilágosult Szabadka, a multietnikus, fejlődő Szabadka. Ez már régen nem egy polgári város, hanem a nemzeti frusztráció fogságában vergődő provincia.”

Gyulai írását ismertetve akkor elmondtam: a szerb uralkodó, aki soha se járt Szabadkán, nagy népszerűségnek örvend a szerbek körében, őt felszabadítóként és országépítőként tisztelik. Egyrészt, mert vezetésével Szerbia győzelmet aratott a balkáni háborúkban és felszabadult az oszmán elnyomás alól, másrészt pedig nevéhez kötik az első világháború utáni Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, a későbbi Jugoszlávia létrehozását.

E tisztelet jegyében például 1921 és 1941 között országszerte, s így a Vajdaságban is, majd’ minden településen szobrot állítottak emlékének. Ezek az ottani magyarokat ingerelték, hisz őket Trianonra emlékeztették. A király kultusza a titói évtizedek után csak újabban éledt fel errefelé és kap egyre nagyobb nyomatékot.

Hozzátartozott a királyszobor-állítás előtörténetéhez, hogy a város elöljárói korábban arról döntöttek az egyenjogúság és a kölcsönösség hangoztatása jegyében: az uralkodó szobra mellett a magyar és a horvát közösség is felállít egy-egy szobrot, Bíró Károly emblematikus polgármester, illetve Ivan Antunović püspök emlékére. Csakhogy a hangzatos kommunikáció üres lózungnak bizonyult. Ugyanis Szabadka Bernády Györgyének, Bíró Károlynak egy alapítvány állított szerény szobrot, a bunyevácok ikonikus identitásteremtőjének, Antunović püspöknek pedig egy katolikus egyesület tette meg ugyanezt, ezekre a város a költségvetéséből egy dinárt se adott. Viszont a királyszoborra 21,4 millió dinárt (kb. 182 ezer euró) biztosított.

„A szobor emelgetési mániának több mint százéves tradíciója van ebben a multietnikus városban. – fogalmazott háborgásában Gyulai Zsolt, majd hozzátette: Az elmúlt évszázadban jöttek a szobrok, mentek a szobrok, attól függően, hogy ki volt az úr a településen, hogy kié volt éppen Szabadka.” Állítottak itt tíz méteres Turul szobrot 1899-ben, amit 1919-ben a bevonuló szerb hadsereg rombolt le. Helyette lett gigantikus szobra a Lippán született „fekete embernek”, Cserni Jován (Jovan Nenad) szerb felkelővezérnek, melynek sorsát 1941-ben az újdonsült magyar adminisztráció pecsételte meg. Ezután, amikor évtizedeken át a második világháború hősei, áldozatai kerültek a rivaldafénybe, elkerülte a város központját a szobrok állítása, egészen 1991-ig. Ekkor visszaállították a centrumba a ’41-ben ledöntött Cserni Jován szobrot, amivel „elkezdődik Szabadka esztétikai mélyrepülése.”

Arra a szoborsorsok száz esztendejét összegző gyorsleltárra, melyet a városvédőnk akkor elénk tárt, szerinte azért volt szükség: „Mert kirajzolódik belőle az a tendencia, amelynek ma is tanúi lehetünk. A mindenkori hatalom a lehető legolcsóbb és legostobább formáját választja annak, hogy fenségjelzést rajzoljon a saját területére: szobrot emel. Mint a kóbor macskák, amikor megjelölik a territóriumukat.”

A most bemutatandó publikáció szintén a Szabad Magyar Szóban látott napvilágot és benne újra hangsúlyosan helyet kap a szabadkai szoborállítási kényszer, az, ami napjainkra jellemző. Persze az is igaz, hogy míg Bajtai jegyzetében is az indító motívum a kétes ízlésű köztéri emlékművek megszaporodása, de a velük való példálózást a szerző csupán lakmuszpapírnak szánta. El- és továbbgondolkoztató megszólalásában ennél lényegesen többről is van szó annak a városnak kapcsán, melynek nevét Mária Terézia után egykor Maria Theresiopolis-ra változtatták.

De miről is esik a szó e lármafa-gyújtásnak szánt cikkben?

„Maria Theresiopolis elesett. – indítja jegyzetét Bajtai, majd így folytatja: Ezzel a címmel írtam jegyzetet a 2016-os önkormányzati választások után a Magločistač hírportálon. Ez volt az a választás, amikor a Szerb Haladó Párt elsöprő győzelmet aratott Szabadkán, és egy képviselő híján abszolút többséget szerzett. (…)

Maria Theresiopolis évtizedekre visszamenőleg szúrja a szerb nacionalista körök szemét, akik a nemzeti ébredés és a délszláv háborús őrület kitörésekor azonnal kaptak a lehetőségen, és 1991-ben felállították a gigantikus Jovan Nenad-szoborcsoportot a város főterén. Akkor ez komoly ellenhangulattal szembesült. Volt a városnak egy Kasza József nevű polgármestere ugyanis, aki ki mert állni ezen provokációval szemben.” 

Kasza ellenállása végül nem járt sikerrel, de ő legalább megpróbálta – mondja el a kolléga. Viszont harminc évvel később, amikor egy legalább ennyire „megalomán és gigantikus, afféle területkijelölő szobor” került a Szabadka egy másik fontos közterére a Péter király szoborral, már nem volt ilyen tiltakozás. „A mai VMSZ egyetlen kritikus szóval sem illette a lépést, amely egyértelműen ország-világ előtt demonstrálja: ez itt egy szerb város, amelynek az igazi történelme Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság keretein belül kezdődött.” – rögzíti a cikkíró.

Magyarázata is van ennek a beletörődésnek: „A VMSZ-nek, amelynek vezető politikusai lépten-nyomon a Vučić elnökkel és a Szerb Haladó Párttal ápolt jó kapcsolataikkal dicsekednek, nyilvánvalóan nem volt ereje és befolyása ezt a területfoglalást meggátolni, ezért a néhány éve alkalmazott megoldáshoz folyamodtak: a gigantikus királyszobor ellenjegyzéseként Bíró Károly egykori polgármester kapott egy szobrot a Városháza mellett.”

Ezt követően három tételben helyzetet értékel, illetve a szükségszerű teendőkre fókuszál a szerző.

Az Önkéntes bezárkózás fejezetben előadott diagnózisával vitatkozni nem lehet, az érvei cáfolhatatlanok. Ezért is tartom indokoltnak ezt az okfejtését közreadni:

„Persze, ezek csak a messziről látható jelenségek, hiszen egy többméteres szobrot nem lehet eltüntetni a városba beutazó csantavéri, bajmoki vagy hajdújárási magyar ember elől. Az pedig, hogy a nagy szobor mellé a magyarok kapnak egy saját kisebb szobrot, annak a politikának a folytatása, amelyben a magyar párt a megoldást vélte felfedezni néhány évvel ezelőtt.

Ez pedig az öngettósítás, az önkéntes bezárkózás. Mindenről megállapodás születik a haladókkal, mindenkinek van saját nemzeti rendezvénye a főtéren, saját közvállalatai, saját intézményei, ahol kizárólag a sajátjait szolgálja ki. 

Amellett, hogy ezzel elidegenítik egymástól a különböző nemzetiségű szabadkai embereket, a probléma sokkal nagyobb. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint Szabadkán, annak történelme során első alkalommal a magukat szerbnek vallók vannak a legtöbben, a magyarok elveszítették több évszázados többségüket.

Ilyen szempontból pedig az öngettósítás legfőbb problémája az, hogy amíg a VMSZ magyar óvodával, rendezvényekkel, intézményekkel kialakít egy párhuzamos kis magyar világot, addig a másik nemzet befolyása, hatása és lélekszáma is folyamatosan növekszik. Ők nem zárkóznak gettóba, hanem szépen, fokozatosan elfoglalják majd azokat a tereket is, amelyek most még magyarok, de a folyamatos leépülés miatt egy ponton mi már nem leszünk képesek belakni ezeket.”

A Rögtönzés helyett stratégia kellene című részben a szerző tovább-lép és immár utat jelöl ki, úgy hogy közben számon is kér. Az a Bajtai, akinek élete a 2003-as kezdetektől összeforrt a nagy múltú Magyar Szóéval, amíg onnan politikai nyomásra 2015-ben el nem távolították, kritikus hangot üt meg. Viszont ez a hang konstruktív is egyben.

„Azok, akik a propagandamédiát követik, mindebből nem sokat észlelhetnek. Ők hagyományos disznótorokról, felújított művelődési házakról, krumplifesztiválokról értesülhetnek. 

De nem biztos, hogy tudnak például arról, hogy az egyik szabadkai általános iskolában mindössze három magyar elsős van. Vagy a bajmoki magyar nyelvű hetedik osztályba egyetlen diák jár. Mindezt – mármint a tagozatok elindulását, megmaradását – a VMSZ harcolta ki a belgrádi jelenlétével.

De vajon ez megoldás? És meddig lehet ilyen improvizációkkal leplezni a valós problémát, miszerint fogy a magyar diákok száma, ami miatt egy ponton a magyar nyelvű oktatási hálózat is összeomolhat?

Az iskolai tanári szobákban már néhány éve suttogják, hogy létezik egy terv, amely szerint a szabadkai magyar nyelvű általános iskolai oktatást négy iskolában központosítanák. Így lennének elég nagy létszámú magyar tagozatok, ahol a gyerekek valódi közösségben tudnának szocializálódni. Erről azonban hivatalosan egy szót sem hallani.

Pedig a VMSZ-nek, amely támogatása nyomán magára vállalta a magyar közösség megmaradásáért folytatott harcot, nem improvizálnia kellene, hanem előremutató, stratégiai megoldásokat felmutatni. Közvitára bocsátani például ezt az elképzelést, ha pedig nem tűnik megfelelőnek, akkor alternatívát is felkínálni.”

A záró passzus egy friss és konkrét példával, egy színházi előadással illusztrálja, hogy Kosztolányi Dezső, Csáth Géza meg Danilo Kiš és Sava Babić városa ma már nem olyan, mint amilyennek még nem oly rég ismerhettük. Új idők járnak arrafelé, de ezek nem megnyugtatók.

Március 14-én volt a Szabadkai Népszínház szerb és magyar társulatának egy közös bemutatója, amelynek a címe: Szegény boszniai Mileva 1878-ban a mi civilizációnkban, melyben a szerb, a magyar a roma és a szlovák szereplők mindegyike saját anyanyelvén szólal meg. 

A Zomborban és Újvidéken is élt Albina Podgradska tollából 1878-ban született meg egyetlen műveként ez a dráma, mely egy jellegzetesen vajdasági többnemzetiségű környezetben játszódik. A főhősök – egy anya és a lánya – viszont nem vajdaságiak, hanem boszniai szerbek, akik a törökök elől menekülve a Monarchiában keresnek menedéket. Támogatást, biztonságos lakhelyet reméltek, ehelyett azonban kegyetlen csalásokkal, kizsákmányolással és becstelenséggel szembesülnek. Mert „a magyarok, németek, zsidók, bunyevácok mind uzsorások, kizsákmányolók, tisztességtelen emberek, a szerbek sorsa pedig legalább olyan rossz, mint délebbre a török uralom alatt.”

A színdarab a városi modern és a vidéki konzervatív világ erkölcsét állítja szembe, idealizálva utóbbinak tradicionális, patriarchális életformáját és arra összpontosít: míg a boszniai emberek a hagyományos társadalmi értékrendet hirdetik, addig a vajdasági városok új nemzedéke mindent elfogad, ami a kétes erkölcsű európai központokból érkezik.

E bemutató Bajtait előbb véleménynyilvánításra készteti, melyet így sommáz: „Az aktuális politikai üzenet elég világos: fordult a kocka.” Az ezt követő eszmefuttatása pedig már riasztó, hisz ekképp hangzik:

„Ennek az előadásnak a bemutatójára közvetlenül azt megelőzően kerül sor, hogy a társulatok talán végre visszatérhetnek a felújított színházépületbe. Egy kevert nyelvű előadásról van szó, amelynek az üzenete kifejezetten a szerb nacionalista körök világlátását tükrözi. 

Emiatt is merül fel bennünk a kétely: az új színházépület nem egy olyan új kezdetet jelent-e, ahol ehhez hasonló előadások születnek majd, és szépen lassan eltűnnek az önálló magyar nyelvű és magyar szellemiségű premierek? Merthogy a Népszínházon belül jogi értelemben magyar társulat nem létezik. Tehát megszüntetni sem kell, simán le lehet építeni.

Egyszóval, a helyzet sokkal rosszabb, mint az az állami költségvetésből pénzelt média híradásaiból látszik. A szabadkai magyarság szeme pedig a legerősebb magyar pártra és annak új elnökére figyel: lesz-e erő, bátorság vízió, kitartás és egyesítő erő Maria Theresiopolis megmentésére?”