Megszólalt a héten a szabadkai Naplóban Szerbhorváth György író, szociológus, publicista, szerkesztő és a Lovas Ildikó „bukása” című személyes vonatkozásokat sem nélkülöző publicisztikájában a szépreményű írónőből a politikacsinálás világába átnyergelt volt VMSZ elnöki élettárssal a minap megesett történtek kapcsán megpróbál választ keresni arra: vajon  a VMSZ belső körei elégelték meg Lovas eddigi, a délvidéki magyar közéletre kifejtett, sokak által megosztónak tartott munkáját, vagy valami egész másról lenne itt szó?

A saját maga által feltett kérdések, amikre felelet is születik a kisesszéjében következők: „Mit tesz a párt a saját embereivel, ha változnak a körülmények? A forradalom megeszi saját gyermekeit?”

„Lovas Ildikó író politikai szerepét és a vajdasági magyar közéletben betöltött pozícióját nagyon nehéz megragadni, hiszen többnyire informális hatalmával élve, szürke eminenciásként végezte tevékenységét. Nyílt titoknak számított, hogy Lovas volt az értelmi szerzője és eldöntője leváltásoknak és kinevezéseknek, kitiltásoknak és lejáratásoknak, cenzúrázásnak és propagandának.

A kevés nyíltan felvállalt projektjének egyike – és talán a legfontosabbika - a 2017-ben alakult Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ, ismertebb nevén a VM4K volt. Ezt a VM4K-t vezette Lovas Ildikó – és ezt a korábban „megkerülhetetlenként” és „stratégiai jelentőségűként” emlegetett intézményt szüntették meg egy tollvonással a Magyar Nemzeti Tanács pénteki ülésén.”

Annak a „közéleti kijózanító” beszélgetésnek a felvezetőjéből idéztem fentebb, amely az Észverés címet viselő podcast eheti adásában a szerkesztő-műsorvezető Pressburger Csaba vendége Józsa László ügyvéd, a Magyar Nemzeti Tanács korábbi elnöke, a Vajdasági Magyar Szövetség egykori elnökségi tagja, a Szekeres László Alapítvány volt kuratóriumi elnöke volt. A közel egyórás dialógusuk, mely ide kattintva megtekinthető, három kérdéskört ölelt fel: vajon valóban politikai kegyvesztetté vált-e Pásztor István VMSZ-elnök halála után az élettársa, Lovas Ildikó, milyen mértékű lesz a vajdasági magyar pártelitben és holdudvarban a csisztka (a kifejezéssel eredetileg a sztálini nagy tisztogatásokat illették – BPJ), illetve hogyan is működött belülről a VMSZ?

Ezek közül értelemszerűen az első képezte a „bombahírt”, hisz a délvidéki kis magyar világban a szenzáció erejével hatott a Magyar Nemzeti Tanácsnak az a február 23-i bejelentése, hogy azonnali hatállyal felszámolják a VM4K-nak becézett megacentrumot, a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központot.

A VM4K-t eddig a nemrég elhunyt VMSZ elnök Pásztor Istvánnak az élettársa Lovas Ildikó vezette és az intézményt mindenki, mint a politikusnő házi projektjét tartotta számon, amelybe óriási mennyiségű főleg budapesti közpénzt csatornáztak be, azzal a szándékkal, hogy a legnagyobb vajdasági magyar párt által ellenséges szervezetként megjelölt 1872-es alapítású szabadkai Népkör intézményi rendszerét átvegyék. Egyébként ez minden próbálkozás ellenére nem sikerült.

Hadd tegyem hozzá: azt az eddigi, a párt- és nemzeti tanácsi vezetés által csak hozsannázott létesítményt szántották be most, melyet a tavaly májusi tisztújító közgyűlésen, az akkor újraválasztott néhai Pásztor István VMSZ-elnök még így méltatott: „A VM4K megkerülhetetlen intézményünkké nőtte ki magát, lüktető, változatos műsorpolitikájával megkerülhetetlen színfoltja a térség kulturális életének.”  Azt pedig, hogy most még a VM4K honlapját is rögtön eltávolították az internetről, csak a sóval való behintés jeleként értelmezhették a legtöbben, ami egyúttal arra is utalt: bő egy évtizedes regnálás után végleg lapátra került az amúgy az ígéretes regényírói karriert a politika kedvéért feladó Lovas Ildikó.

De vajon valóban derékba tört volna most annak a politikusasszonynak az életpályája, aki egy 2021-es interjújában vallva az életéről, munkásságáról és nyíltan a párkapcsolatáról is, egyebek mellett azt is elmondta, „hogy évek óta intim kapcsolatot ápol Pásztor Istvánnal, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökével, a Vajdasági Parlament házelnökével.” Persze sietett ehhez hozzátenni: „politikai karrierjét és tisztségeit nem ennek, hanem saját képességeinek köszönheti. Korábban politikailag aktív volt, de nem volt párttag, mostanra azonban párttagként vált politikailag inaktívvá.”

Sokan megszólaltak az elmúlt napokban a Lovas Ildikó-kiiktatás kapcsán. Volt, aki nem tudta magát türtőztetni és indulatosan fogalmazott. Aztán volt olyan is, aki higgadtan, inkább elemző megközelítéssel és érvekkel tette meg ezt.

Számomra a leginkább hiteles, – mert elfogulatlanság jellemezte, no meg lényeges árnyalatokra is kitért – az a személyes hangú Szerbhorváth György jegyezte értékelés volt, mely a szabadkai Naplóban jelent meg minap Lovas Ildikó „bukása” címmel arról a megosztó személyiségről, aki idestova több mint egy évtizeden át egészen a múlt péntekig megkerülhetetlen szereplője, sőt alakítója volt a vajdasági magyar közéletnek.

Ennek a személyes hangú írásnak a bemutatására vállalakozom ezúttal. Teszem ezt annak ellenére, hogy a szerzője azzal indította a szókérését: a megszólalása „főleg a vajdasági magyar barátaimat érinti.” Viszont mélyen igaz az is, amit ehhez haladéktalanul hozzátett, és ez indok volt számomra: „bár összmagyar politikai vonatkozása is van.”

Mivel a szerző és Lovas Ildikó korábbi életútja a 90-es évek jugoszláviai polgárháborúja miatt többször is keresztezte egymás, a közös élményeikre a cikkírónk jó szívvel tud és így is akar emlékezni, miközben mindvégig tárgyilagos marad. Ezekről számos megkapó részletet is felvillant a sajátos hangvételű írásában, az elsőket rögtön már annak az elején:

„Mit tesz a párt a saját embereivel, ha változnak a körülmények? A forradalom megeszi saját gyermekeit? Lovas Ildikóról van szó - régi barátom volt, sőt, násznagya is voltam, a NATO-bombázás alatt hozzám menekült a fiával, mármint Ficsku Pál lakásába, hozzám, mint menekült. Sok mindent csináltunk együtt, hovatovább együtt gondolkodtunk. Aztán jött egy fordulat, nem ragoznám, milyen kapcsolatba került Pásztor Istvánnal, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökével. Hát szorosba.”

A NATO bombázások elültével, aki csak akart, az hazatérhetett, így tettek a történetünk szereplői is. Aztán nemcsak az összességében tíz évig tartó  délszláv háború zárult, le, hanem radikális változás állt be a VMSZ élén is: az emblematikus pártelnök nevével összeforrott tizenkét évnyi Kasza-éra után annak névadója visszavonult, utóda pedig „a szoros kapcsolat”, Pásztor István lett. Az ő tavaly november végéig tartó 16 éves regnálása alatt elképesztően sokféle lehetőség nyílt meg Lovas Ildikó számára, melyekkel nagyon is élt, és persze, kénye-kedve szerint.

Ennek sommázta az alábbi részlet a Szerbhorváth-cikkből, melyben az „Elena C.” rövidítés Elena Ceauşescut jelent.

„Elkezdődött valami, ámokfutásnak mondhatnánk, de a legkevesebb, amit velem tett. Valójában semmit, kimaradtam a vajdmagy nyilvánosságból, bár a magyarban megszólalhatok. Aztán elkezdett leszámolni, dirigálni, bárkivel bárhol - hogy milyen ideológia alapján, ne kérdezzétek. Felszámolta saját sikeres írói karrierjét (tegyük hozzá, nagyon jókat írt), hogy amolyan vajdmagy Elena C.-ként belerúgjon bárkibe. Megkapott mindent: az informális ellenőrzést a médiában, mint hallottam, órákat telefonált, mert azért nem a digitális nemzedék tagja. Aztán jött a párt, a Magyar Nemzeti Tanács. Hogy Pásztor döntött, vagy ő - sose tudjuk meg, de négykezes klavírkoncertet adva uralkodtak. Jó, egyszer félretették Ildikót, aztán visszamászott az ablakon.

Nehéz felsorolni, kikbe gyalogolt bele, valójában nem is tudom, a legutóbbi emlékezetes esete - Krusovszky írt róla a Narancsban - a vajdmagy írók megregulázása volt, hogy aki nem itt él (ezt Kishegyesről írom, ezért az "itt"), azt ne adja ki a Forum. Bezzeg őt meg kellett jelentetni, és végül majdnem sikerült mindent tönkretennie. Ezzel a földrajzi-mobilitási ná(r)cizmussal azért sokra nem ment, azt hitte, ismét bebetonozta magát az általa vezetett intézetbe, a bugyuta Magyar Szós heti publicisztikájáiba (amiért, állítólag, kiemelt honort kapott), meg hát általában az összes író lealázásába, amennyiben számosan kapta a helyi irodalmi díjakat. Via Előretolt Helyőrség, hisz ő kapta meg azt is.”

Viszont a mentor-élettárs, – akiről így emlékezik meg szerzőnk: „De az erőskezű Pásztor István elhunyt, visszatekintve, csinált ő jó dolgokat is, Vučić és Orbán árnyékában. Ezt most nem teszem mérlegre, kegyeletből sem/is.” – immár nincs többé és ez a tragikus fordulat nagyon gyorsan tettre késztette az utódot, aki nem más, mint az ex-elnök tegnap Zentán, immár legitim módon is a VMSZ első emberévé megválasztott fia, Pásztor Bálint.

Például már egy hónappal ezelőtt nyilvánosságot kapott az a fejlemény, hogy a VMSZ december végén Pacséron tartott gyűlésén gyakorlatilag indexre tették Lovas Ildikót. Viszont ő, akinek eddig teljhatalma volt a párthoz közelálló médiavilágban is zokszó nélkül tűrte ezt, így például azt is, hogy állandó rovata is megszűnt a Magyar Szóban. Mi több a tévéhíradók meg fotók tanúsága szerint múlt pénteken „vidáman szavazott, hogy megszüntették az intézetét.”

Mindezekkel szembesülve több mint elgondolkodtató mindaz, amit Szerbhorváth Györgytől a folytatásban olvashatunk.

„Egy szép bukást látunk, de azért ne reménykedjünk. Szinte vicces, ahogy a pártja kimondta rá a fatvát, eltisztítják. Nem vagyok jós, de több opciót látok: íróként beszámol kétségeiről. Vagy: a Fidesz, az Előretolt helyőrség utánanyúl, noha ez hatalmi problémákat vethet fel a VMSZ és a Fidesz közt – már ha ez bárkit érdekel. Kiviszik Brüsszelbe. Vagy egy újabb fordulattal ő erősödik meg a pártban – én már semmiben sem hiszek.

Képzettsége, stílusa, manipulációs technikái bármire készségessé teszik, kérdés, Szabadka íróját, hű polgárát, miniszterét, minden kultúra urát (hölgyét) helyben meddig viselik el? Kik bocsátanak meg neki? Vannak szövetségesei? Otthagyja Szabadkát, és majd Pesten lesz kultúrkomisszár, amiben a határon túliak tarolni szoktak? Vagy ismét azt mondja, mint húsz éve, hogy ő liberális konzervatív? (Bár szerintem gőze sincs arról, mi az, ahogy nekem sem.)

Egy emberi tragédia zajlik előttünk: egy író bemegy a politikába, elkapja a hatalom, intézkedik, behülyül. Óhatatlanul bukik is (talán, nem tudjuk a mértéket). Vérig sértett sokakat, lealázott, feudális technikákat alkalmazott. Nem tudom, szerintem meg sem gazdagodott – ez plusz poén, amúgy érthető lenne. Egyszerűen bonyolult életút ez.”

A záró passzus egyszerre remekbeszabottan tökéletes és átütően üzenetértékű. Hogy miért vélem így? Olvassuk el ezt a megkapó finálét és rögtön kiderül:

„A zsánerképet a végére írom meg, ebből talán érzékelhető a zavarodottságom is. Ildi felhívott 1999 áprilisában, bár erről már szóltam, hogy jön hozzám a fiával, a Deák téri buszállomáson várjam. Mondtam, hogy hát én Ficsku Pálnál lakom menekültként, de hát ez van, menjek. S mentem a Szentkirályi utcában, ráfutok Esterházy Péterre, szál ki a zöld Suzukijából. Mondom, én én vagyok, mivel már telefonoztunk, kérte, magyarázzam el ezt a Szerbia elleni NATO-bombázást. Épp egy vajdasági magyar színházi előadásra megy, monda, nem jössz? Hát, mondom, menekültekért megyek, vagy nem is tudom, Lovas Ildi Szabadkáról. EP ezt így nem értette, menekült, buszállomás, mi van, gyerek is, hova? Annyit mondott, Lovas Ildi, hát az egy jó szabadkai író.”