Megszólalt a héten a Szabad Magyar Szóban Korhecz Tamás jogász, alkotmánybíró, egyetemi tanár és abban az elemzésében, melyet a Családi kör című hetilapban is megjelentetett annak kapcsán, hogy a 2022-es szerbiai népszámlálás nemzetiségi adatai a vajdasági magyarság elmúlt száz évének legnagyobb méretű fogyását tükrözik, a lehetséges válaszokat kereste ennek okaira.

Öt kérdéskörre fókuszáló szókérésében nemcsak arra tér ki, hogy „a magyar jobban fogyott számos, nálunk minden tekintetben kedvezőtlenebb helyzetben levő szerbiai nemzetiséghez képest is!” Döbbenettel szemléli a cenzus adatainak közzétételét követő közönyét is a közvélemény-formálóknak. Mint fogalmaz: „nemcsak a demográfiai valóság lesújtó, de elgondolkodtató és egyben lidérces is az a bűnös hallgatás, cinkos némaság, amely a demográfiai valósággal való szembesülést (illetve annak hiányát) kíséri. A médiánkban, beleértve a közösségi médiát is, a fogyásunk és pusztulásunk számszerűsített kimutatása nem indított el semmiféle vitát, párbeszédet, ötletelést, kiútkeresést, de puszta véleménycserét se.”

A négygyermekes, Palicson élő jogtudós egyetemi tanár, a Szerb Alkotmánybíróság magyar tagja, Korhecz Tamás az olvasóink régi ismerőse, mivel a mindig odafigyelést érdemlő korábbi megszólalásairól Maszol is hírt adott.  (Lásd itt, itt, itt és itt). Legutóbb annak a múlt évi Puskás Bálint volt alkotmánybíró kezdeményezte és Kovászna Megye Tanácsa, illetve Sepsiszentgyörgy önkormányzata szervezte Kárpát-medencei alkotmánybírósági konferenciának kapcsán számolhatott be lapunk a vajdasági tartományi és nemzetiségi önrendelkezésről kifejtett gondolatairól, amelyen a kisebbségvédelem, területi és nemzetiségi autonómia és önkormányzati törekvésekről tanácskozott Háromszék fővárosában négy ország – Románia, Magyarország, Szlovákia és Szerbia – alkotmánybíróságainak 9 magyar tagja.

Korhecz a VMSZ támogatásával tizenöt éven át volt a délvidéki magyar közélet meghatározó személyisége. Alakítója volt Szerbia jogrendszerének, elévülhetetlen érdemeket szerzett Vajdaság tartomány és a nemzeti kisebbségek jogállására vonatkozó törvények valamint más jogszabályok kidolgozásában és elfogadásában. Tíz éven keresztül a tartományi kormány kisebbségi tárcavezetője, két évig az újvidéki kabinet alelnöke is volt. Ezt követően 2010–2014 között a Magyar Nemzeti Tanács elnöki tisztségét töltötte be. Aztán összekülönbözött a VMSZ vezetésével és egyik alapítója, illetve társelnöke lett a pártból kiváltak által alapított Magyar Mozgalomnak.

Ezt követően felhagyott az aktív politizálással és elvállalta a VMSZ jelölését az alkotmánybírói posztra, amit el is nyert 2016 decemberében. Ekkor a belgrádi parlament 9 évre a 15 tagú Szerbiai Alkotmánybíróság magyar bírájává választotta.

Ezt a pálfordulást  sokan máig úgy értékelik, hogy Pásztor Istvánék remek taktikai érzékkel „Korhecz Tamást kivonták forgalomból”, amit maga se tagadott. Viszont az se vitatható, hogy ez az ajánlat egy olyan lehetőséget teremtett a magát mindig is a kisebbségi autonómia, hivatalos nyelvhasználat, a közigazgatás szervezete és az államhatalom decentralizációja kérdései iránt elkötelezett szakjogásznak, ami nemcsak karrierje szempontjából jelentett egyedi esélyt, hanem a közössége számára is kamatoztathatónak minősült. Hogy ez mennyire így van, abba kellő betekintést adott egy rádióinterjújában maga az érintett.

Korhecz alkotmánybírói tisztsége miatt, mivel egy független állami szervnek a tisztségviselője, aktuálpolitikai vagy pártpolitikai témában nem nyilatkozhat. Viszont tévhit az, hogy ez a kötelezettsége együtt járna a hallgatási fogadalommal. Ő, aki alkotmánybíróként megőrizhette egyetemi katedráját és Újvidéken, illetve Győrben is oktat, ha nem is túl gyakran, de meg-megszólal a saját közösségét érintő közügyekben.

Így tett akkor, amikor múltév őszén a szerbiai népszámlálás idején a Pannon Televízióban kampányolt amellett, hogy minél több nemzettársa vallja be a magyarságát. És így tett minap is, mikor lármafát gyújtott azt követően, hogy április végén nyilvánosságra kerültek a tavalyi cenzus nemzetiségi adatai, melyekből kiderült: brutálisan, 28 százalékkal csökkent a vajdasági magyarok száma az elmúlt évtizedben, hiszen a 2011-es népszámlálás óta létszámuk 253 889-ről 184 442-re zsugorodott.

Erre a Pusztulás és cinkos némaság címmel közreadott írására kívánom most a figyelmet felhívni abban a meggyőződésben, hogy ez a talán vitaindítónak szánt szókérése sokkal több, mint egy látlelet arról, hogy hol tart ma a délvidéki magyar társadalom. Hiszen az, amit és ahogyan Korhecz elemzése felvet, az a bárhol élő nemzettársaink számára hordoz üzenetértékű tanulságokat.

Hogy ez mennyire igaz, az már a felvezetőjéből kiderül:

Hiszem, hogy minden nemzetben gondolkodó, a magyar nemzetért aggódó és cselekvő embert letaglóztak a 2022. évi szerbiai népszámlálás adatai. A demográfiai pusztulásunk, a fogyásunk mértéke nemcsak a józan szakmai várakozásokat múlta felül, de történelmi léptékben is rekordméretű volt. Az elmúlt 11 évben, amikor mindvégig béke volt, nőtt a GDP, nőttek a bérek, a magyar–szerb barátság történelmi csúcsokat ostromolt, nagyobb mértékben fogyott a magyar, mint bármikor előtte.

Hihetetlen, de a nagy háború, a trianoni határmódosítás, a spanyolnátha és a lakosságcsere (optálás) sem okozott a mainál nagyobb demográfiai összeomlást, sőt nemcsak az elmúlt száz év legnagyobb pusztulását kellett megélnünk, de azzal is szembesülnünk kell, hogy a magyar jobban fogyott számos, nálunk minden tekintetben kedvezőtlenebb helyzetben levő szerbiai nemzetiséghez képest is! Elfogyni látszik a levegő a közösségünk körül, vészesen ürülnek az iskolai padsorok, a szentmiséket, koncerteket, színelőadásokat egyre kevesebben és egyre ritkábban látogatják.”

A lehangoló adatokkal való szembesülés után elvárható lett volna, hogy a vajdasági kis magyar világban az érdekvédők meg a megmondóemberek érdemben reagáljanak a drámai helyzetre, feltárják a fogyás ok-okozati összefüggéseit, és válaszokat próbáljanak adni a kulcskérdésre: miként lehet elkerülni azt, hogy a vajdasági magyarság az erdélyi szászok sorsára jusson? Az őszinte szembenézés viszont elmaradt, ehelyett csak felületes magyarázkodásokra futotta részükről jól bevált panelek kíséretében: „A számok, az adatok kérlelhetetlen lenyomatai a valóságunknak, de nemcsak a demográfiai valóság lesújtó, de elgondolkodtató és egyben lidérces is az a bűnös hallgatás, cinkos némaság, amely a demográfiai valósággal való szembesülést (illetve annak hiányát) kíséri. A médiánkban, beleértve a közösségi médiát is, a fogyásunk és pusztulásunk számszerűsített kimutatása nem indított el semmiféle vitát, párbeszédet, ötletelést, kiútkeresést, de puszta véleménycserét se. A ritka megnyilatkozások gyakorlatilag két csoportba sorolhatóak.  Egyrészt voltak azok, akik relativizálni próbálták a bajt, önvédelmi reflexiókkal maguktól elhárítani a felelősséget, vagy „normálisnak” beállítani a fogyást és annak mértékét, ezzel szemben a megszólalók másik tábora a kiváltó okok helyett felelősöket és bűnbakokat keresett és nevezett meg, elsősorban a regnáló politikai elit csúcsain levőket. A megnyilatkozások egy része legalább arra rámutatott, hogy a fogyásunknak két fő generátora azonosítható, a gyermekvállalási hajlandóság állandó csökkenése, valamint a migráció, az elvándorlás. Miközben közvéleményünk kétségbeesetten és hatalmas ellenszenvvel szemléli a szülőföldünkön át masírozó afrikai és ázsiai illegális migránsokat, a közösségünk mobilis nemzedékei is migránssá változtak.” 

Köz- és egyben nemzeti érdek, hogy mindezek ismeretében „végre bátran szembenézzünk a problémával, és felállítsuk a helyes diagnózist.” – rögzíti az alkotmánybíró. Ezután nem ódzkodik a feladatkijelöléstől sem: „Kísérletet kell tennünk arra, hogy feltárjuk a pusztulásunk mögött álló valódi okokat, hogy megnevezzük és azonosítsuk azokat a folyamatokat és erőket, amelyek akadályozzák a gyermekvállalást, és serkentik az elvándorlást. A helyes diagnózis nemcsak a kialakult helyzetet segítheti értelmezni, de alkalmat teremthetne arra is, hogy azok, akik cselekedni szeretnének a közösségünk megmentéséért, ezt meg is tehessék.”

A maga részéről legott meg is teszi a tőle telhetőt és alcímeknek beszédes tételmondatokat választva, öt fejezetben igyekszik ennek az elvárásnak eleget tenni.

Az elsőben, az Okok és kifogások – a változó értékrendről címet viselőben ismereteire kutatásaira és személyes tapasztalataira hivatkozik. Arra a következtetésre jut, hogy a gyermekáldás csökkenésének és az elvándorlásnak is, melyek komplex jelenségek, számos oka van. Ezek egyenként, kisebb-nagyobb mértékben, de szinergiát kiváltva együtt is hatnak mindkét jelenségre.

Úgy látja, az okok között jelen vannak azok a jól ismertek, melyekről gyakran hallhatunk. Így „a kisebbségi lét okozta hagyományos frusztrációk, a határtérségben, a peremtérségekben való lét bizonytalansága, az esélyegyenlőség hiánya, az autoriter, vezérelvű politikai rendszer fojtogató légköre,  a szabadságjogok hiánya, a lehetőségek és a mesterségesen (is) gerjesztett igények közötti feszültség, a család ősi intézményének a válsága, a falvak elsorvadása stb.”

Nem tagadva fentiek jelentőségét mégis úgy véli, van olyan, amely ezeknél nagyobb súllyal esik a latba, és szerinte ez a legnagyobb kihívás: „Mindazonáltal, ha meg kellene neveznem a gyermekvállalás elmaradásának és az elvándorlásnak a legfontosabb okozóját, akkor ez mindkét esetben azonos: jelesül ez az értekrendünket alapjaiban átformáló globalizáció, digitalizáció és mobilitás, amelyek mind-mind a növekedésközpontú, globalizált kapitalista gazdaság szolgálatában állnak. Az állandó gazdasági növekedésnek olyan emberekre (munkavállalókra és fogyasztókra) van szüksége, akik nem kötődnek a szülőföldjükhöz, a nemzeti identitásukhoz, a családjukhoz, a kisközösségeikhez, akik bármikor képesek munkahelyet, lakóhelyet változtatni, akik, ha kell, elvannak magukban vagy a digitális világban, akik a pénzkeresésnek élnek.”

Diagnózisának A vajdasági magyarság demográfiai katasztrófája tételében arra mutat rá, hogy„a globalizáció, a növekedésközpontú gazdaság és a digitális világ hatására folyamatosan változik az addig kialakult értékrendünk, megváltoznak a legfontosabb céljaink, megváltozik a jó (jobb) és értelmes életről alkotott képünk. Az életünk minőségét egyetlen dologban mérjük, a bevételünk nagyságában, esetleg a vásárlóerőnkben. A „jó élet”-et szimbolizáló repülő szőnyegen csupa hasonló, egyszínű minta jelenik meg, elveszik a sokszínűség és a változatosság. (…) Ha nagyobb jövedelem akadálya a gyermek, a házasság, az érzelmes emberi kapcsolatok, a szülőföldhöz ragaszkodás, a szellemi táplálék, a nemzeti kultúra, a keresztény tanítások, az erkölcs… azokat sorra ki kell hajítani, mint a fölösleges terhet a süllyedő hajóról, a zuhanó repülőből.”

Ennek a felfogásnak tudható be a vajdasági születések számának soha nem tapasztalt drámai csökkenése is. Mint írja: „A vajdasági magyar nők a fenti uralkodó értékrend miatt vállalnak egyre kevesebb gyermeket, ugyanis a gyermekvállalással romlik a munkaerőpiaci helyzetük, csökken a mobilitásuk, kevesebb időt dolgozhatnak, és nem rendelhetik az életüket teljesen a jövedelemszerzés parancsának. A több gyermek pedig még nagyobb hátrány.”

Amit ehhez hozzátett, az is több mint elgondolkoztató: „Ám nemcsak a gyermekvállalás elmaradásának, de a szülőföld elhagyásának is ez a fő mozgató ereje. A nyugati országokban, de akár Magyarországon is több pénzt lehet keresni ugyanazzal a munkával. Az új értékrendben pedig az is mellékes, hogy valaki abszolút értelemben a szülőföldjén keveset vagy többet keres, hiszen olyan, hogy elég, olyan nincs. Azt a fogalmat, hogy elég, elégséges, elegendő, a növekedésalapú globális kapitalizmus nem ismeri.”

Az okfejtésnek A megváltozott értékrend fejezetében arra mutat rá, hogy„a globalizáció és az online világ hatására a vajdasági magyar ember hihetetlenül gyorsan azonosult az állandó gazdasági növekedés által diktált értékrenddel. Ugyanazokra a csillogó fogyasztási cikkekre vágyik a vajdasági magyar, mint a vajdasági szerb, a lengyel, szlovák vagy a német honpolgár. Csakhogy ezek az azonos fogyasztási cikkek nem mindenhol egyformán elérhetőek a munkavállaló ember számára.”

Míg a gerjesztett vágyak hasonlóak, a helyi realitások viszont eltérőek, ezért mozgásban van az egész világ, délről északra, keletről nyugatra vándorolnak az emberek. E népvándorlás éppúgy érinti honfitársait, mint mindenki mást – szögezi le Korhecz: „A vajdasági magyar a nagyobb vásárlóerő reményében külföldre távozik, de legalábbis oda vágyik. Aki pedig nem, az is megérti, elfogadja vagy támogatja is, hogy rokonaik, ismerőseik, barátaik a nagyobb kereset reményében elhagyják a szülőföldjüket. A vélt vagy valós szükségletek és a lehetőségek között nyíló olló tömegesen arra ösztönzi a magyarokat, hogy házat/hazát változtassanak.”

Ráadásul ­– teszi hozzá – növeli bajt, hogy „a megváltozott értékrenddel egyszerűen összeegyeztethetetlen a gyermekközpontú család és maga a hagyományos anyaság is.”

Az eszmefuttatásnak a következő, Nem lehet a saját fegyverével a saját pályáján legyőzni az ellenfelet tételmondatos passzusával a szerző szelet vet és várhatóan vihart is fog aratni. Hogy miért? Mindenekelőtt az indító kérdése okán, mely így hangzik:„Ha a gyermekvállalás elmaradásának és az elvándorlásnak is a pénzt, a vásárlóerőt Isten helyére állító új értékrend az okozója, akkor joggal tehetjük fel a kérdést, miért nem tudta megállítani vagy jelentősen fékezni a pusztulásunkat a Magyarország által a Prosperitati Alapítványon keresztül folyósított több száz millió eurós támogatás, a kedvező hitel, az „Atlasz-hegységnyi” pénz?

Ehhez kapcsolódik a másik felvetett kínzó kérdése is, amire válasz adni szintén nem egyszerű: „Miért nem tudta az „Atlasz-hegységnyi” támogatás megfékezni a magyarság demográfiai pusztulását, miért fogytak a magyarok a forintmilliárdok mellett is gyorsabban, mint a vajdasági románok, szlovákok vagy ruszinok, akik semmilyen ehhez hasonló támogatásban nem részesültek?”

A válaszkeresések során előbb megállapítja, hogy „a támogatási rendszer megálmodói, a Vajdasági Magyar Szövetség korifeusai és gazdasági szakemberei logikusan gondolkodva jutottak arra a megállapításra, hogy az emberek több pénzt, nagyobb anyagi biztonságot, a vállalkozásaiknak biztos támaszt szeretnének, és az elvándorlásuknak, de részben a családalapításunknak is ezek hiánya a fő okozója. Hitték, hogy ezek biztosításával nemcsak az elvándorlást, a demográfiai pusztulást állíthatják meg, de jelentősen növelhetik a biztos szavazóbázisukat is.”

Ezt követően szembesít a kiábrándító valósággal, melyet legott elénk is tár: „a számításba egyetlen hiba csúszott, összehasonlíthatatlanul nagyobb a hangereje és a hatása annak a végtelen gazdagságnak, amely hamis csillogásával csábít a leggazdagabb nyugati országokba, mint annak, amely a szülőföldi boldogulásra sarkall.” Egyszerűbben fogalmazva: „A magyarországi támogatások nem versenghettek a svájci vagy a német bérekkel. A több mindig jobb, mint a kevesebb, szól a dogma.”

Írása záró, A jobb élet keresése és az ára fejezetének alapfelvetése, az hogy„tehetünk-e bármit az oly gyorsan és eredményesen terjedő új „értékrend” ellen, amely a jobb életet a több pénzzel azonosítja?”  Szerzőnk úgy gondolja, talán lehet és meg is nevez ez ügyben néhány nemes gondolatot. Csakhogy az általa felsoroltak olyan elvárásokat jelentenek, melyek megvalósulása kívánatos lenne ugyan, de teljesülésük abban az érdekvezérelt korunkban, amikor Mammon lett tömegek számára az isten, eleve esélytelennek tűnik.

Íme, hogyan felel e fenti önmaga által feltett kérdésre: „Valamit talán igen, mondjuk, azzal, ha nem engedjük meg, hogy az algoritmusok gondolkodjanak és döntsenek mindenben helyettünk; ha a saját fejünkkel gondolkodunk; ha odafigyelünk a magunk körül levő hús-vér emberekre, nem pedig a digitális világban levő ismerőseinkre; ha újra teret engedünk az érzelmeinknek, és nem akarunk folyton másnak látszani, mint amik vagyunk; ha nem a csillogást, hanem a fényt keressük; ha nem csapjuk be folyamatosan önmagunkat és másokat; ha tanulunk a történelemből, és tiszteljük elődjeink hagyatékát; ha sziklára építünk, nem homokra és délibábokra.

Mindezt megtehetjük, mert Isten a saját képmására teremtett bennünket, mert lehetővé tette számukra, hogy dönthessünk a jó és a rossz között.”