Megszólalt a Magyar Szóban Hajnal Jenő, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács (MNT) leköszönő elnöke és mérlegmegvonó interjút adott Pesevszky Evelynnek. Ebben Hajnal, aki 2014-ben civilként került az MNT élére és azóta irányította a szerbiai magyarság országos kisebbségi önkormányzati szervét, egyebek mellett kifejtette: „arra a legbüszkébb, hogy egy szűk, alig néhány támogatást jelentő mozaikszóból a Magyar Nemzeti Tanács számtalan ember számára olyan fogalommá vált, amelyik egyszerre jelenti kulturális autonómiánk megkerülhetetlen voltát és közösségi beágyazottságát.”

A tudományos kutatóként ismert közösségépítő, akit annak idején úgy mutattunk be rovatunkban, mint olyan „nemzet napszámosát”, aki „a közösségben senkivel sincs konfliktusban, olyan ember, aki mindenkivel szót tud érteni”, és épp ezen erényei révén lett MNT-elnökké, – most, visszavonulása alkalmával,  úgy látja: „Őszintén be kell vallanom, hogy nyolc évvel ezelőtt csak sejtéseim voltak arról, hogyan lehetne a vajdasági magyarság hétköznapjaiba is belopni, tudatosítani a Magyar Nemzeti Tanács munkáját úgy, hogy az a mindennapok része legyen, és hogy közösségünk minden óhajának, tervének, elképzelésének rendszerszintű megoldójává, terveink, stratégiai gondolkodásunk megvalósítójává váljon. Ma úgy érzem, hogy az elmúlt nyolc év elképzeléseinket segítő és támogató „csapatával” – ideértve az utolsó négy év ellenzéki tagjait is – a vártnál is jóval több mindent sikerült becsülettel elvégeznünk.”

Ma Szerbia-szerte 23 nemzeti kisebbségi közösség választja meg saját nemzeti tanácsát, közülük 19 közvetlenül, 4 pedig elektorok révén. Ez a negyedik alkalom, hogy e közösségek voksolhatnak saját országos önkormányzati testületeik összetételéről, melyek döntéshozatali jogkörrel rendelkeznek és intézményeket alapíthatnak. A szerb Kisebbségvédelmi törvény értelmében ugyanis az állam a nemzeti tanácsok igényeit szem előtt tartva, azokra közhatalmi jogosítványokat ruházhat át megfelelő pénzeszközök biztosítása mellett. A nyelvhasználat, az oktatás, a tájékoztatás és a kultúra területét érintő döntések meghozatala előtt pedig az állami, a tartományi és az önkormányzati szervek kötelesek kikérni a nemzeti tanácsok véleményét.

A választáson való részvétel feltétele a kisebbségi névjegyzékbe való feliratkozás. Ebbe a határidő lejártáig összesen 454 807 polgár iratkozott fel, a legtöbben, 116 273-an, a magyar választói névjegyzékbe. Ők valamennyien egyetlen, a Magyar Összefogás elnevezést viselő jelöltlistára szavazhatnak, melynek élén Fremond Árpád topolyai tanító, a VMSZ alelnöke és köztársasági parlamenti képviselője áll.

Az országos Választási Bizottság összesen 50 választási jelöltlistát hirdetett ki. A nagyobb közösségek, az albánok és a bosnyákok 5-5 lista közül választhatnak, de még a ruszinoknak és az oroszoknak is sikerült szintén 5-5 listát állítaniuk. Az askáli közösség képviselői 4, a bunyevácok, a szlovákok, az egyiptomiak a bolgárok pedig 3-3 lista közül választhatnak. Az ukrán, a cseh, a román és a roma közösség 2-2 listát állított. A magyarok ilyen tekintetben olyan közösségekkel kerültek egy platformra, mint a lengyelek, a németek, a szlovénok, a vlachok és a görögök, akiknek lélekszáma a statisztikai hibahatár környékén mozog. Ők azok, akik csak egyetlen lista közül „választhatnak”.

Hadd jegyezzem meg, hogy precedens nélküli a mostani magyar egyszínűség. 2018-ban az akkor is Magyar Összefogás nevű VMSZ által dominált lista mellett létezett az ellenzéki Magyar Mozgalomé is, akiknek jelöltjei 5 mandátumot szereztek meg a létező 35-ből. 2014-ben 4 lista közül választhattak a vajdasági honfitársaink, míg 12 évvel ezelőtt még 5 lista indult az MNT 35 mandátumáért.

Be kell látni, hogy ilyen körülmények között magyar szempontból nincs valódi tétje a mai szavazásnak. Elvégre már most borítékolható az a végeredmény, ami azt jelenti: mostantól kezdve a vajdasági magyar kulturális önkormányzat egyet jelent a pártpolitika általi kisajátítással. Ennek a tényét a VMSZ elnök Pásztor István se tagadta, hisz egy októberi tévéinterjújában, amikor arról kérdezték, hogyan éli meg azt, hogy most csak egy lista lesz – így felelt:

„Örömmel, azért mert a politika az egy harc, s ennek a harcnak eredményeképpen, mindazok, akik azt állították magunkról, hogy életképesek, azokról bebizonyosodott, hogy ez nem igaz. Nem igaz, mert nem tudnak szervezetet csinálni, nem igaz, mert nincsen hiteles ember közöttük, aki a folyamat élére állna, és aki vállalná ennek a kockázatát és nincsen a közösség irányában releváns elképzelésük, amit föl tudnának mutatni. Ezt bizonyítja az a jelenség, hogy nem tudnak listát állítani.

Azt gondolom, hogy le fog zárulni egy folyamat. Ennek a folyamatnak a lezárulása azt fogja eredményezni, hogy Vajdasági Magyar Szövetség rendelkezik majd azzal a legitim politikai erővel, amelyik az érdekérvényesítésnek és az érdekképviseletnek a feladatával ruházza föl. Ahogy ez eddig is volt.”

Mivel úgy tűnik, hogy a választások tétjét a politikusok és a polgárok sem érzik igazán, amire rátesz egy lapáttal az a tény is, hogy a leendő tanácstagok 85 százaléka teljesen új szereplő. Köztük most – első ízben – nincs egyetlenegy egyházakat képviselő jelölt sem, viszont azon az előkelő hetedik helyen rajta van a VMSZ elnök élettársa, Lovas Ildikó író – ami fokozhatja sok választópolgár távolmaradását az urnáktól.

Nem meglepő, hogy ettől tartva, és annak tudatában, hogy egy alacsony részvételi arány valójában legitimitás-megkérdőjelező lehet, intenzív választási hadjárat színterei voltak Vajdaság szerte az elmúlt hetekben a magyarok lakta települések. Ezekkel szembesülve állapította meg Pressburger Csaba tekintélyes ottani újságíró: „azt láthattuk az elmúlt másfél hétben, hogy a Magyar Összefogás apait-anyait beleadott a kampányba, képviselőjelöltjeik templomokat és iskolákat látogattak, lakossági fórumokat tartottak, művelődési házakban jártak, sőt még egy nyílászárócserét is megtekintettek!” Nála már csak az élő klasszikus Kossuth-díjas író, Végel László fogalmazott élesebben: „Nem kétlem, hogy ez lesz a legbizarrabb választások egyike. Egy közpénzekből eltartott sajtóval, pénzzel és paripával felszerelt hadsereg szál szembe egy ágrólszakadt, koldusszegény ellenzékkel. Józan ésszel kilátástalan küzdelem tanúja leszek.”

Most, hogy miután sikerrel megtörténtek a „leszámolások” a VMSZ belső ellenzékével és a vajdasági magyar ellenzéki csoportosulásokkal, melyekről többször is cikkeztük a korábbiakban, továbbá egyrészt megszilárdította pozícióját a belgrádi kormányban a Pásztor István vezette párt, másrészt pedig beérett a gyümölcse Budapest erőteljes gazdasági és politikai támogatásának is, – érthető, hogy a VMSZ tovább kívánja  erősíteni saját lehetőségeit, amire kitűnő alkalmat ad a mai voksolás. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a VMSZ-en kívüli más magyar csoportosulásoknak vélhetően még a listaállításhoz szükséges aláírások összegyűjtése se ment volna. Beszédes az is: erejükből még arra se futotta, hogy a legalább ilyenkor szokásos bojkottra szólítsanak fel.

Mindezek után lássuk Hajnal Jenő távozó MNT-elnök interjújának néhány passzusát.

A beszélgetés elején az interjú készítője felidézi, négy évvel ezelőtt Hajnal úgy fogalmazott: „átértékelődött a nemzeti tanács és túlnőtte az MNT döntéshozatali tevékenységét.” E kijelentés tükrében milyen lehet a mérlegmegvonás? – kérdez rá most a partnerére.

Az elnök naprakész tételes számadást készített arról, milyen tevékenységekkel, intézkedésekkel és tartalmakkal érte el ezt a szintet a nemzeti tanács. A részletekre kiterjedő leltárának bemutatásától terjedelmi okok miatt eltekintenék. Viszont, amit annak nyitányaként elmondott, az idézendő, hiszen összegzi a megsüvegelendő tényeket:

„Az elmúlt négy évben a Magyar Nemzeti Tanács tevékenysége talán leginkább abban értékelődött át, nőtte túl saját kisebbségi önkormányzatiságának vállalt feladatait, hogy még inkább megpróbált hozzájárulni ahhoz, hogy a vajdasági magyarság szülőföldjén magyarként élhessen, megmaradjon és boldoguljon. Különösen aktív szerepet vállalva a gyermekvállalási kedv, a kedvező népesedési folyamatok és a családsegítés terén, mégpedig magyar bölcsődei és óvodai fejlesztéseivel, beiskolázási, szakkollégiumi, köz- és felsőoktatási ösztöndíjprogramjaival, a részarányos foglalkoztatás ügyének a felkarolásával és becsületes alkalmazásával, a nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságainak védelméről szóló törvény következetes alkalmazásának követésével.”

Meg nem kerülhető kérdése volt az interjúnak az is, hogy a délvidéki magyar kultúra egykori háttérembere miként élte meg, hogy miközben nem politikuskánt került az MNT élére, az értékelések szerint azóta a tanács és intézményrendszere politikailag túlságosan befolyásolt lett.

Ez ügyben álláspontja egyértelmű, bár nyílván bőven akadnak a vajdasági kis magyar világban olyanok, akik nála sokkal árnyaltabban, sőt kritikusan ítélik meg a helyzetet:

„A Magyar Nemzeti Tanács tevékenységét csak egy nézőpont határozhatja meg, ez pedig a vajdasági magyar közösség minden tagjának a bevonásával valósítható meg. Ebben legfontosabb partnereink azonban csak azok a politikai érdekérvényesítő magyar szervezetek lehetnek, amelyeknek képviselői magyarként magyar nemzeti és kisebbségi érdekeket képviselnek. Ebből pedig az következik, hogy csak együtt, egymást erősítve a vajdasági magyar politikummal, a Vajdasági Magyar Szövetséggel és Magyarország Kormányának támogatásával sikerülhetett mindazt elérnünk, amire ma oly büszkék vagyunk.”

Hogy mire a legbüszkébb az elmúlt nyolc év vonatkozásból azt már ismeri az olvasó a bevezetőből, ezért ennek ismétlése fölösleges lenne. Az viszont már feltétlenül említést érdemes, hisz már a provokatív kérdés is sokatmondó: „Van-e esetleg olyan döntés, intézkedés, amelyre ma már másként tekint, illetve amelyet megmásítana, ha lehetne?”

Tavaly nyáron a Maszol is beszámolt arról a botrányról, mely határokon átnyúlóan is hatalmas visszhangot kapott és melynek lényege az volt, hogy az MNT elnöke külső politikai nyomásra gyakorlatilag leállította a nagyhírű vajdasági Tanyaszínház hagyományos nyári turnéját. Ezt a csak cenzúrázásnak tekinthető lépését – mint olvashatjuk – mára megbánta Hajnal Jenő. Ez tűnik ki az erre az érdeklődésre adott válaszának az indító mondatából, még akkor is, ha abban diplomatikusan fogalmaz: „Nyilvánvalóan van: például színházi életünk alakulása, a stratégiák idejekorán történő elkészítése.”

Hadd zárjam ezt az interjúra történő figyelemfelkeltést a számomra leginkább lélekmegkapónak tűnő vallomást magába foglaló dialógus beillesztésével:

– Ha a nyolc év tapasztalatát, élményeit, pillanatait, érzéseit vagy benyomásait egy képzeletbeli bőröndbe lehetne csomagolni, mit vinne magával, amikor majd távozik a Magyar Nemzeti Tanács hivatalából?

– Pásztor István elnök úr akkor megtisztelőnek, a későbbi tapasztalatok alapján egy kicsit fifikásnak is tűnő felkérését 2014 májusában; az első diákok beköltözésének emlékét az Európa Kollégiumba 2015 őszén; a lehetőséget 2017-ben, hogy képző-, kutató- és kulturális központ jöhet létre Szabadkán; a 2018-as kampánykezdés hangulatát abban a nyugat-bácskai magyar kisközösségben, ahol még nem jártam soha, de ahol olyan szeretettel fogadtak, hogy feledni azóta sem tudom: sem a regőcei magyarok kedvességét, sem Margit néni verőfényes mosolyát a gesztenyehullató, ragyogó őszi napsütésben; a Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottsága és Hivatala, valamint a pedagógusok és a Pannon RTV munkatársai áldozatos, megfeszített és közreműködő szakmai munkáját, amelynek köszönhetően a koronavírus-járvány terjedésének megakadályozása végett kihirdetett szükségállapotban 2020 márciusában egyik napról a másikra átállhattunk a távoktatásra; a Vackor óvoda megnyitásának terhes izgalommal és gondtalan gyermeki derűvel megélt pillanatait 2021 augusztusának végén; és a Sors-kanyar című táncszínházi produkció zentai bemutatóját 2022-ben, amelynek művészi ereje és a családomból hozott tragikus történetek fájdalmas élménye azóta is együtt őrzi nemzeti tragédiáink és egyéni sorsunk alakulásának sajátos emlékét.”