Megszólalt a héten a hvg360 magazinban Kókai Péter, a zentai Szabad Magyar Szó alapító főszerkesztője és értékelte a tavaly őszi szerbiai népszámlálásnak a vajdasági magyarokra vonatkozó, általános megdöbbenést kiváltó adatait. A belgrádi statisztikai hivatal friss közlése szerint az országban élő magyarok száma ugyanis az előző népszámláláshoz képest, a pesszimista várakozásokra is rácáfolva, lényegesen nagyobb mértékben, 28 százalékkal csökkent.

Kókai cikkében külön kitért arra, hogy a drámai fogyatkozás szimbolikus vezéráldozata Szabadka, mert a város történetében most először kerültek kisebbségbe a magyarok. Arról is szólt, hogy a vajdasági legnagyobb magyar párt, a VMSZ késéssel ugyan reagált a lesújtó eredményekre, de hivatalos állásfoglalásában nem tartja felelősnek sem magát, sem pedig a kettős állampolgárság intézményét a történtekért.

Április 28-án röviden mi is beszámoltunk arról, hogy aznap délelőtt, hat hónappal a népszámlálás után, a szerbiai Köztársasági Statisztikai Hivatal közzétette a cenzus végleges – köztük a nemzeti kisebbségekre vonatkozó – adatait. A vajdasági magyarságot, de nemcsak őket sokkolták az eredmények, hiszen immár lett tény az, amit eddig csak sejtethető volt, és aminek lehetőségéről magam is cikkeztem tavaly októberben, e rovatban: a magyarok száma Szerbiában a lélektani 200 ezer alá zuhant.

Igaz, sokan számítottak arra, hogy a cenzus etnikai mutatói nem lesznek kedvezőek, de hogy épp ennyire lesújtó lesz a végeredmény, ezzel viszont nem számolt senki. Jómagam például ennek a letaglózó és közérzetromboló fejlemény következményének tudom be azt is, hogy aznap délután, az előzetes bejelentkezése ellenére nem jelent meg az RMDSZ temesvári kongresszusán Pásztor István VMSZ elnök, aki pedig eddig soha se hiányzott ezekről az országos értekezletekről. Vélem ezt, főleg annak tükrében, hogy a távolmaradását a nyilvánosság előtt sem akkor, sem pedig később, semmivel sem indokolta. Mi több, e valóban egy knock out-tal felérő belgrádi tényközlés után, napokon keresztül se a pártelnök, sem pedig pártja nem volt képes megszólalni a cenzus ügyében. Sőt, nem kevesebbet, mint öt napot kellett várni arra, hogy a VMSZ elnökség végre foglalkozzon az üggyel. Pontosabban, ahogyan ezt a grémium írta az állásfoglalásában: „elemezze és értékelje a népszámlálásnak a nemzeti hovatartozásra vonatkozó, adatait, és megpróbálja megérteni és értelmezni mindazt, ami az elmúlt mintegy tizenkét évben, az akkori, utolsó népszámlálás adataihoz képest a mostani eredményhez vezetett.”

Hogy ez mennyire sikerült-e vagy sem, az majd megismerhető lesz nemsokára Kókai Péternek, a Szabad Magyar Szó alapító főszerkesztőjének elemzéséből. Ezt Kókai a hvg360-ban publikálta néhány napja Példátlanul hatalmasat, a 200 ezres lélektani határ alá esett a vajdasági magyarok száma címmel, amelyet ezúttal kívánok az olvasó figyelmébe ajánlani.

Előtte viszont nézzük, miként tükröződik a számokban ez az aggasztó demográfiai állapot, illetve e negatív mutatók milyen változó valóságot eredményezhetnek a Vajdaságban élő honfitársaink számára? Itt gondolok mindenekelőtt arra, amit találóan tavaly ősszel, még a cenzus startja előtt, annak jelentőségét értékelve így fogalmazott meg a Magyar Nemzeti Tanács akkori elnöke, Hajnal Jenő frappánsan: „a jogok tárháza függ a népszámlálástól”. Tette ezt a népszámláláson való minél nagyobb számban történő magyar részvételt szorgalmazva, annak tudatában, hogy közössége oktatási, kulturális és tájékoztatási intézményei a magyarok számának alapján részesülnek állami támogatásban.

Kókai felvezetője tömören összegzi mondanivalójának lényegét, majd rögtön rátér a beszédes statisztikai adatokra. Mielőtt cikkének e passzusait közreadnám, tartozom egy magyarázattal a szövegben előforduló „község” fogalmát illetően, mivel Szerbiában a községen nem azt értik, mint mifelénk vagy másutt. Itt ugyanis a község (szerbül opština) több települést összefogó, legalsó szintű egysége a közigazgatásnak, mely egy községközpontként működő városból vagy nagyobb faluból és a körülötte fekvő kisebb településekből áll. A közös önkormányzat pedig a községközpontban működik.

„A tavalyi népszámlálás részletes adatai azt mutatják, hogy két cenzus között még sosem fogyatkozott ennyit a magyar népesség Szerbiában. Szabadkán most először kerültek kisebbségbe a magyarok. Legnagyobb pártjuk, a Fidesz-szövetséges VMSZ nem tartja felelősnek sem magát, sem a kettős állampolgárság intézményét a történtekért.

Az előzetes terveknek megfelelően a Köztársasági Statisztikai Intézet április végén közzétette a 2022 októberében lebonyolított szerbiai népszámlálás nemzetiségi megoszlásra vonatkozó adatait. A szintén előzetes borúlátó jóslatok a vajdasági magyarság lélekszámára vonatkozóan beigazolódtak, sőt, talán túl is lépték azt: az országban élő magyarok száma a lélektani határ, 200 ezer alá esett, egészen pontosan 184 442 magyart számláltak össze a kérdezőbiztosok, ami az ország lakosságának 2,77 százalékát teszi ki.

Először is álljon itt néhány további, a közzétett adatokból kihámozható részlet, ami csak még árnyaltabbá teszi az egyébként sem rózsás összképet.

Soha még ekkora mértékben nem csökkent a vajdasági (szerbiai, jugoszláviai) magyarok száma két népszámlálás között. Röviden: a magyarok lélekszáma az 1948 és 1971 közötti időszakban gyakorlatilag stagnált, attól kezdve pedig tízévente átlagosan 40-50 ezerrel csökkent. A mostani csökkenés majdnem 70 ezer (69 457) főt tesz ki, ami relatív számokban kifejezve 28 százalékos leépülést jelent.

Már csak öt olyan község maradt, amelyben a magyar lakosság abszolút többségben van, azaz létszámuk meghaladja az 50 százalékot: Magyarkanizsa, Zenta, Ada, Topolya és Kishegyes. A történelem során most először alakult ki az a helyzet, hogy a vajdasági magyarság legfontosabb szellemi és gazdasági központjában, Szabadkán nem a magyar ajkú lakosság a legnépesebb. (kiemelés az eredetiben – szerk. megj.)

A városban 37 200 lakos vallotta magát magyarnak, 38 174 pedig szerbnek. Összehasonlításképp: húsz évvel ezelőtt még a lakosság 38,5 százaléka volt magyar, 24,1 százaléka pedig szerb a városban.” A számok nyelvén utóbbi azt jelentette, hogy 2011-ben a magyar szecesszió egyik ékkövének számító Szabadka akkori 141 554 fős lakosságából 50 469 vallotta magát magyarnak, és a 38 254 fős szerbség csak a második legnagyobb nemzeti közösség volt Kosztolányi Dezső szülővárosában.

A folytatásból aztán megtudjuk, hogy bár így, alaposan megfogyatkozva, a 70 ezres csökkenés ellenére is még mindig a magyarság alkotja Szerbia legnagyobb kisebbségi közösségét. Viszont az is igaz, hogy ez a „dobogós hely” hamarosan veszélybe kerülhet. Hogy miért, arról szólnak a következő sorok:

„Amióta Koszovó levált Szerbiáról és önálló állammá vált, a vajdasági-szerbiai magyarságnak jutott ki az „ország legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbsége” jelző. Ez a jelzős szerkezet ugyan mostanra is megmaradt, de könnyen lehet, hogy a legközelebbi népszámláláskor ez már nem lesz így. A bosnyákok ugyanis azon ritka nemzeti közösségek közé tartoznak az országban, amelynek a létszáma folyamatosan növekszik. A most közzétett adatok szerint 153 801 bosnyák él elsősorban a Sandžak vidékén (a korábbi adatok: 2002-ben 136 087, 2011-ben 145 278).”

Nemcsak a bosnyákoknak lett pozitív a demográfiai mérlege a most napvilágot látott népszámlálási adatok szerint, hanem az enyhén gyarapodó albánok mellett, két olyan közösségé, melyek előretörése meglepetést jelent. Az egyikük, a jugoszlávok növekedése a 2011-es 23 303-ról a mostani 27 143-ra, azért is különösen érdekes, hiszen ez, annak ismeretében, hogy Jugoszlávia immár harminckét éve nem létezik, nem más, mint a jugó-nosztalgia felerősödésének a mutatója.

Legalább ennyire meghökkentő egy másik, korábban elhanyagolható nagyságú szerbiai kisebbség imponáló növekedése, akikről Kókai ekképp számol be:

„A magyarság tematikájához ugyan közvetlenül nem kapcsolódik, de mindenképpen figyelemre méltó jelenség, hogy az egyik leglátványosabban növekvő nemzeti közösség Szerbiában az orosz. Több mint a háromszorosára duzzadt ez a közösség a 11 évvel ezelőtti adatokhoz viszonyítva (322%-os növekedés), és meglehetősen nyilvánvaló az összefüggés ezek között a számok, valamint a besorozás és az ukrán frontra küldés elől menekülő orosz emigrálók között.”

Összességében és az elmúlt hatvan esztendőre visszatekintve sajnos az rögzíthető, hogy, amire Gyurkovics Virág, az Átlátszó Vajdaság fő- és felelős szerkesztője egy cikkében rámutatott: húszévente százezerrel fogy a magyarok száma Vajdaságban. Mert míg a második világháború utáni első, 433 701 magyar lakost regisztráló 1948-as cenzus után az ottani honfitársaink létszáma az ezt követő 1953 és 1961-es népszámlálásokon növekvő tendenciát mutatott (utóbbin mérték kisebbségi történelmük legmagasabb létszámát 449 587 fővel), a trend ezt követően 1971-től visszájára fordult. Az ottani magyar népesség 1981-ben 400 ezer fő alá, majd 2002-ben 300 ezer fő alá esett. Újabb húsz év elteltével pedig már immár a 200 ezer alatt van, ami tagadhatatlanul a lélektani határ.

Utaltam már korábban arra, hogy Kókai a Zentáról küldött látleletében külön és hangsúlyosan kitért arra, miként értékelte szerbiai cenzus magyarokra vonatkozó adatait a VMSZ. A már hivatkozott 12 pontos állásfoglalásukat ismertetve előbb annak az első részében található általánosságokra tér ki, melyek megalapozzák a második rész általa szerecsenmosdatásnak tekintetett kissé nyögvenyelős magyarázkodását.

Lássuk először VMSZ álláspont bevezető passzusairól szóló Kókai-meglátást:

A Fidesz stratégiai partnerének, egyben a legerősebb (gyakorlatilag egyetlen) vajdasági magyar pártnak, a Vajdasági Magyar Szövetségnek öt napra volt szüksége ahhoz, hogy reagáljon minderre. A VMSZ május 3-án megjelent terjedelmes, 12 pontba foglalt közleményében fejtette ki mondandóját a népszavazás eredményeivel kapcsolatban. Ennek első néhány pontjában gyakorlatilag felsorolják az ismertté vált tényeket és számokat, elismerik, hogy „az elemzés tárgyát képező adatokat valósnak, tényszerűnek tartják”, valamint azt is, hogy a csökkenésnek ezzel a mértékével „közülünk senki nem számolt”.

A politikai üzenetek a közlemény közepe táján kezdődnek, és a párt ezek közül is elsőként azt tartotta fontosnak, hogy kiálljon a (Fidesz által még 2010-ben megadott) kettős állampolgárság intézménye mellett, illetve, hogy cáfolja, hogy ez a „nemzetegyesítés” lenne a főbűnös a számok ilyen alakulása miatt:

„A VMSZ ezúton is a lehető leghatározottabban elutasítja ezt az álláspontot, különösen azért, mert politikailag rövidlátó, erkölcsileg súlyosan aggályos, a vajdasági magyarok sok tízezrére, akik igényelték a magyar állampolgárságot, mélységesen, bűnös módon sértő és megalázó. A magunk részéről eddig is, most is és ezután is a lehető legerélyesebben elutasítjuk ezt a véleményt.”

Ezután következik ebben, A számok tükrében címet viselő VMSZ-es dokumentumban egy logikai bukfenc, amit nyilván némi éllel tesz szóvá a szerzőnk. Ő inkább csak sejteti, de nem mondja ki azt a sommás ítéletet, amire egy másik elemző cikk címében bukkantam: „Többen mentek el a kettős állampolgárság miatt, mint a délszláv háborúkban.”

Íme, hogyan hangzik Kókai Péternek a kritikus észrevételeket sem nélkülöző okfejtése:

„Az ezt követő, magyarázó rész ugyan némileg ellentmond ennek a határozott álláspontnak, mert megállapítja, hogy „a tízes évek közepén elindult egy, az utolsó három évtizedet figyelembe vevő, harmadik erőteljes elvándorlási hullám, az emberek közül sokan úgy döntöttek, Magyarországon, vagy még távolabb folytatják életüket”, de végül csak eljut odáig, hogy megállapítsa, ki és mi a felelős ezért a drasztikus csökkenésért: „az akkor Szerbiában létező munkahelyhiány, a foglalkoztatási tilalom, a fizetések befagyasztása és csökkentése, a Valutaalap által diktált, évekig tartó nadrágszíjszorítási politika, a kilátástalanságnak a média jelentős részéről való generálása sokaknál eredményezte a továbbállás döntését.”

A köztársasági, tartományi és a magyar előjelű önkormányzatokban egyaránt hatalmi pozícióban levő magyar párt tehát sehol nem látja önmaga felelősségét ezekben a folyamatokban, amit ki is mond: „a VMSZ nem érzi magát a népszámlálási adatok okozójának”. Épp ellenkezőleg, szerinte sikerpolitikájának köszönhető, hogy még egyáltalán ennyien maradtak magyarok a Vajdaságban: A gazdaságfejlesztési program 14 000 sikeres pályázója, az oktatási-nevelési támogatások több tízezer kedvezményezettje, az óvodák fejlesztése, a magyar osztályok tanulói, akikért egyenként megküzdünk, hogy anyanyelvükön tanuljanak, a templomok több tízének felújítása, az életkörülmények javítását szolgáló infrastrukturális fejlesztések felsorolhatatlan sora, a művelődési egyesületek munkája és teljesítménye, az ösztöndíjprogram, az újvidéki egyetemi kollégium lehetőségei, a rászoruló idősek támogatását szolgáló tanyagondnoki rendszer, kulturális intézményeink nemzetmegtartó erőfeszítése és még annyi minden más, a cselekedetünk általi bizonyíték.”

Mielőtt közreadnám a Kókai elemzés zárszavát, hadd jöjjön ide egy talán nem fölösleges kitérő, ami némiképp árnyalhatja az olvasó számára az eddig elmondottakat. Jövő szombaton Kishegyesen tisztújító közgyűlést tart a VMSZ, ahol az egyetlen elnökjelölt a pártot 16 éve vezető Pásztor István. Ő az indulási szándékát az újabb mandátum elnyeréséért többek közt e szavakkal indokolta:

„Ha úgy döntenek, hogy megérdemlem a bizalmat, kész vagyok folytatni a munkát. Azt gondolom, hogy velem a Vajdasági Magyar Szövetség erősebb tud maradni, mint nélkülem. Hiszem, hogy sokakban ez a kijelentés a megnyugvás érzését ébreszti, míg sokakban éppen ennek az ellenkezőjét, ám ez szinte mindennel kapcsolatban így van, főleg akkor, ha az ember ilyen hosszú ideje tölt be egy ilyen fontos tisztséget.”

Ezek után más feladatom nem marad, mint ideilleszteni Kókai Péter cikkének fináléját:

„Az adatok közzététele óta eltelt idő értelemszerűen eddig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a témában komolyabb tanulmányok, elemzések szülessenek. Az elsősorban a közösségi oldalakon olvasható hozzászólások, kommentárok leginkább azt észrevételezik (a VMSZ tagadó politikájának bírálatán túl), hogy valószínűleg még a nyilvánosságra hozott szám is túlzó, mert sok olyan magyar is részt vett a népszámláláson, aki a valóságban ingázik a két ország között, vagy már életvitelszerűen külföldön van, csak hazajött a népszámlálás idejére. Félő azonban, hogy ha majd idővel meg is születnek az alaposabb tanulmányok, azok radikálisan újat már nem tudnak hozzátenni ahhoz a valósághoz, amellyel a vajdasági magyarság most szembesülni kényszerült.”