Megszólalt a héten az Országút legfrissebb számában a Muzsikás együttes egyik alapítója, a matematikus Sipos Mihály és abban az interjújában, melyet Réfi Zsuzsannának adott abból az alkalomból, hogy barátaival, a geofizikus Hamar Dániellel és a még diák ifjú Csoóri Sándorral ötven évvel ezelőtt hívta életre a világhírnevet szerzett Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népzenei együttest, vall ennek az öt évtizedes sikertörténetnek a legfontosabb állomásairól.

Annak a zenekarnak a prímása, mely 2008-ban a legrangosabb nemzetközi világzenei elismerésnek, a World Music Expo WOMEX-díjának a kitüntetettje volt, és olyan rangos helyszíneken aratott zajos sikert, mint a New York-i Carnegie Hall, a londoni Royal Albert Hall, a római Santa Cecilia Akadémia, a párizsi Théâtre de la Ville, az amsterdami Concertgebouw, vagy a sydney-i Operaház, meg sok más koncertterem is a világban Amerikától Új-Zélandig és Japántól Dél-Afrikáig – szól arról az autentikus magyar népzene és néptánc iránti szeretetéről és szenvedélyről, ami mindmáig lételeme. Többek közt elmondja: „A dolog nyitja, mozgatórugója az, hogy mindhárman beleszerelmesedtünk a falusi muzsikába és Erdélybe, a mezőségi Szék faluba, ahol akkoriban még viseletben járt mindenki a gyerekektől az öregekig, ahol mindenki tudott táncolni, ahol három ragyogó zenekar muzsikált három táncházban, ahol az asszonyok gyönyörűen énekeltek.”

Most, hogy tisztelegve a mindnyájunk számára oly sokat jelentő Muzsikás együttes létrejöttének félévszázados jubileumán a zenekar alapemberének, Sipos Mihálynak az Országútban minap megjelent interjúját ajánlom az olvasó megtisztelő figyelmébe, engedtessék meg nekem egy személyes emlék felidézése. Teszem azért, mert a sors kegyelméből, valamelyest tanúja lehettem a Muzsikás indulásának.

Ötvenegy évvel ezelőtt, 1972. augusztus 24-én kora reggel, szülőfalum, Bonchida vasútállomásán Kolozsvárról érkező barátokat vártam, akiket, mert ebben egyeztem meg velük, át kellett kísérnem gyalogosan Székre, ahol a község legnagyobb ünnepét, a „Birtalan-napot” tartják meg e napon különleges szokások kíséretében minden esztendőben, arra emlékezve, hogy az 1717-es tatárdúlás majdnem teljesen elpusztította az egykori szabad királyi város lakosságát. A vonatról egy hátizsákos fiatalember is leszállt, aki meghallotta, hova készülünk és arra kért, hadd csatlakozzon hozzánk, mert ugyanaz az úti célja, viszont még soha se járt errefelé. Közölte: csak annyit tudott meg előzetesen, hogy Székre a legrövidebb út Bonchidáról gyalogszerrel vezet, és már csak azért is szívesen tartana velünk, nehogy a környező dombok között esetleg eltévedjen. Annak rendje és módja szerint be is mutatkozott. Elmondta, Budapestről jött, 24 éves, nemrég végezte el a Szegedi Tudományegyetem matematikusi szakát és Sipos Mihálynak hívják. Azt is hozzátette: most jár először Erdélyben, és valójában azért kelt útra, mert sokat hallott Székről, a különleges Birtalan-napról, mindezek pedig szerfölött kíváncsivá tették.

Ezzel kezdődött el a mi 51 éve tartó, barátsággá nemesedett ismeretségünk, aminek következő találkozása, Sipos Mihály szüleinek a budai Költő utcai házuk kertjében volt egy évvel később, ahol meglepetésemre épp egy zenekari próba kellős közepébe csöppentem. Itt nemcsak vele találkozhattam újra, hanem két cimborájával is megismerkedhettem és azzal szembesültem, hogy az egy évvel korábbi spontán „idegenvezetésem” után valakinek teljesen megváltozott az élete: ez a csendes és szerény matematikus úgy beleszerelmesedett a széki zenébe, táncba, viseletbe, a székieket jellemző vendégszeretetbe meg a sajátos ottani világba, hogy az első rácsodálkozás azonnal tettekre inspirálta. Éppúgy, ahogyan történt ez a múlt heti írásom hősével, a fotográfus Korniss Péterrel is ugyanitt néhány évvel korábban. Újdonsült barátomnak viszont a vonó és hegedű lett a mindene.

Ezek szerint még egy esztendő sem kellett ahhoz, hogy a hozzá hasonlóan fogékony és lelkes barátaival, Hamar Dániellel és ifj. Csoóri Sándorral együtt zenekart alapítson a régi magyar paraszt-vonószenekarok mintájára, amelyekben a szólóhegedű mellett brácsa és bőgő adta a kíséretet. Örömmel élhettem meg ezt az újabb találkozást, amit azóta számos további követett. Leginkább azt nem felejtem soha, hogy a Muzsikás nevet felvevő trió szorgos és kitartó munkával nagyon rövid idő alatt, már ott a kerti fák alatt élményt adóan és mesterfokon tudott zenélni. Tette ezt már ’73 nyarán annak a hitvallásnak jegyében, amit később ekképp fogalmazódott meg: „Zenénkben azt tartjuk a legfontosabbnak, hogy lehetőleg minél kevésbé különbözzék a muzsikások játékától, tekintve, hogy korábban ez a szín teljesen hiányzott. Ezt a zenét igyekszünk terjeszteni, megismertetni.”

A mostani interjú készítője ezt a fél évszázadot tömören így sommázta: Sipos Mihály és a Muzsikás „táncházakat indított el, új oldaláról mutatta be Bartók zenéjét.” Tudomásul véve azt, hogy egy lenyűgözően gazdag öt évtizednyi „nemzet napszámosságról” egy rövid interjúban csak vázlatosan lehet szólni, és az nem is vállalkozhat teljes bepillantást nyújtani ennek az imponálóan sokrétű kollektív zenei életmű valamennyi vonatkozásába, – azért azt gyorsan hozzá tenném: Sipos Mihály az időközben kvartetté bővült és némi személyi változáson is átment együttesének többi tagjával együtt tett annál sokkal, de sokkal többet is, mint az, amit fentebb  valóban a legfontosabb érdemként nevesít a cikkszerző. Szerencsére mindezekből jó néhányra, ha csak utalásszerűen is, de fény derül  nemsokára a prímás által elmondottakból.

Lássuk ezek után ezt a Sipos Mihállyal készített interjút.

A Müpa, teljes nevén Művészetek Palotája, melynek 2002-es alapkőletétele idején is már fellépett a Muzsikás, most, húsvét hétfőjén egész napos jubileumi eseményt ünnepelt, fő műsorszámában kétrészes gálakoncertjével a világban is ma leginkább ismert és elismert magyar ötvenéves zenekarnak. Csak egy adalék ehhez az ismertséghez a nagyvilágban, amit tudok és ezt Hamar Dániel is megerősítette két napja az InfoRádióban: Bob Dylan, a Nobel-díjas énekes, dalszerző, zenész és költő éveken keresztül Muzsikást hallgatott a turnébuszában.

Az évforduló, illetve a hozzá kötődő eheti fellépés, melyen a ma Sipos Mihályt, Hamar Dánielt, Éri Pétert és Porteleki Lászlót magába foglaló zenekar tudatosan igyekezett felidézni ennek a félévszázados útnak majd minden állomását, késztette az interjúkészítőt arra, hogy beszélgetőpartnerét szólásra bírja mindenekelőtt arról, milyenek voltak a kezdetek, miként alakult ez az igencsak sűrű öt évtized?

Sipos erre adott válaszának első részét a dolgok mozgatórugójáról meg a sajátos „szerelmi vallomásából” már idéztem a bevezetőben. Most ideje, hogy folytassam, mit is mondott még arról a Székről, melyet már az első pillanattól kezdve ellenállhatatlanul magával ragadónak talált. Elmondta: maga már korábban is találkozott a népzenével, sőt még a Sokdimenziós matematikai statisztikai módszerek és egy népzenei alkalmazás bemutatása című szakdolgozata is ehhez a területhez kapcsolódott. Viszont amit Szék tudott neki nyújtani, az felülmúlta minden képzeletét.

„Lenyűgöző volt a zenét, a táncot, a viseletet, a dalolást egy élő közösségben látni-hallani, s megtapasztalni az energiáját, hiszen mindez gyökeresen különbözött mindattól, ami akkoriban a rádióban népzeneként szólt. Nagyon szerettem a komolyzenét, s azt éreztem, hogy ennek a falusi muzsikának ugyanolyan belső élményt adó ereje van, akár a legjobb klasszikusoknak.

Ez a vonzás volt az egyik ösztönzőnk, a másik pedig az, hogy megtanuljuk és továbbadjuk. Nagyon szerettük volna megtanulni ezt a fajta hangszeres játékot, magunk és a társaságunk kedvéért, hiszen ekkor már a Bartók Táncegyüttesnél muzsikáltunk, táncoltunk. S ez a szeretet, szenvedély, ami az ős-Muzsikásban megjelent, kitart mind a mai napig.”

Arról, hogy miként sikerült ezt a szeretetet és szenvedélyt már a kezdetektől fogva másokba is átplántálni, arra így emlékszik vissza: „A Muzsikás klub 1973 őszén indult. Arra vállalkoztunk, hogy hétről hétre ezt a falusi muzsikát játsszuk, és Tímár-tanítvány táncosok segítségével tanítsuk. Egyre nőtt az érdeklődés, egyre többen jöttek. A kialakult forma terjedni kezdett, újabb táncházak jöttek létre, amelyeknek életre hívásában mi is részt vállaltunk. Segítettünk utánunk jövő zenekaroknak, miközben mi magunk is két-három helyen muzsikáltunk hetente.

Ehhez persze állandó tanulásra, gyakorlásra, az eredeti felvételek hallgatására volt szükség. Hetente megtanultunk több új dallamot, ismételtük a régieket. Félévenként újabb táncok tanításába fogtunk: széki lassú és csárdás, majd széki négyes, majd más vidékek következtek: Szatmár, Méhkerék, Dunántúl, Mezőség. Örömmel láttuk, hogy sokan követik ezt az utat, Budapesten, vidéken és külföldön is. Nehéz volt, de élvezetes és sikerrel is jártunk. Gyakran volt így: akadt egy érdekes, vonzó, fontosnak tűnő feladat, sok munkával felkészültünk rá, s egyszer csak lett eredménye, de mindez magával hozott egy újabb felkérést-feladatot… Táncházba járó fiatalok meghívtak az iskolájukba vagy a nyári táborukba táncházat tartani.  Persze megtanulni táncolni egyetlen alkalommal nem lehet, de táncos-zenés bemutatót tartani már igen. Ebből alakultak ki az első koncertjeink.”

A folytatásból aztán kiderül, hogy az itthoni sikerek után külföldön is felfigyeltek rájuk. Először Hollandiában arattak sikereket, majd már a ’80-as évek elején elindultak jó szemű nyugati menedzserek segítségével a világhírnév felé. Ekkorra már csatlakozott a bandához a kezdetektől „állandó vendégként” szereplő korábbi Sebő együttes-tag Éri Péter, majd hozzájuk igazolt szintén Sebőéktől Sebestyén Márta is. Viszont közben az ifjú Csoóri Sándor önálló útra kívánt lépni, az ő helyére pedig Porteleki László lépett.

Ezekre az évekre így emlékszik vissza az interjúalany: „Aztán kaptunk egy amszterdami felkérést, amelyre már sok munkával komolyabb koncertet készítettünk. Sikeres lett és ezután több hollandiai fesztiválmeghívás érkezett. Eközben rengeteget tanultunk-tapasztaltunk a színpadi előadásról, a hangosításról, a világosításról, az öltözködésről, és azután már ezzel a tudással indultunk a következő külföldi útra. Ez idő tájt csatlakozott hozzánk Éri Péter és Sebestyén Márta. Megjelent egy nyugati menedzser is, aki azt mondta, ideje, hogy elmenjünk Londonba. Ott figyelt fel ránk igazán a nemzetközi sajtó, és megérkeztek a tengerentúli meghívások is… Persze újabb tapasztalatok, újabb tanulnivalók.”

Értelemszerűen a hazai és a nemzetközi ismertség és elismertség nem következhetett volna be, ha nem sikerül betörni a lemezpiacra odahaza és külföldön. Ez még az eredeti felállással, de már Éri Péterrel kiegészülve és valóban gyorsan, a megalakulásuk után alig öt évvel, 1978-ban sikerült. A Muzsikás első nagylemezére Sipos Mihály ma is büszke. Mint mondja: „Én örömmel gondolok rá, mert egy kis zenei körkép jelenik itt meg a magyarság népzenéjéből Szlavóniától a Dunántúlon át Észak-Magyarországig, Szatmártól az erdélyi Mezőségen át Gyimesig. Még gyermekjátékok is vannak benne.”

Amit hozzátesz ehhez, az egyebek mellett abba is beavatja az olvasót, hogy miért is volt a kommunista diktatúrák világában viszonylag üde színfolt és „a legvidámabb barakk” a kádári Magyarország:

„Persze szerencsés történelmi pillanatra is szükség volt. Korábban ilyen felvételek nemigen léteztek, ideológiai okokból nemigen létezhettek. Szerencsére az egypártrendszeren belül azért több érdekcsoport is volt. Közülük például a Bács-Kiskun megyei mezőgazdasági lobbi sok mindent kiharcolt-megvédett kulturális területen – már amikor lehetett. Ilyen pillanatban jött létre az Élő Népzene sorozat, amelynek az első darabja volt ez a Muzsikás-lemez. Két évvel később jelent meg a második nagylemezünk – Hollandiában. Ezután 1982-től már egymás után jöttek ki idehaza és külföldön is a korongjaink. A stúdiómunka újabb kihívást jelentett, hiszen addig mindig közönségnek játszottunk, idegenül hatott egy stúdióban zenélni. Meg kellett ismerkedni ezzel is. Sokat jelentett, hogy Szörényi Levente Csoóri Sanyival elment Erdélybe, utána pedig rengeteget segített abban, hogy úgy szólaljon meg a zenénk a felvételen is, mint ahogyan az erdélyi táncházban. Olyan jól sikerült mindez Jánosi Béla hangmérnök keze alatt, hogy azóta sokan mások is így készítik a lemezeiket.

Az interjú végéhez közeledve hangsúlyosan szó esik arról is, hogy a Muzsikás számára világsikert hozott a Szól a kakas című lemezalbum is, amelyik egy máramarosi román cigányprímás, Gheorghe Covaci segítségével próbálja életre kelteni a régi magyar zsidó népzenét.

„Szívügyünk volt ez az album, és nagy kihívás, hogy az eltűnt falusi zsidó muzsikát visszahozzuk, hitelesen megszólaltassuk.– mondja el erről a saját gyűjtőútjaik nyomán keletkezett aranylemezről, amihez hozzáteszi: Sokan segítettek ebben a munkában, és végül a létező falusi előadási gyakorlatból kiindulva sikerült ezt az albumot létrehozni olyan kiváló muzsikusok segítségével, mint Gheorghe Covaci prímás és Toni Árpád cimbalmos. Régi amerikai lemezfelvételt is segítségül hívtunk és olyan gyűjtéseket is, amelyekben zsidó táncot említenek. Avatott zenetörténészek, és idehaza és távol élő idős emberek – akik gyerekként még hallották, ismerték ezt a kultúrát – tanúsították a megszületett lemez hitelességét.”

Ennél is nagyobb sikerré, platinalemezzé lett a tisztelgésük Bartók, a zeneszerző, a népzenegyűjtő és a zenetudós előtt, az a Bartók-album, amely sokak számára tette érthetőbbé azt, miként építkezett a népzenéből a huszadik század egyik legkiemelkedőbb, legmeghatározóbb zenei egyénisége. 

Erről a lemezről, melynek világpremierje 1998 novemberében volt a londoni Royal Festival Hall-ban a következőket kívánta elmondani: „A lemezen főleg olyan muzsikát játszunk, amilyet Bartók hallhatott a gyűjtései során. Tehát tánchoz illő muzsikát, egész folyamatokat, ahol megjelenik egy-egy olyan dallam, amelyet a hallgató a Bartók-művekből ismer. A koncerteken jól érezhető az ilyen pillanat, a közönség ráismerésének pillanata. A Dunántúli táncoknál autentikus muzsikus közreműködik, a kiváló falusi tamburás, Kovács János (Köles). Másrészt eljátszunk Alexander Bălănescu hegedűművésszel néhány Bartók-hegedűduót, a népzenész és a klasszikus zenész ­– elemzések és sok közös játék után – összecsiszolódva szólaltatja meg a duókat. A Bartók-albumnak nagy sikere lett világszerte.(…)

Nagyszerű kritikákat kaptunk, amelyekből kiderült, sokakhoz így sikerült közel vinnünk az addig nehéznek ítélt zeneszerző kompozícióit. De abban, hogy ilyen témákkal is sikerrel dolgozhattunk, temérdek tudós, muzsikus munkája benne volt, említhetem Martin Györgyöt vagy Kallós Zoltánt is. Sokak tudására támaszkodhattunk mindig. Ugyanígy hálásak vagyunk azoknak a falusiaknak, akiknek a tánca, éneke, muzsikálása, emberi tartása kiváltotta, máig fenntartotta bennünk ezt az ’ifjúkori szerelmet’.”

Hadd tegyem hozzá végül, hogy a Muzsikás számára a világhírnév távolról se jelenti azt, hogy ne tudnák: nekik küldetésük elsősorban odahaza és a Kárpát-medencében van. A már hivatkozott rádióinterjúban mondta el Hamar Dániel, hogy Sipos Mihály agyában született valamikor egy briliáns ötlet. Rádöbbent, hogy Kodály hazájában szégyen az, hogy kisiskolásoknak mindössze heti egy zeneórája van és ezért e téren is lenne tennivalójuk. Úgy gondolta, mivel fogékony korban lehet életre szóló meghatározó élményt adni, fogjanak országjárásba és bárhol, ahol szívesen látják őket, akár a legeldugottabb településeken is, ingyen tartsanak rendhagyó zenés énekórákat. Kilenc éve tart ez a program, melynek során évente 50-60 iskolát keresnek fel. Legutóbb a nyíregyházi Szent Miklós Görögkatolikus Általános Iskola tornatermében a többszáz kisdiák között legalább olyan jó volt nekik lenni, mint a Carnegie Hall-ban.