Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Borzák Tibor, a Szabad Föld újságírója, aki Petőfi Sándor csaknem kétszáz leszármazottját kutatta fel és beszámolt arról Gurzó K. Enikőnek, hogy a több mint harminc éves nyomozását összegző könyve alapján a költő születésének kétszázadik évfordulójára elkészült a Rokonom, Petőfi című dokumentumfilm, melyet nemrég mutatott be az M5 tévécsatorna.

A három év alatt kizárólag saját forrásból elkészített Petőfi Sándor rokona vagyok címet viselő egyórás film apropóján készült interjúból kiderül: bár Petőfinek már nincsenek egyenesági leszármazottai, mivel Zoltán fiának nem volt utódja, szülei és testvérei révén oly nagy az oldalági leszármazottak száma, hogy mára „ötméteresre nőtt a közös Petrovics–Hrúz-családfa.”

Aligha kell bemutatnom Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajzkutatót, egyetemi professzort, az Antall-kormány egykori kultuszminiszterét, akit ország-világ jól ismer, hiszen a 91. életévére rácáfoló fiatalos és energikus tudós-pedagógus etnográfus, akit magam is méltattam e rovatban három éve, Kárpát-medence szerte köztiszteletnek örvend, nem csak szerteágazó tudományos munkássága okán, hanem azért is, mert nemzeti ügyekben történő jobbító szándékú szókérései mindig felelősségteljesek és reflexiókra serkentők.

Szintén nem szorul bemutatásra az a szintén Széchenyi-díjas szociológus, filozófus, értékkutató Hankiss Elemér, aki sajnos már nyolc éve nincs közöttünk, és akiről három dolog is köztudott. Egyrészt, hogy 1956-os forradalom után börtönbe került, mert hűtlenséggel és államellenes összeesküvéssel vádolták. Másrészt pedig az, hogy szellemóriás volt a javából: országos és nemzetközi hírnevet a magyar társadalomfejlődés problémáit egyedi módon megvilágító népszerű szociológiai műveivel vívott ki magának, továbbá a magyar értékkutatási iskola megalapítója és legtekintélyesebb továbbfejlesztője volt. Nem utolsósorban pedig ő volt, akit Antall József a legalkalmasabbnak talált, hogy rendszerváltás utáni gondterhes időkben a Magyar Televíziót vezesse. Hogy ez a tévéelnökség nem volt egy sikertörténet, az nem rajta múlott, hanem az, akkori politikai machinációknak volt köszönhető.

Az 1870 és 1946 között élt evangélikus lelkész Petrovics Pál személye sajnos és érdemtelenül már kevésbé ismert a szélesebb közvélemény számára. Őt emlékezetükben jobbára csak a budafokiak (róluk majd később lesz szó), és a múltjukra büszke hétfalusi csángók őrizték meg, mint olyan a nemzetének és egyházának elkötelezett „napszámost”, aki 1899-től kezdődően 21 éven át Hosszú­fa­lu-Fű­rész­me­zőn szolgálta úgy a gyülekezetét, hogy közben templomot épített, iskolát korszerűsített, lét­re­hoz­ta a he­lyi Han­gya Szö­vet­ke­ze­tet és egy ta­ka­rék­pénz­tárt is, amelyek segítségévek az Albina Banknak eladósodott helyiek megszabadulhattak a román pénzintézettől. Ezek miatt a hívei áldották, viszont haragosai is akadtak bőven. Utóbbiak tüzelték fel 1916-ban a bevonuló román katonákat, hogy felgyújtsák a paplakot, ahol elégett a több ezer kö­te­tes könyv­tára is. Trianon után pedig megüzenték neki, hogy az el­sők kö­zött ke­rül akasz­tó­fá­ra. Pet­ro­vics Pál ezért fe­le­sé­gé­vel, öt kis­gyer­mek­kel – rokon gyerekeket is vit­tek magukkal – és két bő­rönd­del a ke­zé­ben me­ne­kült el otthonából a nagy vi­lág­égés után. Föl­dön­fu­tók let­tek, Bu­da­pes­ten éve­kig va­gon­ban la­kott a csa­lád, majd a semmiből új világot teremtett Budafokon: előbb néptanítóként, majd lelkészként sok-sok családlátogatással összefogta a szórványhelyzetben élő hittestvéreit, a nagy válság idején pedig ennivalóval és ruhával segítette a nincsteleneket. Néhány év alatt nemcsak lét­re­hoz­ta az ön­ál­ló Bu­da­fo­ki Evan­gé­li­kus Egy­ház­köz­sé­get, hanem templomépítésbe is fogott. 1935-re el is készült immár a második általa emelt templom, aminek felépítése ki­sebb cso­dá­nak szá­mí­tott a vi­lág­gaz­da­sá­gi krízis után.

Jó oka van e három neves személyiség mostani együttes felemlegetésének, hiszen van egy közös vonásuk, nevezetesen az, hogy mindhárman a kétszáz éve született legnagyobb költőnk, Petőfi Sándor rokonai. Rajtuk kívül mintegy kétszázra vagy akár ennél többre is tehető a dokumentáltan Petrovics vagy Hrúz leszármazottak száma, akiknek felfedezése annak a Borzák Tibor újságírónak az érdeme, akit az 1980-as években a sors véletlenül összehozott Szabadszálláson Petőfi egyik oldalági leszármazottjával, és aki attól kezdve megszállott kutatója lett a versírónk famíliájának.

Több évtizedes feltáró munkájának nemcsak számszerűsíthető eredményei érdemlik meg a megsüvegelést, hanem az is, hogy neki köszönhetően egymásra találtak és azóta is szoros kapcsolatban állnak olyan távoli Petőfi rokonok, akik azelőtt még hírből sem ismerték egymást.

A jeles Petőfi-kutatóvá előlépett kolléga kutakodása eredményeit 2016-ban a Rokonom, Petőfi című könyvében jelentette meg, benne 12 családfarajzzal és 100 fotográfiával. A legnagyobb poétánk születésének bicentenáriumára e kötet alapján Borzák Tibor segítőtársaival Hajduk Mártával és Novák Lajossal együtt, azonos címmel egy kitűnő dokumentumfilmet készített melyet az M5 csatorna nemrég bemutatott, és melyben a költő, akit Bánföldi Szilárd az Újszínház művésze alakít, visszatér, hogy bemutassa XX. ás XXI. századi rokonait, akik szerények, de ugyanakkor büszkék erre az atyafiságra.

E film apropóján készített Gurzó K. Enikő interjút Borzák Tiborral, mely joggal tart számot arra, hogy azt az olvasóink figyelmébe ajánljam.

Arra, hogy miként talált rá az első Petőfi-leszármazottra, így vall a nagy poétánk családjának legjobb kortárs ismerője:

„Újságírói pályámat a Kecskeméten megjelenő Petőfi Népe című megyei lapnál kezdtem az 1980-as évek elején. Mindig érdekelt, milyen témákat érdemes alaposabban feltárni, a helyszín pedig ezt be is határolta, hiszen a Duna–Tisza közéhez, a Kiskunsághoz ezer szállal kötődik a költő. Az első Petőfi-rokonnal, Petőfi Sándor oldalági leszármazottjával a nyolcvanas évek közepén, riportkészítés közben Szabadszálláson találkoztam, hiszen a költő édesanyja, Hrúz Mária húgának, Hrúz Annának máig élnek leszármazottai a településen. Bár Petőfinek már nincsenek rokonai, mivel Zoltán fiának nem volt utódja, szülei és testvérei révén viszont legalább kétszázan vagy még ennél is többen élnek közöttünk. Ha már sikerült találkoznom Szabadszálláson Hrúzokkal, arra gondoltam, hogy a Petrovicsokat is fel lehetne kutatni. Bólyon találtam rá arra a családra, amelynek tagjai Petőfi Sándor édesapja, Petrovics István János testvérének a leszármazottai. Innentől kezdve nem volt megállás.”

E bevezető után kiderül, a költő rokonai örömmel fogadták a megkereséseket. E találkozásokat felidézve Borzák előbb elmondja: „többségük rendkívül szerény, sosem kérkedett Petőfi Sándorral. Viszont amikor újságíróként megkerestem őket, szívesen beszéltek a múltjukról, azokról a történetekről, amelyeket családi legendáriumokban őriztek.” Amit ehhez hozzátesz, arról tanúskodik egy, a filmben bemutatott dokumentum-fotó is, bizonyítva, hogy mennyire megrendítő egymásra találásokat is tető alá hozott az interjúalany:

„Volt olyan, akit nekem sikerült meglepnem, például a szociológus Hankiss Elemért, aki a Petrovics-ágon volt rokon. Ő ezt persze tudta, de mint mondta, sosem akart Petőfi Sándor fényében sütkérezni. Másik témában készült interjúnkra elvittem magammal az egyik unokatestvérét, Lehoczky Andrásné Petőváry Saroltát, és bemutattam őket egymásnak. Szívmelengető találkozás volt. Abban a pillanatban döbbentek rá, mennyire közeli a vérségi kötelék köztük, és hogy gyerekkorukban együtt töltötték a vakációkat vidéki rokonaiknál.”

A 2016-os családtörténeti kötet megjelenése korábban nem ismert leszármazottakhoz is elvezette annak szerzőjét. Az eddig titokban maradt Petőfi rokonok felbukkanása számára is meglepetést okozott, miközben az is igaz: neki köszönhetően az eleddig egymást nem ismerők is átélhették a felfedezés, majd az egymásra találás semmihez se hasonlítható lélekmelegítő örömét.

„A könyv megjelenése után sokan megkerestek. Volt, aki teljes testvéri leszármazási ágat is bemutatott. Nem tudtam róluk, holott a saját lakóhelyemen, Kecskeméten éltek. Nagyon fordulatos, izgalmas történetet idéztek fel. Ebből derült ki, hogy a költő apja, Petrovics István testvére, Mihály házasságszédelgő volt. Adósságai elől a Délvidékre menekült, ahol megnősült, és kilenc gyereke született. Magyarországra azonban továbbra is visszajárt kertészkedni, mígnem itt is frigyre lépett az egyik gazdag megbízójával, később annak a lányával. Nehéz lenne íróasztalnál kitalálni ilyen históriát, a családi emlékezet azonban megőrizte. Tavaly Petrovics Éva és Bogdán Beatrix egymástól függetlenül kérték, hogy segítsem őket adatokkal, találjuk meg a helyüket a családfán. Majd egyszer csak összetalálkoztak. Ez is az élet ritka pillanatai közé tartozik. Szintén a könyv kapcsán talált meg néhány héttel ezelőtt a Miskolcon élő Rhúz ikerpár. A Hrúz név többféleképpen szerepel az anyakönyvekben, ebben a formában is. A Hrúz Máriával másodunokatestvér Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajzkutató családjában is a Rhúz verziót használták.”

A fáradtságot nem ismerő Borzák azt is kiderítette, hogy Petőfi édesanyjának a testvére, Hrúz Ádám Kerepesen volt híres vendéglős. Ennek felfedezésnek a története lebilincselően érdekes, túl azon, hogy ez esetben is a nyomozás révén egymásról szintén semmit sem tudó családtagok is végre találkozhattak. Az olvasó pedig ez erről szóló passzusnak köszönhetően abban az élményben részesülhet, hogy először láthat egy dokumentumértékű fényképet Petőfi Sándor testvéröccséről és közben megismerhet egy nem akármilyen XX. századi históriát:

„A vendéglőépület ma is áll a főutcán. Hrúz Ádám leszármazottja, Balogh Istvánné Kökény Éva a közvetítésemmel talált rá Fülepi Kálmánra, aki Újpesten vendéglős, és Hrúz Ádám szépunokája. A szembesítésre mindketten hoztak fényképeket és régi újságcikkeket a családjuk történetéről, köztük nem egy olyan fotót, amelyik mindkettőjüknek megvolt. Hrúz Ádám lánya, Hrúz Margit, akit Petőfi mamának becéztek, lepukkant viskóban lakott, és Pesterzsébeten piacozott. Egyszer, amikor bement az illetékes hivatalba erkölcsi bizonyítványért, kiderült, hogy Petőfi Sándor unokatestvére. Budapest akkori főkapitánya, Münnich Ferenc rendőr altábornagy azonnal intézkedett, hogy a szegény asszony kapjon lakást, tűzifát és némi készpénzt. Az esetről a sajtó is beszámolt, szenzációként tálalták, hogy Petőfi mamát kiemelték a szörnyű körülmények közül. A kerepesi épületre mára felkerült egy tábla, a leszármazottak rendezvényeket tartanak, egyesületet hoztak létre, felújították Hrúz Ádám fiának, Dezsőnek a sírját. Ő pesti autótaxitelepen dolgozott kocsimosóként, ahol súlyosan megsérült. Mivel nehezen épült fel, támogatást kért a Petőfi Társaságtól, de elutasították. Az Amerikai Népszava 1930 januárjában címlapon hozta a történetét. Ezt az újságot még őrzik a rokonok. De Petőfi Istvánról, Petőfi öccséről is van a birtokukban egy különleges, 1860 körül Bécsben készült műtermi kép. Mennyi minden lapulhat még a dobozokban, a szekrények mélyén, egyszer pedig minden előkerül.”

Az interjú során óhatatlanul felmerült annak a kérdése is, hogy egy olyasvalaki, aki megismerkedett csaknem kétszáz Petőfi rokonnal talált-e hasonlatosságot a költő és a leszármazottak között?

A válasz egyértelműen az igen, meggyőző érvekkel megfejelve:

„Petőfi talentuma jelen van a rokonságban. Van a családokban egyetemi tanár, történész, ügyvéd, kiváló sportoló, művészeti vonalon tevékenykedő híresség. Petőváry Attila például többszörös gerelyhajító bajnok volt, de verseket is írt. Lutz Péter Károly, a szabadszállási leszármazott 1956-ban elszavalta a Nemzeti dalt, amiért a továbbiakban nem nézték jó szemmel. De nemcsak itt, másutt is fellépett, szavalt, hiszen kinézetre is Petőfi hasonmása. Fehér inggalléros portréfotója felkerült a Rokonom, Petőfi című könyvem borítólapjára. Említhetném Andrásfalvy Bertalant is, akinek már az édesapja foglalkozott a családfa felvázolásával. Nagyon sok anyaga van, rendszerezett fotóalbuma a família minden tagjáról, ágáról. Ő a kecskeméti Hrúz Mihály leszármazottja, egyike azoknak, akik bár őriznek bizonyos szellemiséget Petőfi hagyatékából, mégsem akarnak ezzel előtérbe kerülni. Egy Széchenyi-díjas professzornak nincs is szüksége annak hangoztatására, hogy kinek a rokona. A munkássága épp elég bizonyíték. Ám a régi dolgokról szívesen beszél, vannak féltve őrzött tárgyai is. Például ezüst evőeszközkészlet, amely Hrúz Judit hagyatékából került hozzá. Eredetileg HJ monogram jelölte az egyes darabokat, de mivel a szülei nászajándéknak szánták, a HJ helyére az AB kezdőbetűket vésték. Édesapja kutatási eredményeit a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzik, nekem is sokat segített a családi ág feldolgozásában. A Rokonom, Petőfi című dokumentumfilmben is nagy élmény volt Andrásfalvy Bertalannal dolgozni.”

Zárszóként hadd idézzem azt, amit Borzák a film alkotóiról el kívánt mondani:

„A forgatókönyvíró-rendező Hajduk Márta, az operatőr-producer Novák Lajos. Az alapot azonos című könyvem szolgáltatta. Mivel a film hangulatát részben a zene teremti meg, a zeneszerző Könczei Árpád mellett meg kell említenem Hankiss Ilona operaénekest, aki megszólal az összeállításban, és a rendelkezésünkre bocsátott néhány régebbi hangfelvételt. Az alkotást három év alatt készítettük el saját forrásból. Az volt a célunk, hogy Petőfi születésének kétszázadik évfordulójára látható legyen. Hogy minél többen megnézzék, feltöltöttük ingyenes videócsatornára. A filmben a költő is visszatér Bánföldi Szilárd, az Újszínház művésze személyében, aki Petőfi bőrébe bújva adja elő a családi kisfilmek közötti összekötő szöveget, így mutatja be „famíliája” tagjait. A közeljövőben tíz Petőfi-emlékhelyre visszük el a filmet. Ezeken az alkalmakon szeretnénk bemutatni Petrovics István és Hrúz Mária közös családfáját is, amelyet Baranyó Katalin kivitelez. Látva a filmet és olvasva a könyvet a győri családfarajzoló annyira beleszeretett a témába, hogy lelkesen nekilátott az alkotásnak. Családfáját, amely pillanatnyilag öt méter hosszú, közkinccsé szeretnénk tenni.”