Megszólalt a héten a Mandiner legfrissebb számában Szilvay Gergely, és a közelmúltban Bákóban és környékén tett látogatásának tapasztalatait összegző riportjában annak járt utána, hogy „Mi maradt a 2020-as évekre a moldvai magyarokból?”, illetve „Hogy áll most hozzájuk a román állam, és miként segíti őket Magyarország?”

„Most már nem az van, hogy ha bemegyünk egy polgármesterhez, akkor azt mondja, hogy »ti, csángók nem is léteztek«. A munkánkról tanúskodik a csángó bál is, amelyen már ott vannak papok és polgármesterek is. Apró lépésekkel haladunk.”

Pogár Lászlót, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnökét idézve ezekkel a szavakkal zárja csángóföldi riportkörútjáról szóló beszámolóját a Mandinerben Szilvay Gergely, amely a hetilap legfrissebb számában látott napvilágot. A fotókkal gazdagon illusztrált négyoldalas tudósítás (a remek felvételekért a köszönet kísérőjét, Mátrai Dávidot illeti) csak egyike Szilvay friss szókéréseinek, melyekkel a moldvai nemzettársaink 2023-as helyzetére kívánta az olvasói figyelmét felhívni. Ezt megelőzően Bulizás népviseletben: így nézett ki a csángó bál Moldvában címmel osztotta meg a bákói farsangi mulatságon szerzett benyomásait megannyi fotóval együtt lapjának internetes változatában, majd ugyanitt, nem is titkolva, hogy ezzel Bákóban és környékén tett utazása során szerzett élményeit összegző írásait (melyek közül a most bemutatásra kerülő az első) kívánja beharangozni, lapjának internetes változatában Bátrabbak lettek a csángók! címmel interjút közölt, a csángószövetség elnökével, akivel a szervezet központjában beszélgetett el, és akit sajnos minden egyes publikációjában következetesen Polgárnak keresztel el.

A Mandiner munkatársának moldvai látogatásához az apropót az említett csángó bál megrendezése szolgáltatta. Hadd mondjam el itt rögtön a bevezetőmben, hogy a lehető legjobb szolgálatot tette meg közössége számára Pogár László, amikor az MTI segítségével ország-világ tudtára adta a múlt hónapban: két év kényszerszünet után február 18-án Bákóban ismét megszervezik a csángó települések közös farsangbúcsúztató rendezvényét. Akkori nyilatkozatában, melyről a maszol is beszámolt, a moldvai csángómagyar szervezeteket tömörítő szövetség elnöke azt is elmondta: szűkebb pátriájában egyre nagyobb igény van a magyar kulturális rendezvényekre, ezeknek is köszönhető, hogy ma már bátrabban vállalják identitásukat a moldvai csángómagyarok. Figyelemfelkeltő szókérésében arra is kitért, hogy „a csángómagyar kultúra szempontjából fontos Moldvában is >> mozogni<<”, hozzátéve azt is: úgy látja „az emberek a megye és a régió szintjén is bátrabbak az első évekhez képest”, hiszen például megnőtt a találkozók iránti igény. Ennek érzékeltetésére mondta el azt, hogy ma már 1200-an is regisztrálnak egy-egy rendezvényre. Ugyanakkor nyomatékkal hangsúlyozta: ez a, csak a legnagyobb elismeréssel értékelhető radikális szemléletváltás a csángók körében a magyar kormányok támogatásával zajló magyar oktatási programnak, valamint az általuk szervezett kulturális rendezvényeknek köszönhető.

Hogy ez mennyire jelent áttörést, azt csak az tudja kellően becsülni, aki ismeri az előzményeket. Szilvay ez ügyben megszólaltatja a riportjában Hegyeli Attilát, a szövetség oktatási programjának egyik atyját, aki ekképp fogalmazott:

„A kétezres években volt olyan, hogy három itt dolgozó kolléganő szüleinél megjelent ugyanazon a napon, ugyanabban az órában három bőrkabátos fiatalember, és közölték velük románul, hogy lányaik nem jó helyen vannak, hívják haza a fiatal tanítónőket, mert nem tudnak garanciát vállalni a biztonságukért. Ilyen sztorink hetente volt. Hol a közegészségügyi hivatal jött, hogy nem felelünk meg valaminek; hol a rendőrség üvöltözött, hogy hagyjuk el a falut; hol a tanfelügyelőség kérte a bíróságtól a csángó szövetség felszámolását; hol a bőrkabátosok jöttek; máskor pedig az iskolaigazgató piszkálta addig a szülőket és a gyerekeket, hogy egyszerűen nem mertek már magyarórára járni. Bár előfordul hasonló eset ma is, már kezelhető mértékben.”

Mint olyannak, akit unokabátyám, Kallós Zoltán már gyerekként elvitt Lészpedre meg Klézsére és ezzel egy életre elkötelezetté tett „csángó-ügyekben”, majd pedig sok évvel később egykori munkahelyem révén is próbálkozhattam tenni egyet s mást a moldvai csángómagyarok érdekében, jól emlékszem arra, hogy a Hegyeli által felemlegetett megfélemlítéseknek voltak ma már hihetetlennek tűnő, még emberéleteket is veszélyeztető galádul erőszakos mozzanatai is.

Például az, amikor 1995. április 29-én a magukat magyarnak valló csángók Klézsén összegyűltek a környező falvakból szándékukat kinyilvánítani, hogy anyanyelvi kultúrájukat ápolni akarják, a gyermekeik járhassanak anyanyelvi iskolába, és az RMDSZ-hez kívánnak csatlakozni – csak Marosvásárhely „fekete márciusához” hasonlítható dermesztő jelenetekre került sor, sőt kis híján vér is folyt itt.  Akkor a kivonultatott 50 rendőr és 80 csendőr passzívan szemlélte, hogy a Funar-féle párt és a helyi, illetve bukaresti sajtó által felheccelt provokátorok embereket ütlegelnek, tepernek le a földre, a kétségbeesetten menekülőket üldöznek, videókamerát törnek össze meg magyar könyveket égetnek, s közben üvöltözik „Nu vrem şcoală în limba maghiară!” (Nem akarunk magyar iskolát!), még magyarul is azt, hogy „Nem kell magyar szövetség!” 

Azt se feledhetem, hogy engem az a „megtiszteltetés” ért, hogy Corneliu Bălan, a Román Nemzeti Egységpárt képviselője 1995. május 9-i bákói sajtóértekezletén azt követelte a SRI-től és a belügyminisztériumtól, hogy a Klézsén történtek miatt indítson szigorú vizsgálatot „Bálint József magyar diplomata ellen, aki tudomása szerint több más személy kíséretében április 28-án Bacăuban szállt meg.” (A Romániai Magyar Szó vonatkozó „Diplomata az övezetben” című cikke ide kattintva elérhető.)

E talán nem fölösleges háttér-felelevenítés után lássuk, mit tapasztalt 2023 februárjában a csángómagyarok körében riportúton Moldvában járt Szilvay Gergely? Amellett, hogy beszámolt arról, milyenek a mindennapjaik, legfőképpen arra fókuszált: miként áll hozzájuk ezidőtájt a román állam és hogyan segíti őket Magyarország?

A farsangbúcsúztató bálra érkező messziről jött vendéget a legkeletibb csángó település, Magyarfalu szülötte, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét 2012 óta vezető Pogár László fogadta a szervezet bákói székházában, aki rögtön a lényegre tért. „Ha az előző időszakban megkérdezték egy csángómagyartól, hogy mi ő, csángó, román vagy magyar, azt felelte, hogy katolikus vagyok” – mondta el az elnök, majd hozzátette: „Négyszáz éven át bezárkóztunk a magunk településeibe, tagadni kellett a magyarságunkat, mégis megmaradtunk. Idő kell, mire sok moldvai csángó azt meri mondani, hogy ő magyar ember.” Ebben a felbátorodásban elévülhetetlen érdemei vannak annak pusztinai Nyisztor Tinkának – tudjuk meg szintén az indító sorokból –, aki több évtizedes küzdelem után érte el négy éve, hogy havonta egyszer lehet a városban magyar mise.

A csángó szövetség eddigi munkájának eredményét igazolja az, hogy a csángó bálon tömve van a rendezvénycsarnok, és a harmincnégy faluból jött, javarészt népviseletben érkező vendég mind magyarul mondja el a Miatyánkot a forrófalvi plébános, Măriuț Félix atya vezetésével. A másik magyarul miséző pap, Varga András is itt van, jelenlétük pedig jelzésértékű. „Olyan se nagyon volt még, hogy a plébánosok közül egy-kettő eljöjjön a bálra – márpedig most eljöttek.” – szól szerzőnk sokatmondó észrevétele.

Félix atyát moldvai körútja során külön is felkereste Szilvay Gergely. A vele való találkozásról írottakat feltétlenül idéznem kell, hiszen amit elmond, jelzésértékű látlelet: „Másnap vasárnap, vendéglátóinknak sikerül leszervezniük, hogy a forrófalvi plébános a tizenegy órai román nyelvű mise után fogadjon minket. A szomszédos Klézsén született, több évet szolgált Budapesten is. Mint mondja: „Régen, amikor gyerek voltam, a kántor még magyarul vezette az éneket. Még tudtak, de a fiatalság már nem beszéli a csángó nyelvet. Az öreg nénik még beszélnek.” Megjegyzi, hogy szerinte a jászvásári püspökség is hibázott a magyar ügyben. A volt plébános, aki most nála nyugdíjas, ma sem szereti a magyarokat.

Mindenesetre ő szívesen megtartja a havi egy bákói magyar misét, s ha marad az egyház megváltozott hozzáállása, akkor mások is a két pap nyomdokaiba léphetnek. Persze Félix atya azért megjegyzi: a magyar miséhez az is kellene, hogy a hívek tudják a válaszokat magyarul – de nem tudják.

Elvisz minket megnézni a Forrófalvához tartozó Nagypatak temetőjében álló, 1435-ben épült Szent Márton-fatemplomot, amelyet ő újíttatott fel a magyar állam támogatásával. A templomocska nyugati ajtaját a 18. század közepén készíthették, s rajta a felirat: „Bálint Márton csinálta”.

Aztán hazavisszük az atyát, de az autóban még óvatosan megkérdezzük tőle: gyón-e még valaki magyarul? Két néni – válaszolja.

Délután vendéglátóim megjegyzik: érthető az egyház meglátása, hogy nem tudják a hívek a magyar liturgikus nyelvet – de azért ebben benne van az egyház keze is, hiszen akár meg is taníthatná. S hát van falu, amely a plébánosától való félelmében ma sem mer elmenni a magyar misére. De Félix atya az új nemzedéket képviseli, s idővel talán a többi probléma is megoldódik.”

Az óvatos optimizmust is tükröző eddigi sorokat tovább árnyalja a már megszólaltatott Hegyeli Attila. Amúgy vele külön interjút is készített a cikkszerzőnk Ma már legalább nincs vasellenállás román részről címmel. Mondandójából a most szemlézett írásában a következőket tartja kiemelendőnek:

„A Moldvában élő kétszázezer katolikus mind magyar származású. Ebből nagyjából negyvenezer tud vagy ért valamilyen szinten magyarul, és hat-hétezer olyan gyermek van, aki passzívan hozott otthonról valamennyi magyar­tudást. Ők az oktatási program célcsoportja. Közülük jár az ezernyolcszáz gyermek >>a programba<<”.

Óvatos optimizmust említettem korábban, de azért ez távolról sem annyira egyértelmű, mint szeretnénk, A Szilvay által e körút során megtapasztaltak 2023 februárjában éppúgy tartalmaznak nem sok bizakodásra okot adó, nehezen cáfolható tényeket, mint ezeknek ellentmondó, reményekre feljogosító igazságokat is. Erről az ellentmondásos helyzetről, gondokkal terhelt jelenről és sok kérdőjeles jövőről több véleményt ütköztetve szólnak e keleti végekről küldött pillanatfelvétel záró passzusai, melyben a bevezetőnkben már citált szövegben sajnos ismét és érthetetlenül Polgárként szerepel Pogár László neve.

„Ahogy az északi csángó központ, a szomszédos Neamț megyében fekvő Szabófalva felé tartunk, az út mentén látni a sok modern templomot. Szabófalván az utolsó magyar Perka Mihály tanító és történész, nemrég jelent meg Gyökerek című kötete. Mihály bácsi a saját maga által kialakított múzeumban mesél, amelynek jövőjét is szeretné elrendezni, mivel nincs, aki fenntartsa. Már csak azért sem, mert Szabófalván van a püspökség múzeuma, a plébános pedig régi vágású. Perka Mihály rámutat, hogy ma már több szabófalvinak van unokája Olaszországban, mint otthon (kiemelés az eredetiben n. n.), a házaik üresek, csak ünnepekre jönnek haza. Amikor a szabófalvi magyarság jövőjére kérdezünk rá, kezével intve mondja: „Nincs. Vége.”

Kontrasztként a Tázló menti Pusztinára látogatunk, ahol ma is Szent István a templom védőszentje. Innen származik Fazakas-Timaru Carina néprajzkutató, a szövetség vallási ügyekért felelős megbízottja is. Elmondja: „Engem már nem büntettek, ha magyarul beszéltem, de az idősebb nemzedékeket igen. Nem úgy nőttem fel, hogy én román vagy magyar lennék, hanem úgy, hogy katolikus. Valahogy elnyomó kifejezésnek találom azt, hogy csángó. Abban biztos vagyok, hogy ha a dédnagyanyám a sírjából felkelne, azt mondaná: megérte élni, mert látja, hogy végre lett egy olyan réteg, amely ki meri mondani, hogy magyarok vagyunk.” (kiemelés az eredetiben n. n.)

Polgár László úgy fogalmaz: „Most már nem az van, hogy ha bemegyünk egy polgármesterhez, akkor azt mondja, hogy »ti, csángók nem is léteztek«. A munkánkról tanúskodik a csángó bál is, amelyen már ott vannak papok és polgármesterek is. Apró lépésekkel haladunk.”