Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Zsuppán András és iróniától sem mentes kritikájában húzta le a keresztvizet a magyarországi mozikba öt nap múlva megérkező magyar történelmi kalandfilmről, a Hadikról, amely a készítők szerint „a megtörtént eseményekhez hűen idézi fel Berlin 1757-es elfoglalásával és a város megsarcolásával végződő merész huszárcsínyt”.

Viszont az igazság az, hogy az alkotók enyhén szólva túl könnyedén bántak a történelmi tényekkel, ami még akkor is igaz, ha a film tartalmaz valóságelemeket, illetve a készítői konzultáltak szakértőkkel. A jelek szerint kevésbé a históriai történésekről, hanem inkább mundérokról, rizsporos parókákról meg kardbojtokról, melyek valóban hiteleseknek tűnnek.

Így aztán újra egy olyan új film született, amely külföldön értelmezhetetlen lesz, a Kárpát-medencében is csak kizárólag azoknak szól, akik vevők a pátoszra, a múltra pedig legfeljebb giccses ábrázolás formájában kíváncsiak. Mindez annak az eredménye, hogy a készítők úgy vélték: „Elég-e egy magyar történelmi film sikeréhez, hogy sokat kardoznak benne, és hogy azt üzeni, a magyarok mindig mindenkinél agyafúrtabbak és bátrabbak voltak? A 2,36 milliárd forintból készült Hadik alkotói szerint bőven, más mondanivalójuk meg úgysem volt Hadik András tábornokról, a barokk kor egyik legjelentősebb magyar hadvezéréről.”

Bő tíz évvel ezelőtt, 2013 januárjában, a körünkből azóta sajnos végleg eltávozott remek tollú kolléga, Bogdán Tibor abban a jegyzetében, melyet a Ceauşescu-féle politika feltétel nélküli kiszolgálója, Sergiu Nicolaescu filmrendező elhunyta alkalmából írt „a történelemhamísítás mesteréről”, arról értekezett, hogy az udvari kegyenc filmjei idehaza telt házakat vonzottak, ám soha egyetlen rangosabb nemzetközi díjat sem nyertek. „Ezek a filmek – fogalmazott – voltaképpen a Ceauşescu-féle diktatúra szolgálatában állottak, egyaránt meghamisítva a múltat, a jelent és a »dicsőséges jövőt«".

„Történelmi filmjeiben – tette hozzá – a »román nép nagyszerű múltját« elevenítette fel, korántsem visszariadva a »múlt nagyszerűsége« érdekébent tett történelmi csalásoktól.” Rámutatott például arra: A dákok, a Mihai Viteazul és a Mircea uralkodói, koroktól függetlenül és hamisan, mind-mind a „nemzeti egységet” vezérlő gondolatnak kiáltották ki, Burebistától kezdve, Decebálon át Ceauşescuig.

Írásában arra is kitért: a középkorral foglalkozó bukaresti történész, Marius Diaconescu, aki következetes élharcosa annak, hogy meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert az hemzseg a kommunista-nacionalista hazugságoktól, egy tanulmányában elemezte Nicolaescu filmjeinek történelemhamisítását. Ebben a professzor fehéren-feketén kimondta: „Hazafinak lenni nem jelenti azt is, hogy hazugnak kell lennünk: a hazafiságot nem hazugságokban mérik.”

Egykori kollégám glosszája idéződött most fel bennem, amikor a hónapok óta nagy vehemenciával reklámozott, a magyarhoni mozikban csütörtökön bemutatásra kerülő magyar történelmi kalandfilmről, a Hadikról megjelent filmkritikákat olvastam, melyek annak eheti sajtóvetítését követően jelentek meg.

Közös bennük, hogy ezek mindegyike elmarasztalóan ír róla. Kivétel nélkül valamennyi rámutatott arra, hogy a felkérés alapján most filmkészítésre vállalkozó, amúgy kitűnő színházi rendező, Szikora János első filmje messze elmarad a várakozásoktól. Úgy tűnik, hiába dolgozott napjaink tehetséges magyar színészeinek legjavával, és hiába állt rendelkezésére elképesztő mértékben pénz, paripa, fegyver, a csapnivalóan rossz, a történelmi tényekre nem sokat adó forgatókönyv révén mégis felejthető és felejtendő produkció jött létre. A film távolról sem igazolta a készítők előzetes reményeit. Ők ugyanis produkciójukat lelkesen beharangozva így fogalmaztak: „Kivételes lehetőséget kaptunk, amikor belevághattunk a Hadik elkészítésébe. Olyan kalandfilmet álmodhattunk mozivászonra, amely a magyar filmtörténet klasszikusai, A kőszívű ember fiai és az Egri csillagok óta hiányzik a hazai mozgóképes palettáról.”

A szomorú valóság tehát az, hogy az Indextől a Telexig, a Mandinertől a 444-ig, a hvg.hu-tól a Magyar Hangig, a 24.hu-tól a Válasz Online-ig az összes megjelent kritika ledorongolta a Hadikot, ha nem is annyira, mint az újév napján általam is ízekre szedett Aranybullát. Az is sokatmondó, hogy a frissen főszerkesztőt váltott Magyar Nemzet nem írt a filmről.

A históriánk legnagyobb huszárcsínyét felelevenítő, az 1757-ben játszódó látványos, sok lőporfüsttel és kardozással kísért szuperprodukciót górcső alá vevő írások közül azért ismertetem ezúttal a Válasz Online filmbírálatát, mert abban Zsuppán András a bevezetőben már említett, szerintem is a kulcskérdésre fókuszált: „Elég-e egy magyar történelmi film sikeréhez, hogy sokat kardoznak benne, és hogy azt üzeni, a magyarok mindig mindenkinél agyafúrtabbak és bátrabbak voltak?” A választ is rögtön megadta a kérdésfeltevő, amikor elmondta: a mozifilm „az országhatáron túl értelmezhetetlen, és itthon is csak azoknak szól, aki a múltra legfeljebb giccses tabló formájában kíváncsiak.”

 „Nem, nem az Aranybulla szintje – szögezi le az indításnál Zsuppán, majd hozzáteszi: – Ez azért elmondható a március 9-én a mozikba érkező nagyszabású magyar történelmi kalandfilmről, a Hadikról. A hazai filmgyártásban a történelmi filmek korszaka kezdődött el Andy Vajna halála után, és sorra érkeznek a magyar múlt nagy eseményeit feldolgozó mozik. Az elsőként bemutatott Aranybulla-sorozat azonban olyan botrányosan, nézhetetlenül rossz volt, hogy az utána következők már attól sokkal jobb minőségűnek látszanak, nagyjából megfelelnek a filmkészítés alapvető szabályainak. A léc nem egyszerűen alacsonyan van, hanem Rákay Philip a biztonság kedvéért elásta.

Ebben az összevetésben a Hadik kétségtelenül nagy előrelépés: teljesen filmszerű, van sztorija, sodrása, szépek a képei, profik a kardozós-lovas jelenetek, hihetők a helyszínek és a díszletek, elfogadható minőségű a CGI. Utóbbi nélkül ezt a történetet, Hadik András 1757-es huszárkalandját nehéz is lenne elmesélni, hiszen a 18. századi Berlinnek meg kell valahogy jelennie nagytotálban, kívülről, a falakon túlról nézve. Túlzás lenne azt mondani, hogy a város (vagy a szintén nagytotálban mutatott Bécs) valóságosnak tűnik, de némi jóindulattal az illúzió azért működik.”

A folytatásban se jelennek meg olyan földbedöngölő észrevételek, mint az Index filmkritikusnál, aki szerint „a huszárok leginkább a gyermekek számára tartott bérletes Háry János-operaelőadások statisztériáját idézik”, vagy pedig az, hogy a filmbéli kicsit makrancos, de elbűvölő Mária Terézia alakítója nem lóg ki „a film meseszerű, leginkább tizenkét évnél alig idősebb gyermekek igényei alapján felépített dramaturgiájából”.

Ehelyett szerzőnk még mindig türelmes és megengedő, hisz egyelőre nem bírál, hanem csak hátteret ismertet:

„A Hadik összesen 2,36 milliárd forint állami támogatásból készült, a forgatókönyv fejlesztésére az első támogatást még 2020 júniusában ítélte meg a Nemzeti Filmintézet. Rákay Philip készülő Petőfi-filmje és a mindennél drágábbnak ígérkező Hunyadi-sorozat után ez a Káel-korszak harmadik vagy negyedik legdrágább történelmi filmje, versenyben a nagyszabású Tatárjárás-mozival. Az Aranybullához hasonlóan a főszereplő ezúttal is az univerzális Trill Zsolt – ha így megy tovább, pár éven belül a magyar múlt összes nagy alakját Trill Zsolt arcával fogjuk látni –, de Szikora János rendező egy merész húzással Molnár „NoÁr” Áront kérte fel az egyik fontosabb mellékszerepre. Ő Gvadányi József huszárkapitányt, a későbbi írót játssza, aki lobbanékony, rámenős fiatal tiszt: lányokkal enyeleg a szalmában, bármikor megfordul a ló hátán, heccből hergeli a szövetséges német zsoldosokat.”

Mindezekkel Zsuppán csak előkészíti az érdemi mondanivalóját, azt hogy valójában miről is szól ez a látványos szuperprodukció, mely egyet biztosan bizonyítani képes: nekünk már kétszáz évvel korábban is voltak sokkal leleményesebb harczsonglőrjeink, mint másoknak Bud Spencer meg Jackie Chan sokkal később. Hiszen az a jelenet, ahol a mi Gvadányink valamilyen oknál fogva igen nagyot ugrik egy fal tövében, aztán röpte legmagasabb pontján egy vasdarabban megkapaszkodik, amin fél kézzel lengedezik egy jó darabig, majd onnan egy gyanútlan porosz katona fejére pottyan – ez vitathatatlanul a hagyományos magyar huszárvirtus ékes bizonyítéka, maga a hungarus tökély.

„A film alkotóinak nyilatkozatai, reklámkampánya alapján hangsúlyosan csak történelmi kalandfilmet akartak készíteni, semmi mást, „az elmúlt évtizedekben a magyar filmből fájó módon hiányzó műfaji űrt” kívánták betölteni. Vagyis a lényeg tényleg a kardozáson van meg a lovakon, azon, hogy Molnár Áron vizesárkon úszik át, kötélen kapaszkodik fel a városfalra, Trill Zsolt meg egy némiképpen SS-tisztre hasonlító porosz kapitánnyal párbajozik, akit aztán a porosz királyné szeme láttára kaszabol le, de előtte azért udvariasan elnézést kér, amiért legutóbbi találkozásukkor majdnem kiverte a fél szemét, hiszen az igazi huszár mindig lovagias. A film története van annyira közismert, hogy egy percig se legyen kérdés, hogy a nagy kaland, Berlin megsarcolása sikerül-e. Pontosan tudjuk az első perctől kezdve, mit fogunk látni, hogyan jutunk el a diadalig, és hogy hoz-e győzelmi ajándékként berlini kesztyűket Mária Teréziának Hadik András (hoz, persze, hogy hoz). Izgulni nincs miért, ezen az utazáson semmi váratlan nem történhet: még aki nem ismeri részleteiben a sztorit, az is hamar kitalálja, hogy ki lesz az egyetlen áldozatul esett magyar tiszt, és hogy az osztrák tábornokok intrikája nem ejt foltot a magyar hős becsületén. Olyan film a Hadik, ahol az osztrák tábornokok hebegő, rizsporos parókájú hülyék, a magyarok nélkül a saját lábukban is felbuknának. Ahol a hős magyart kemény fából faragott, szerető feleség és tiszta tekintetű gyermekek várják otthon a hegyek közt megbújó, fehér falú kis kúriában, és nincs más vágya az életben, mint hogy a kardtartóra helyezze végre a komódon a fegyverét, és lassan pergő búzaszemeket őröljön lisztté a házimalomban. De nem teheti, mert szólítja a hülyékkel körülvett királynő. Nélküle oda lenne a birodalom.”

Hogy ez a parasztporták konyháinak falvédőit idéző idilli látvány mennyire hiteles, azt árulja el nekünk szerzőnk bírálatának következő passzusában. Íme, miként teszi:

„Ez a faék egyszerűségű világkép a történelmi valósággal csak érintőleges kapcsolatban van még akkor is, ha a történet nagy vonalaiban valóságos, és ha a szakértőket megkérdezték a kardbojtokról. Hosszan lehetne sorolni az eltéréseket az 1757-es berlini hadjárat lefolyásával kapcsolatban. Hogy csak pár példát említsünk: Hadik seregének nem kellett drámai módon átverekednie magát az Óriás-hegységen, mivel a hadjárat október 10-én eleve a szász–porosz határon fekvő Radeburgból indult, ami Drezdától északra fekszik. Nem kellett ágyúkat zsákmányolni egy fiktív porosz ágyúöntödéből, mivel Hadik négy darab ágyút vitt magával, meg persze poggyászt is szekéren a katonák ellátására. A huszárcsíny valójában bonyolult, minden apró részletében előre eltervezett, összetett logisztikát és gyorsaságot egyszerre igénylő hadművelet volt. Hadik hadvezéri nagyságát éppen az mutatja, hogy képes volt a tervet minden elemében kidolgozni és megvalósítani – hegyeken azonban nem mászatta át a katonáit.

Hadik nem vett részt az Udvari Haditanács ülésén sem, hiszen a fronton tartózkodott a háború kitörése óta, a királynővel személyesen évek óta nem találkozott, az akció tervét írásban ismertette, és levélben kapott rá engedélyt. Berlinben valóban ágyúval törte be a város egyik kapuját, és utána össze is csapott a helyőrséggel, de messze nem alakult ki olyan véres ütközet, mint a filmben: a Habsburg erők tíz embert, a poroszok 96-ot vesztettek (a sebesülteket nem számítva). Hadik a külváros két kapujának elfoglalása után óvatosan be sem ment Berlinbe, ahol a zsúfolt városban katonáit könnyen tőrbe csalhatták volna, ő maga végig a falak alatt táborozott. Így aztán nem találkozhatott a porosz királynéval, aki a Hadik érkezése előtti napon minisztereivel együtt egyébként is a jól védett Spandau várába menekült. Így aztán nem alkudozhattak a hadisarc összegéről sem. Ezt Hadik a berlini városi tanács képviselőivel tette, és kezdetben valóban 600 ezer tallért követelt, majd utána beérte jóval kevesebbel – nem azért, mert annyira nagyvonalú volt, hanem mert égett a talpa alatt a föld: menekülnie kellett mielőbb, mert közeledett egy nagy porosz felmentő sereg. Annyira sietett, hogy végül beérte 185 ezer tallérral, és elfogadott 75 ezer forintnyi váltót (a korabeli becsületfogalomra jellemző, hogy a berlini tanács ezt utóbb lelkiismeretesen megfizette, noha Hadiknak semmilyen eszköze nem volt, hogy behajtsa rajtuk, az elszámolásba azonban belebonyolódtak, és még hónapokig ment a levelezés az ügyben). Természetesen semmilyen porosz ezredest nem kaszabolt le a királyi palotában, ahol nem is járt.”

Sorolhatnám még tovább Zsuppán András kritikai megjegyzéseit, de nem teszem, hisz már így is feszegetem a megszokott terjedelmi korlátokat. Viszont azt feltétlenül el kell mondanom: a filmkritikus is úgy látja, minden történelmi filmhez hozzátartozik a dramatizálás is, és a Hadik attól még lehetne jó film, hogy nem követi pontosan a megtörtént eseményeket. Csakhogy annyira eltérni a tényektől, hogy azok alapvetően változtassák meg a nevezetes hadicsíny jellegét – az már meg nem engedhető, több mint bűn: ez hiba.

Ezt kívánta alátámasztani az általam zárszóként választott egyik eszmefutatásával:

„Az igazi gond az, hogy a Hadik az egész korszakról fest hamis képet. Meg a főhőséről is, akit derék, de alapvetően érdektelen figurának mutat be. Nem hús-vér alak, hanem az idealizált magyar huszártiszt mozgó szobra. Ez abból fakad, hogy az alkotók semmilyen dilemmával nem akarták terhelni a nézőt a kardozás mellett, ezért kizárólag a legelhasználtabb kurucos közhelyekből építkeztek. Nem néztek szembe azzal, hogy a berlini huszárcsíny igazából csak papíron jó téma, egyáltalán nem kínálja magát megfilmesítésre, mivel a mai néző számára a korszak viszonyai és a főszereplő motivációja egyaránt teljesen érthetetlen, igen nehezen dekódolható. Ettől a dolog persze érdekes is lehetne, ha Szikora és a forgatókönyvet jegyző Kis-Szabó Márk egyáltalán kísérletet tettek volna rá, hogy a magyar 18. századról és Hadik Andrásról állítsanak valamit.”