Megszólalt a héten a 24.hu-ban a portál kultúra rovatának vezetője, Inkei Bence és annak apropóján, hogy a Duna Televízió a napokban bemutatta a II. Andrást és uralkodását megidéző Aranybulla című filmsorozatot – melynek egyik főszereplője a Trónok harcához hasonlította az alkotást, míg mások annak milliárdos költségvetése miatt reménykedtek egy látványos produkcióban –, annak járt utána: igazolta-e vagy sem a felfokozott várakozásokat a Rákay Philip nevével fémjelzett filmes munka?

Inkei Bence kritikája, akárcsak a többi, eddig megjelent bírálat sajnos azt támasztotta alá, amit nézőként, bárki máshoz hasonlóan, jómagam is megállapíthattam: az alkotók szándéka alighanem ugyanaz volt, mint a most készülő Hadik film megálmodóié, miszerint az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai és hasonló filmek szellemét szerették volna filmjükben megidézni. Viszont ez nagyon nem sikerült nekik, sőt…

Persze az Aranybulla akár eszünkbe is juttathatja ezeket a mára klasszikussá vált remekműveket. Csakhogy azokhoz képest szegényes kivitelezésű, silány munkát láthattunk karácsony első napjától kezdve hat estén át „rosszabb színészekkel, bántóan hiteltelen párbeszédekkel, ráadásul sokszor nem is látjuk a fontos eseményeket, hanem csak a narrátortól értesülünk róluk. A látványvilágot pedig az első két részben főként szűk, műtermi terek jellemzik, az állítólagos nagyhatalmú urak nagyjából operaházi statisztának vannak felöltöztetve, a kor egyik legerősebb európai királyságának második embere, András herceg vérszegény lakodalmához képest pedig még egy közepes házibuli is nagyszabásúnak tűnhet.”

Ünnepi ajándéknak kapták a Duna Tv nézői az Aranybulla 800. évfordulójára készült történelmi sorozatfilmet, melyet a magyar köztévé előzetesen „karácsonyi szenzációként” reklámozott. A december 25. és 30. között vetített dramatizált dokumentum-sorozat egyenként közel félórás, itt, itt, itt, itt, itt és itt megtekinthető epizódjai edukációs szándékkal készültek el, de a történet itt nem ért véget. A most adásba került részekből állítólag egy egész estés nagyjátékfilm is születik majd, amit talán jövő áprilisban fognak bemutatni.

A „talán” megfogalmazás nem a véletlen műve, mert van bennem némi kétely, nem alaptalanul. Az igazsághoz hozzátartozik ugyanis, hogy eredetileg idén április 24-én, pontosan a kerek évfordulóra időzítve mutatták volna be a Rákay Philip influenszer produceri kezei alatt készült filmet, de az valamiért csúszott. Június végén aztán úgy tűnt, végre a nézők elé kerülhet, hiszen ekkor már javában reklámozták a film előzetesét. Ez látványos szuperprodukciót ígért, melyben voltak komoran menetelő keresztes lovagok, volt harctéri csata meg ágycsata is. Utóbbi előtt volt bajvívás II. András és Gertrúd között. Végül volt egy nagyon buzdító felhívás is az idős II. András részéről a valakik elleni küzdelemre. Az ő szerepében Trill Zsolt üvöltötte a „Krisztus nevében”-t.

Filmbemutató nyáron végül nem lett, de helyette megjelent néhány nyilatkozat a III. Béla halálától (1196) a muhi csatáig (1241) közel öt évtizedet feldolgozó, sok százmillió forintos állami támogatásból készülő filmsorozatról, ami további értetlenségeknek lett melegágya. Ez a tanácstalanság azért sem volt meglepő, mert „rengeteg mindent lehetett olvasni és hallani a készülő produkcióról.”

A fenti megállapítás attól az Inkei Bencétől származik, aki a 24. hu-ban most A Trónok harca helyett Iskolatévét kaptak az Aranybulla sorozat nézői címmel kritikai elemzést tett közzé. Az ez alkalommal bemutatandó cikkből rögvest tovább is idéznék, mert abból kiderül: úgy tűnik, az alkotók számára se volt világos, valójában mit is akarnak? Meg az sem: valójában hány bőrt is akarnak lehúzni erről, a jelenleg már egy milliárdnál tartó befejezetlen projektről?

„Először négyrészes sorozatról volt szó, aztán filmről is, végül nyáron a rendező, Kriskó László az Indexnek nyilatkozva öntött tiszta vizet a pohárba, és akkor már négyrészes dokumentumsorozatról beszélt, fikciós részletekkel kiegészítve. Ebből végül hat rész lett, és jön majd egy tisztán fikciós filmváltozat is jövő tavasszal.

Mindez kiegészült a milliárdos költségvetésről szóló hírekkel: maga Kriskó beszélt erről is az említett interjúban. Ehhez jött az egyik főszereplő, Veréb Tamás nyilatkozata a bemutató idején:

Bízom benne, hogy az Aranybullával az István, a király rockoperához hasonló, unikális és ikonikus dolog született. A történet lebilincselő, a szakma kiválóságai vitték filmre, a 21. századi filmigényekhez igazodva. Az előzetesből már láthatják a nézők, hogy a képi világa túlzás nélkül felveszi a versenyt a tömegek által rajongott Trónok harcával.”

Hogy milyen is lesz ez a valamikor biztosan majd csak elkészülő játékfilm, arról sokat elárul a Duna Tv-ben bemutatott vegyes felvágott változat, melyet az eddig megjelent bírálatok jobbára mind-mind elmarasztaltak. Vélhetően nem kockáztatok sokat, ha azt állítom: a látottak alapján a valósággal köszönőviszonyban sem levő hiú ábránd azt remélni, hogy az István, a király korszakos mű vagy a Trónok harca fantasy sorozat népszerűségéhez felnőhet majd ez a film, ami amúgy a magát sok mindenben, főleg reklámfilmekben kipróbáló, de ismertséget elsősorban a Besenyő Pista bácsis L’art pour L’art társulat televíziós műsorainak rendezőjeként szerzett Kriskó László első nagyjátékfilmje lesz.

Tamáskodásom oka az, hogy a kedvét és türelmét fokozatosan elvesztő nézőként azzal szembesültem hat estén át, amit Inkei Bence már ez első epizód láttán megelégelt és le is dorongolt:

„Mit látott az, aki a Duna TV-re kapcsolt december 25-én este? Egy, a régi Iskolatévét idéző produkciót, kosztümös színészekkel, történelmi alakokkal, gyerekesen leegyszerűsített narratívával, a sodró erejűnek nehezen nevezhető cselekményt pedig néha történészek monológjai szakították félbe, akik statikus háttér előtt ülve kommentálták, amit előtte láttunk. Vagyis a tévénézők a magyar Trónok harca helyett kaptak egy alig félórás epizódot, amelynek nagyjából a fele középiskolás történelemóra. És ebből lesz összesen hat.

Ami a fikciós részeket illeti, ott nyoma sincs az állítólagos világszínvonalú látványvilágnak – ha valamire, akkor a Szulejmánra és egyéb török sorozatokra, no meg a hatvanas évek magyar történelmi kalandfilmjeire emlékeztet.”

Szóltam már arról, hogy a jövőre elkészülő Hadik című film alkotói egy nyilatkozatukban elmondták: az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai és hasonló filmek szellemét szeretnék megidézni. Említettem azt is, az Aranybulla sorozat viszont a Várkonyi Zoltán-féle produkcióktól olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.

Most nem is térek ki a már idézettek ismétlésére, ehelyett jöjjön az Inkei bírálat következő passzusa. Ebből kiderül: nem a kiváló színészeinkkel van a baj, hanem azokkal, akik őket méltatlanul kínos helyzetekbe hozták:

„Mindennél nagyobb probléma azonban, hogy a kilúgozott cselekményből teljesen hiányzik a dráma: Andrásról nem alakulhat ki véleményünk, hiszen percek alatt darálunk le majdnem egy évtizedet, és nem Veréb Tamás színészi játéka, hanem a narrátor és a történészek mondandója alapján ítéljük meg a tevékenységét. Erre persze lehet mondani, hogy ez dokumentum-sorozat, annak viszont felszínes, és nem látni, hogy a hasonló, például a NatGeón látható sorozatokhoz képest ez milyen pluszt ad azonkívül, hogy a magyar történelemről szól. Bár a színészek között Törőcsik Franciska (Gertrúd szerepében), Fenyő Iván és Trill Zsolt is feltűnik, ők sem tudnak életet lehelni a sematikus figurákba, és az olyan, ezerszer látott filmes klisékbe, mint amikor a halálos beteg III. Béla és Imre király is éppen András herceg karjaiban leheli ki a lelkét, mert így diktálja a forgatókönyv érdeke.”

A forgatókönyv érdeke mást is diktál, amivel szembesülve a néző nem tudja eldönteni: sírjon-e vagy nevessen? Mert amikor narrátor elmondja, „hogy a középkori Magyar Királyságban a jog, az igazság és a törvény az elődök évszázados tudásán, a szabadság és a testvériség isteni alapelvén nyugszik”, és azt is, hogy „a magyarok a hunok leszármazottai” – óhatatlanul kérdésként merül fel: 1222-ről vagy 2022-ről szól ez a korábban nagy csinnadrattával beharangozott filmsorozat?

A fentebb idézett és az ezekhez hasonló „betétek” okán érezhetett késztetést a produkció egy másik minapi értékelője, amikor így horkant fel filmkritikájában: „Az ideológiai nyomás azonnal robban, hiszen azt mindenkinek tudni kell, hogy III. Béla király korában Magyarország volt Európa egyik legfontosabb állama, a négy királyság egyike, de mivel a három másik nem volt érdekelt, a magyaroknak kellett megvédeniük Európát a keleti veszedelemtől, de főleg a muszlim előretöréstől – már csak az hiányzik, hogy lábjegyzetben kiírják, hogy »mint ma is«.”

Annak ellenére, hogy eddig egyetlen mértékadó pozitív értékelést se olvastam a sajtóban a filmsorozatról (a Mandiner két nappal ezelőtti írása csak mosolyfakasztó halvány kísérlet volt erre), vélhetően ez minden bizonnyal megtörténik majd. Nem tagadom viszont, kissé meglep ez a mostani síri csend, hiszen a kedvező kritikákhoz az alaphangot jó előre, már december 22-én, megadta egy sajtóértekezlettel egybekötött előzetes vetítés. Erről beszámolva a Magyar Nemzet tudósítása, a sok filmilletékes nyilatkozata mellett külön is kiemelte a rendezőét, aki szerint „a stáb nagy odafigyeléssel és szakértelemmel készítette el a sorozatot, mert magukénak érezték az 1200-as években játszódó történetet.” A saját vállveregetés megtörtént a másik kulcsfigura részéről is, ugyanis „Rákay Philip producer a vetítés előtt megköszönte a stábtagoknak a szakszerű és lelkiismeretes közös munkát.”

A nagy odafigyelésről és szakértelemről csak annyit, hogy bizony e téren is baj van a kréta körül. Joggal állapította meg a filmsorozat egy másik kritikusa: „egyenesen érthetetlen, hogyan maradhatott a sorozatban az a bődületes baki, hogy a narráció a negyedik keresztes hadjáratot is a Szentföldre helyezi, miközben a botrányos vállalkozás megrekedt Konstantinápoly feldúlásánál.”

Visszatérve a 24.hu cikkéhez, hadd folytassam azzal, hogy intő példának Inkei felidéz egy több mint 800 éves, meggyőzően „hiteles” párbeszédet is a filmből, persze némi szarkasztikus kommentárral.

Íme, hogyan fogalmaz:

„A párbeszédekre talán a legjobb példa András és Gertrúd megismerkedése (akik az amúgy nyilvánvaló nyelvi nehézségeket leküzdik azzal, hogy magyarul beszélnek és kész):

GERTRÚD: Te vagy az az András, a keresztes lovag! Chatilloni Rajnald unokája…

ANDRÁS: Hercegnek már hívtak. Keresztes lovagnak még nem.

GERTRÚD: Őseid elvették, ami járt nekik. És te? Elő azzal a karddal!

Ezt követően lezavarnak egy gyors vívóleckét, melynek a végén már csókolóznak is, ahogy kell, és jöhet is az esküvő.”

Írásának végéhez közeledve szerzőnk is úgy látja, mint jómagam: csak idő kérdése, hogy az ügyeletes megmondóemberek végre előálljanak az észosztással és arról értekezzenek, ami már a beharangozó sajtóbemutatón elhangzott: igazi élményt nyújtó kitűnő alkotás a sorozatfilm, és csak dicséret illeti az alkotók mellett a Duna Tv-t is, mert „a közmédia kötelezettsége feldolgozni és megmutatni Magyarország gazdag, hosszú történelmét.” Ráadásul pedig „hiánypótlónak nevezhető az Aranybulla-széria, hiszen az Árpád-házi királyokról ilyen nagy volumenű sorozat még nem készült Magyarországon.”

Mindezeket is szem előtt tartva, hadd ajánljam végül az olvasó figyelmébe az Inkei szókérés záró passzusát:

„Nagy tévedés azonban azt gondolni, hogy az Aranybullát az illetékesek kudarcként fogják elkönyvelni. Még ha vannak is nézők, akik nem értik, miért vágnak be magyarázó történészeket, az Aranybullának igenis van célközönsége, és számukra nem az lesz a kérdés, hogy ezt mennyiből és hogyan valósították meg, és hogy lehetett volna-e jobban. Az évek óta hajtogatott óhajt, miszerint miért nincsenek ma történelmi filmek és sorozatok, éppen az ilyen produkciók hiánya hívta életre, és távolról sem csak néhány kultúrharcos esztéta gondolkodik így.

A sorozat teljesíti az igényt a régi, hajdan volt nagyságunk felidézésére, érezhetünk nosztalgiát a nyolcszáz évvel ezelőtti aranykor iránt, amikor a Magyar Királyság Európa egyik vezető hatalma volt, és láthatjuk a magyar keresztes hadakat a Jordán folyónál, kell ennél több?

Felesleges hiteles párbeszédeket, kidolgozott karaktereket, jó színészi játékot számon kérni rajtuk, esetleg példákat citálni arról, hogy néz ki ma egy nívós történelmi film, mert ezek a produkciók nem az okvetlenkedő kritikusoknak készülnek. És ugyan az alkotók a netflixes világszínvonalat tűzték ki célul, az első epizódok alapján az Aranybulla távol van, mondjuk, a Vikingek és más hasonló sorozatok szintjétől, ám ez megint csak keveseket zavar majd.

Az Aranybullának és a most készülő számos történelmi filmnek és sorozatnak leginkább az a funkciója, hogy megadják ugyanazt az otthonos érzést, amit még akkor érezhettünk, amikor A Tenkes kapitánya ment a tévében, és amikor már délelőtt leadták a Feltámadott a tenger vagy a Rákóczi hadnagya ismétlését, dübörögtek a lovak, csörömpöltek a páncélok, csattogtak a kardok, és a végén mindig a magyarok nyertek. Az Aranybulla lehet, hogy sokakat zavar az iskolatévés jellegével, de utóbbiakat a játékfilmes verzióból már kivágják, és nekünk is lesz saját Szulejmánunk, még ha kicsit sárgább és savanyúbb is.”