Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Ablonczy Bálint és az Egész Erdély legrégebbi faszerkezetét találták meg – a vistai csodatemplom titkai címmel közölt magyarvistai riportjában arról számolt be, hogy advent második vasárnapján ellátogatott a Nádas-mente kőfaragómestereiről elhíresült településére, hogy ott „szemügyre vegye a magyar művészettörténet legújabb szenzációját.”

Ablonczy annak hírére kelt Budapestről útra, hogy a falu református templomában nemrég nemcsak szépséges freskót tártak fel „de a kutatók más döbbenetes felfedezést is tettek: a faszerkezet jó része közel 700 éve változatlanul áll a helyén. Noha a középkori templomocskát száz éve vizsgálják, még mindig tartogat meglepetéseket a szakembereknek” – írja. 

Amint arról november végén a Maszolon beszámoltunk: Erdély legrégebbi tetőszerkezetét azonosították Magyarvistán, és erről maguk a kutatók adtak számot. Fotóriporterünk segítségével exkluzív fotókat is mutattunk olvasóinknak a nem mindennapi felfedezésről. A képriport ide kattintva érhető el.

Tudósításában megszólaltatja a templom múltjának teljeskörű feltárását szívügyének tekintő tiszteletest, Felházi Zoltánt, a határokon túli magyar műemlékek megmentésében régóta kulcsszerepet játszó Diószegi Lászlót, Weisz Attila kolozsvári művészettörténészt, aki „Columbo hadnagynak is becsületére váló szenvedéllyel nyomozza a magyarvistai templom történetét” és Tóth Boglárka csíkszeredai dendrokronológust. Mellettük szót kap még a díszes népviseletéről nevezetes Vista egyik élő nevezetessége, Szallós Erzsébet „Citta”, akinek a tisztaszobájában látottak okán szerzőnk elámulva állapítja meg: „Magyarvista nemcsak a szemnek, a kéznek is különleges élményeket tartogat.”

Arról, miszerint Erdély legrégebbi, máig fennmaradt tetőszerkezetét azonosította a Magyarvista református templomában a Teleki László Alapítvány, illetve arról is, hogy a román kori istenháza tető-, illetve födémszerkezet felfedezése a templom rendkívül értékes falképeinek kutatásában is új eredményeket hozhat, már tudhatnak a Maszol kedvelői, hiszen beszámoltunk a szenzációs feltárást közhírré tevő szakemberek november 26-i budapesti sajtótájékoztatójáról, akik közül akkor többen online jelentkeztek be a kalotaszegi településről.

Utóbb fotógalériát is bemutattunk a különleges leletekről, mert fellelkesült fotóriporterünk fontosnak tartotta elmenni a helyszínre és megosztani velünk az ott szerzett élményeit. A felfedezés híre az elmúlt három hétben bejárta a nagyvilágot, ennek köszönhető, hogy azóta egymás után jelentkeznek be látogatók Vistára mindenhonnan, el egészen Japánig.

A magyarhoni újságírók közül elsőként és eddig egyedüliként Ablonczy Bálint, a Válasz Online Erdélyt, az itt élő magyarságot értően ismerő munkatársa érezte úgy, a nem mindennapos históriát népszerűsíteni szakmai kötelesség. Ezért kelt útra és készített Magyarvistáról egy olyan tudósítást, melyből nemcsak az ámulatba ejtő leletegyüttes feltárásának jelentőségét méltatta, hanem a kutatómunka mozzanataiba is betekintést engedett. Adventvasárnapi empatikus riportjával, melyre ezúttal a figyelmet fel kívánom hívni, sikerült neki, ami valóban élménnyé teszi annak olvasását: átérezhetjük a feltáró munka szereplőinek a felfedezés során átélt érzéseit, egyre fokozódó lelkesedésüket, sikerült őket már-már személyes ismerősükké tenni. Ahogyan a falu és egyháza szolgálatát küldetésnek tekintő református lelkipásztorát és hívei egyikét is. Utóbbi szintén missziót teljesít: menti, óvja és ápolja a szemet gyönyörködtető kalotaszegi díszes viseletet, a legszebb magyar írásos öltésű varrottasokat.

Arra, hogy írásomban a nagylélegzetű Ablonczy-riport minden idézésre méltó passzusát közreadjam, nyilván nem nyílik mód terjedelmi okok miatt. Viszont ezek közül, melyek annyira magával ragadják az olvasót, hogy kedvet kap ellátogatni Magyarvistára, a bevezető sorok kihagyhatatlannak tűnnek:

„Advent második vasárnapján a középkor hangulata ülte meg az aprócska magyarvistai református templomot. Azé a világé, amikor még a falfreskók segítettek megérteni a bibliai történeteket az írástudatlan híveknek. Felházi Zoltán tiszteletes a templomban a hagyományos rend szerint bevonult és elhelyezkedett (nők; siheder legények a karzaton; konfirmandus lányok az első sorokban; legvégül a férfiak) gyülekezetének Lukács evangéliuma alapján hirdette Jézus születésének misztériumát. Szinte vágni lehetett a csendet, amikor a lelkipásztor igemagyarázat közben a szószékről egyszer csak felmutatott a diadalívre, melyen még töredezettségében is tündökletes freskó mutatja be a betlehemi történet előzményeit, amikor Gábriel arkangyal jelenti az örömhírt a megrettent Máriának.

Meg kell szoknia még a gyülekezetnek, hogy ott, ahol korábban csak a meszelt fal volt, most freskókat látunk” – meséli később a Válasz Online-nak Felházi. Vistán idén más miatt is különleges volt az advent: a budapesti Teleki László Alapítvány támogatásával ugyanis nem pusztán a freskókat tárták fel. Kiderült, hogy a Kolozsvártól tizenöt kilométerre fekvő kalotaszegi falu templomában található faszerkezet jó része hétszáz éves, ami a legrégebbi egész Erdélyben. Alighanem még Közép-Európában is párját ritkítja. Azóta egymás után jelentkeznek be az újságírók, lapunk előtt például egy japán forgatócsoport dolgozott a faluban. Van tehát mivel megbarátkozni, de ha valaki, Felházi tiszteletes biztosan tudja, hogyan kell szólni a magyarvistaiakhoz. Feleségével, Klárával 2000 óta szolgálnak a községben. Ráadásul szinte helyinek számít, hiszen két faluval odébb, Szucságon született.

A folytatásból aztán megtudjuk, a gyülekezet lelkipásztorának „így is volt persze mit megtanulnia”, mert „Magyarvista – mint oly sok erdélyi falu – önálló mikrovilág, amelyet egyszerre határozott meg a befelé fordulás és a világra való nyitottság. A község sokáig tisztes szegénységben tengődött, lakosai a mészköves földdel kínlódtak. Aztán az 1870-es években a vasútépítés mindent megváltoztatott: a falu úgy tudja, a Nagyvárad–Kolozsvár fővonal építkezésén olasz kőfaragók dolgoztak, akiknek tudományát ellesték a vistaiak.”

Ez a szerzett tudás átformálta a falu lakóinak életét – rögzíti szerzőnk. A vistai kőfaragók hamar messze földön is a legjobbak hírébe kerültek minden korban. Ott voltak Budapesten az Országház építésénél, de a Ceauşescu álmodta megalomán bukaresti parlament épülete, a Népek Háza is munkájuk keze nyomát őrzi. Jó hírük máig megmaradt, a nem egészen 800 lakója közül ötven-hatvan kőfaragó dolgozik a faluban, egy részük például rendszeresen Dániában vállal munkát.

Magától adódik a riporteri kérdés a lelkipásztorhoz: ilyen Európa-szerte ismert építőmunkások vajon nem éreztek késztetést arra soha, hogy aprócska templomuk helyett egy nagyobb istenházát építsenek? A választ Felházi tiszteletes adja meg: „A tervek már többször készen álltak, de valami mindig közbe jött, ezért soha nem valósult meg a templombővítés.” Ma már viszont örülni kell annak, hogy a nagyobbítással járó átépítés nem történt meg, hiszen akkor óhatatlanul elpusztult volna az a sok egyedülálló műemléki érték, amivel Vista most a világtérképre került.

A templombővítés tehát végképp lekerült a napirendről, viszont ez nem jelenti, hogy ne lenne itt bőven teendő a jövőben. Ezeket összegezi a lelkipásztorral folytatott riporteri beszélgetés summázata: „Felházi tiszteletesen látszik, hogy szívügye a templom: sorolja, hogy mi mindenre kellene még sort keríteni az elkövetkező években. A templom tövében osszárium sejthető az előkerült koponyák alapján, jó lenne ott is egy kutatás. Könnyen lehet, hogy kripta is rejtőzik a padló alatt. Aztán idővel fel kellene tárni a huszadik század elején Gróh István által akvarellben megörökített falfreskókat is, amelyek most a meszelés alatt pihennek. »Isten segítségével továbbra is folytatni kívánjuk a magyarvistai templom felújítási munkálatait« – összegez a tiszteletes.”

Az Úr remélt segítsége mellett minden bizonnyal az elkövetkezendőkben is számíthat Budapest támogatására a vistai templom és lelkésze – derül ki az Ablonczy által megkeresett Diószegi Lászlónak a szavaiból, aki a külhoni restaurációkat finanszírozó Rómer Flóris Terv keretein belül működő Teleki László Alapítvány igazgatója. A koreográfusként idén Kossuth-díjjal jutalmazott, amúgy történész Diószegi arra a kérdésre, hogy miért költ a magyar állam külföldi műemlékekre, így felel:

„A kulturális örökség védelméről szóló 2001-es törvény tételesen állami feladatként ismerte el a határon túli műemlékek gondozását. Ez egyértelművé teszi, hogy a Kárpát-medencében és diaszpórában található magyar épített örökség kultúránk része, ezért annak megőrzése és gondozása fontos közfeladat. Gondoljunk csak középkori építészetünkre, amelynek emlékei az ország szívében a török hódoltság idején elpusztultak, a kevésbé érintett felvidéki és erdélyi területeken viszont nagyobb arányban vészelték át a történelem viharait”

Arra is van válasza, hogy vajon az utódállamok tudatosan hagyják-e leromlani ezeket az emlékeket, melyek túléltek tatárt és törököt? Szerinte „a kétezres elejéig valóban megfigyelhető volt Romániában és Szlovákiában a tudatos nemtörődömség, de ez ma már jóval kevésbé jellemző. A forráshiány viszont továbbra is nagy gond, – teszi hozzá, mert – Bukarestben a katolikus vagy református egyházaknak az ortodoxokkal kellene versenyezni a felújítási pénzekért. Márpedig utóbbiak minden szempontból „hazai pályán” vannak. További probléma a hierarchizálás. Hiába lehet gyönyörű építészeti emlék egy hívek nélkül maradt templom, a források korlátozottsága miatt is elsőbbséget élvez egy élő közösségnek otthont adó istenháza” – fogalmaz annak az alapítványnak a mindenese, amely a legnagyobb tapasztalattal rendelkezik a határontúli műemlékekkel kapcsolatban, hiszen „1999 óta több mint 500 helyszínen dolgozott, s ezek közül ötvenre tehető a teljeskörű helyreállítások száma.”

Ablonczy adventvasárnapi vistai látogatás időzítése abból a szempontból is szerencsés csillagzat alatt született, hogy a helyszínen megismerkedhetett Weisz Attila kolozsvári művészettörténésszel, aki „Columbo hadnagynak is becsületére váló szenvedéllyel nyomozza a magyarvistai templom történetét.” Amit ehhez hozzátesz, az önmagért beszél: „Bent állunk az aprócska istenháza közepén, az úrasztala előtt, s a szakember olyan lelkesen magyaráz, hogy idővel még a fogvacogtató hidegről is megfeledkezünk. Szavai nyomán feltárulnak azok a rétegek, amelyeket mezei látogatóként látunk ugyan, de nem értünk. A kalotaszegi falusi templomot több mint száz éve kutatják, ám még mindig érik meglepetések a hozzáértőket. Alig győzünk csodálkozni: ugyan milyen különleges szerencse nyomán maradtak meg a templom értékei a közeli Kolozsvár-Nagyvárad hadiúton robogó történelem ellenére!”

Arra, hogy mi minden tudható meg tőle az egykor lemeszelt és most lépésről lépésre feltárt legalább 700 esztendős freskókról, melyekhez hasonlók alig-alig bukkannak fel a középkori magyar emlékanyagban – sajnos a már hivatkozott terjedelmi korlátok okán itt nem térhetek ki. Ahogyan arról a részletekre kiterjedő beszámolóról is sajnos le kell mondanom, amivel a fák évgyűrűi alapján kormeghatározást végző módszerrel, a dendrokronológiával foglalkozó csíkszeredai műhely egyik vezetője, Tóth Boglárka elmondja, még mindig megdobban a szíve, amikor kijön a keltezési eredmény. Az általa előadottakból viszont nem hagyhatom ki a legfontosabb mozzanatot, azt, hogy felidézte a pillanatot, amikor megbizonyosodtak arról, hogy „az egykori hajó-tetőszerkezet és födém, a mestergerenda és a faoszlop egykorú, feltehetően egységesen 1329-1330 telén kivágott fákból származnak”, amihez hozzátette beszámolója kulcsmondatát: „Mai tudásunk szerint a magyarvistai templom faszerkezete egész Erdélyben a legrégebbi, de közép-európai szinten is párját ritkítja.”

Cikkének záró részében riporterünk elmondja, vistai látogatása során a „Citta” ragadványnevet viselő Szallós Erzsi nénit is felkereste, ahol a tisztaszobában miközben a még a házigazda dédnagyapja által a 19. század végén készített ágyat és a rá felhalmozott díszes vánkosokat tapogatja végig, megállapíthatja: „Úgy látszik, Magyarvista nemcsak a szemnek, a kéznek is különleges élményeket tartogat.”

Vele elbeszélgetve teszi fel önmagának a kérdést, amire legott meg is felel: „Régi templom, viselet, tánc, hagyomány: Magyarvista élő skanzen lenne? Távolról sem, s ezt éppen Erzsi néni bizonyítja be nekünk.”

Íme, milyen szavakkal történik ez az argumentáció a riport zárszavában:

„Ma már előfordul, hogy mi, asszonyok, nadrágban megyünk a templomba” – mondja kicsit nevetve, kicsit szörnyülködve. Lám, az ő élete is példázza a vistai világ változását. A régi rend szerint elvégezte a nyolc osztályt, konfirmált, majd rögtön utána, 1971-ben férjhez is ment. De már nem a földeken dolgozott (a „kollektívben”, ahogy Romániában a termelőszövetkezeteket hívták), hanem a helyi cukrászdában 17 évet, majd kőfaragó férjének segített. Panaszolja, hogy mennyit változott a világ hátrányára, hogy a fiatalok bizony elhagyják a falut, a régi szép viseletet pedig már kevesen hordják. Megtudjuk azt is, hogy keveset fizet az EU a földek után, nagyobb a távolság anyagi értelemben szegény és gazdag között, mint régen, de – ismeri el Erzsi néni – ma legalább nincs áruhiány. És persze más csodadolgok is akadnak: vendéglátónk büszkén mutatja, hogy milyen sokan lájkolták fiatalkori képét a Facebookon. 

Ahogy minden vistai, ő is nagyon büszke a templomra. Lelkünkre is köti, hogy amint lehet, térjünk vissza.

Régen tettünk adventi fogadalmat ilyen könnyű szívvel.”