Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Fehér Tibor történész és Németh Endre matematikus-informatikus, akik közös cikkükben arról írtak, hogy „Igenis vannak értékei a Magyarságkutató Intézet genetikai vizsgálatainak, a Hunyadiak után való kutatásnak is.” Ehhez rögvest hozzátették, „ez az pedig: a nyers adat. Csakhogy az archeogenetikának csupán a többi tudománnyal együtt van értelme, ha érvényes következtetéseket akarunk levonni.”

A publikációjukban közöltek révén azzal is feladatot adtak a Hunyadiak származását kideríteni kívánó kutatás számára, hogy felvetették: „vizsgálni kellene a család délszláv eredetének lehetőségét”.

Fehér Tibor és Németh Endre nevére akkor figyeltem fel, amikor az MTA 2019-ben arról számolt be, hogy a Magyar Természettudományi Múzeumnak a magyarságkutatás terén számos szakembert összefogó Árpád-ház-projektjében is résztvevő két kutató, több honi és külföldi szaktekintéllyel együtt nagy sajtóvisszhangot kiváltó,  tudományos szenzációt jelentő tanulmányt közölt a Scientific Reports című rangos folyóiratban, miszerint Julianus barát keleti magyarjainak genetikai nyomára bukkanhattak.

A történész Fehér és a matematikus-informatikus Németh társaikkal közösen eredetileg arra a kérdésre keresték választ, hogy milyen közös genetikai örökségünk van legközelebbi nyelvrokonainkkal, az obi-ugorokkal, azaz a hantikkal és a manysikkal. A 46 eurázsiai populációra kiterjedő vizsgálódásaik során arra jutottak: a korábban azonosított apai ágú közös genetikai komponens az obi-ugorok és a baskírok között fordul elő nagyobb arányban, és ezen kívül megtalálható még a volgai tatárok és a magyarok között.  Értekezésükben megírták, az eredmények pontos interpretációjához további kutatásokra van szükség, de  nagy valószínűséggel megállapítható: a Julianus barát által felkeresett őshazában a Volga-Urál vidéken megtalált magyarok genetikai nyomaira találtak rá. Azt is leszögezték, ezek az elődeink a tatárjárást követően minden bizonnyal a baskírokba és a volgai tatárokba olvadhattak be.

Legfontosabbnak tűnő következtetésüket ekképp foglalták össze: „Úgy néz ki, hogy Magna Hungariában még sokkal magasabb lehetett az ugor eredetű elemek aránya a magyar génkészletben, mint a Kárpát-medencébe betelepült magyarság körében, és ez az elem az elmúlt viharos ezer év folyamán – a népességek keveredésével – tovább csökkent.”

A szakmai körökben jól ismert kutatók ezúttal a Válasz Online vendégszerzőiként kértek szót. A napokban megjelent Bizonytalan maradt a Hunyadiak eredete – válasz a Magyarságkutató eredményeire című értekezésükben arra mutattak rá: annak ellenére, hogy a Magyarságkutató Intézet a közelmúltban egy megkérdőjelezhető hitelességű folyóiratban tudományos áttörésként jelentette be eddigi működésének legnagyobb sikerét, miszerint: „megtörtént a Hunyadiak genetikai örökségének azonosítása” – itt valójában csúsztatás történt, mert szó sincs semmilyen érdemi áttörésről. Az igazság az, hogy ezzel a szenzációhajhász bejelentéssel nem jutottunk közelebb Mátyás királyunk és felmenői származása kérdésének tisztázásában – állítják a szerzők.

Köztudott, hogy több párhuzamos elmélet ismert a Hunyadiak eredetével kapcsolatosan,– fogalmaz írása elején a két szakember rámutatva, hogy a vélemények megoszlanak a család román kun, magyar vagy délszláv genezisére vonatkozóan, sőt van olyan teória is, mely szerint Hunyadi János Luxemburgi Zsigmond törvénytelen gyereke volt.

„Ezt a kérdést dönthette volna el a Magyarságkutató Intézet nemrég publikált genetikai eredménye a Hunyadiakról – hangsúlyozzák, majd így folytatják: Kutatási eredményük azonban vihart kavart. Megint vihart kavart. Mi lehet az oka a történeti genetika, azon belül is a Magyarságkutató Intézet vonatkozó eredményei visszatérően megosztó hatásúak? A válasz nagyon egyszerű. Az, hogy az adat nem azonos az információval.”

Hogy ez mennyire így igaz, arról a hivatkozott megszólalás Adatok kontra információ, avagy a történeti genetika nehézségei címet viselő passzusa szolgál magyarázattal. Ebből kiderül: a történeti genetikai kutatásokban kulcskérdés, hogy az adatból hogyan lesz információ. Ehhez pedig azt kell megérteni, hogy a történeti genetikai kutatások valójában három kutatási rétegen ívelnek át, melyek merőben különböző tudást képviselnek, és ami ennél is fontosabb: eltérő látásmóddal párosulnak.

Mielőtt e három kutatási rétegről szólnának, a könnyebb érthetőség kedvéért példákat is említenek, melyek rámutatnak az érintett tudományágak képviselőinek látásmódja közötti eltérésre. Hadd idézzek tanulmányuk e fejezetéből egy sokatmondó részletet:

„A korai történelem adat- és információszegény. A genetika adatgazdag. A példáknak súlya van a korai történelmet kutatók előtt. Egy példa akár döntő is lehet a vitás történeti kérdés megítélésében. Adatgazdag környezetben egy példa értéke minimális. Legfeljebb a modellalkotás előszobája lehet. A történészek a városok, utak, háborúk szemszögéből néznek a folyamatokra. A genetikai tér azonban olyan világra épül, amelynek alapszerkezetét még a kis közösségek, a bejárhatatlan távolságok, a folyóvölgyek, a nemzetségi szervezetek, a vándorlás, a vadászó-gyűjtögető életforma alakította ki.

És végül azért is nehéz a történeti genetika feladata, mert mindannyian a XX. század foglyai vagyunk. A tömeges népirtások, kitelepítések, világháborúk, a városiasodás, a soha nem látott mobilitás nézőpontjából a történeti genetika csak a káosz tudománya lehet. Pedig nem az. A csak apai ágon öröklődő Y-kromoszóma vonalakat vizsgálva nemritkán felsejlik a történelem előtti idők nemzetségi szervezete. Nem azért, mintha a génjeinkbe lenne írva a férfiak fontossága, vagy akár csak a társadalmak szociális szerkezete és házasodási szokásai. Egyszerűen azért, mert a korai harcos és vadászó csoportokban a férfiaknak meghatározó szerepe volt a túlélésben, a társadalom szerveződésében. Szerencsésebb korokban a nők bölcsessége és integráló képessége jobban érvényesült.

A történeti genetika nem a történelem vagy a régészet segédtudománya. Nem is alkalmas hagyományos értelemben vett történeti kérdések megválaszolására. Migrációs, demográfiai és családfakutatási kérdések vizsgálatára azonban kifejezetten erős eszköztárral rendelkezik. Ha például egy marker rendre a magyar vándorlás ismert szálláshelyein fordul elő szinte kizárólag, akkor az mindenképpen elgondolkodtató. Aztán ha ezt a markert még a honfoglaló magyarság génállományában is megtaláljuk, akkor azt kell mondanunk, hogy van olyan biológiai szál, ami illeszkedik a magyar vándorlás régészetileg azonosított útvonalára, szálláshelyekkel és elágazásokkal együtt.”

Ezt követően kerül bemutatásra az a három kutatási réteg, mely alfája és ómegája minden történeti genetikai kutatásnak.

Íme hogyan történik ez:

1.  "Az első lépésben a laboratóriumok szürkén zizegő gépei kinyerik az adatsorokat az élő vagy elhunyt emberekből. (Általában vérből, nyálból, illetve csontokból.) Az élőktől beleegyezés szükséges és vaskos titoktartás védi őket. A halottakat senki nem kérdezi meg. Valójában nem tudjuk, hogy szeretnének-e DNS mintát adni az izgága utókornak vagy inkább békében pihennének tovább. Mindenesetre a kinyert adatok tisztán karakter- vagy számsorozatok. Csak annyiban van közük az öröklődéshez, hogy ezek a sorozatok az öröklődés szabályai alapján adódnak tovább nemzedékről nemzedékre. A méréseket tehát ideális estben biológusok végzik.
2. Ezen sorozatok alapján azután matematikai módszerekkel, szoftveres úton feltárják a vizsgált emberek biológiai kapcsolatait, a kapcsolatok szerkezetét. Az adatok elemzéséhez, más adatbázisokkal való összevetéséhez adatbányászati és bioinformatikai tudás szükséges. Ez az a réteg, ahol logikus gondolkodású, úgynevezett amatőr kutatók nem egyszer kerülnek előtérbe, fontos tendenciák, tájékozódási pontok észrevételével.
3. Végül pedig a biológiai kapcsolatokból megpróbálnak történeti következtetéseket levonni, optimális esetben történész, régész, nyelvész szakemberek bevonásával.”

Persze lehet mindezekkel következetlenül és nagyvonalúan bánni és akkor olyasmikkel előjönni, hogy „az Árpádok (apai vonalú) ősei 4000 évvel ezelőtt Afganisztánban éltek.” Erről megközelítésről, melyről egy rögtön a viták kereszttüzébe került tanulmány is született, állapítják meg a szerzőink: „Ez lehet, hogy így van. De ez jelenleg egy légüres térben lebegő állítás. Semmilyen társtudomány eredményéhez (történelem, néprajz, antropológia, régészet, nyelvészet) nem illeszkedik.” Azt pedig már egyértelműen csúsztatás, hogy „az Árpádok genetikai eredetét úgy népszerűsíti a Magyarságkutató Intézet videója, hogy Afganisztánból jöttünk.”

Ez valójában nem mást jelent, mint azt, hogy „el akarták venni a honfoglaló magyar törzsszövetség egyik nyelvét. A magyar nyelvet. Az anyanyelvünket. A honfoglalók már nem tudták megvédeni magukat. Ezért kellett kiállni értük. Nekünk. Ma élő magyaroknak.”

Joggal következtettek e blődség okán ezekkel a szavakkal: „Örkény István sem találhatott volna ki groteszkebb történetet. Egy magát Magyarságkutatónak nevező intézet hatalmas költségvetéssel azon dolgozott éveken keresztül, hogy bebizonyítsa, a honfoglaló magyar törzsszövetségben nem voltak magyarok. Ez az első pillanattól kezdve reménytelen küzdelem, a honfoglalók teljes eltörökösítése, szerencsére megbukott. Megbukott, mert az igazságot – különösen a mai, gyors decentralizált információáramlásra épülő világban – nem lehet tartósan elfedni.”

A folytatásban aztán kiderül, hogy a dilettánsok utóbb rájöttek saját baklövésükre és „mára már a Magyarságkutató Intézet kutatói is megváltoztatták álláspontjukat. Egy valóban kiváló cikkben elismerték, hogy a honfoglaló magyar törzsszövetségben magyarok is voltak. Nem kizárólag, természetesen. Azt talán soha nem tudjuk meg, hogy a kelet-európai sztyeppén zajló vándorlás és a honfoglalás küzdelmeiben hogyan izzott föl az idő. Valószínűleg örök rejtély marad a nyelvi kölcsönhatások dinamikája a törzsszövetség különböző etnikumai között. Csak az biztos, hogy ezek a kölcsönhatások igen intenzívek lehettek.”

Ami pedig a Hunyadiakról szóló hivatkozott tanulmányt illeti a két szerző joggal állapítja meg, hogy annak „komoly értéke a nyers adat, és ennek értékelésével is érdemes foglalkozni olyan viták helyett, hogy melyik folyóirat mennyire értékes, vagy, hogy politikai célzatú prekoncepció vagy egyszerű tájékozatlanság miatt nem adták meg a cikkben a Hunyadi-vonal legközelebbi apai ági rokonait.”

Terjedelmi okok miatt nem belemenve a tudományos okfejtések részleteibe, a Válasz Online cikkből idézném az a néhány sort melyben Fehér Tibor és Németh Endre elmondja saját verziójának lényegét a Hunyadiak genéziséről a közölt adatok alapján: „A nyers adatok (Y-STR) alapján a Hunyadiak két olyan rendkívül ritka, kulcsfontosságú jellemzővel rendelkeznek, amellyel csak néhány mai férfival osztoznak. Ennek a férfi csoportnak a közös ősapja nagyjából a 12. és 13. század fordulóján élt, 6-7 generációval Hunyadi János előtt élt.

A genetikai adatok történeti interpretációjánál nagyon fontos látnunk, hogy milyen idősíkról beszélünk. A „Hunyadi-vonal” 6000 évvel ezelőtt újkőkori földműves, 2500 évvel ezelőtt trák, néhány generációval a család történelmi szerepvállalása előtt viszont délszláv környezetben élt. A közeli találatok a nyilvánosan hozzáférhető adatbázisokban jórészt boszniai horvát és bolgár etnikai háttérrel rendelkeznek, bár előfordul néhány görög és román minta is. A korábban publikált tudományos adatokban ezen kívül találunk montenegróiakat és szerbeket is. Azaz tökéletesen hihető, hogy a Hunyadiak Románián keresztül húzódtak föl északra, Magyarországra. Talán a török hódítással is összefüggésben.”

Cikkbemutatásom végéhez közeledve hadd említsem meg, hogy a két szerző rögzíteni kívánta: „Nem szeretnénk eltévedni a különböző tudományos rétegek labirintusában, ezért csak gondolatébresztőként dobunk be néhány ötletet a társtudományok számára, amelyek a Hunyadiak délszláv eredetét megerősíthetik és így – legalábbis szerintünk – vizsgálatra érdemesek lehetnek.”

Hogy melyek ezek a felvetések, arra e helyen szintén nem térhetek ki a terjedelmi korlátok miatt, viszont azok egy ide kattintással megismerhetők. Egyet közülük azért külön bemutatnék, ami új adalékot jelent ahhoz képest, hogy „a szerbek például annyira magukénak érzik a Hunyadiakat, hogy az egyik szerb mondakörben Hunyadi János egyenesen a szerb lovagirály, Lázárevics István szerb uralkodó törvénytelen fiaként szerepel”, az édesapját pedig Serbe fia Vajk-nak nevezik.

Nevezetesen felbukkan az esetleges bolgár szál, aminek mintha lenne heraldikai bizonyítéka is, mint látható az alább. Szembeötlő ugyanis a bolgár Aszen uralkodócsalád címerén látható oroszlán és a Hunyadi-címerben látható oroszlán közötti hasonlóság – vette észre a szerzőpáros. Ennek vizsgálata és esetleges jelentőségének értékelése is megérne egy kutatói próbálkozást – vélik.

Végül, de nem utolsósorban következzen az a megállapításuk, mely arra világít rá, hogy az általuk is bírált Magyarságkutató Intézetnek vannak hibái mellet komoly erényei is. Ők ezeket a következőkben látják:

„A Magyarságkutató Intézet a kutatási folyamat első rétegében, a mérésekben rendre kiemelkedő teljesítményt nyújt. Egyértelmű, hogy olyan felbontásban mérnek megbízhatóan, amely már lehetővé teszi a genetikai adatok történeti interpretációját. (Egy több mint tízezer éve élt ősapa vagy ősanya leszármazottainak aránya egy adott populációban meglehetősen csekély információértéket képvisel.) Az is egyértelmű, hogy a sajátos interpretációk ellenére az Árpádok eredetéről szóló kutatásaik történelmi jelentőségűek. És az is, hogy legutóbbi, magyar őstörténeti vonatkozású tanulmányuk szintén kiemelkedő minőséget képvisel.

Azt se felejtsük el, hogy a Hunyadi-kutatás elsődleges célja Mátyás király földi maradványainak azonosítása volt a török hadsereg által feldúlt székesfehérvári királysírokban. Ez a kutatási eredmény ezt lehetővé teszi.”