Megszólalt a héten a Бomok ukrán portálon Bohdan Skavron Ivano-Frankivszkban élő újságíró és arról értekezett hosszasan, hogy a munkácsi turul szobor után a Vereckei-hágón, Lviv és Kárpátalja határán található, a honfoglalás tiszteletére emelt emlékmű lenne az a magyar jelkép, amelyet mihamarabb el kell tüntetni a föld színéről. A cikkszerző azt is kiemeli, hogy az emlékmű felállítását már többször is megpróbálták az ukrán hazafiak megállítani, akiket meglepett, sőt felháborított Magyarország azon törekvése, hogy jelenlegi határain kívül ilyen birodalmi „védjegyet” létesítsen. 

A vele mindenben egyetértő Szerhij Adamovych történész professzor magyarellenes kirohanásának ismertetése után megállapítja: az ukránok számára sértés az emlékmű az egykori magyar határon, mert „amikor a IX. század végén elkezdődött a magyarság számára egy „új haza", akkor évszázadok hosszú rabszolgasága következett el más népek számára.”

„Szebb vasárnapja aligha volt még Munkács városának, mint e folyó hó 19-ike. A felhők, melyek a megelőző szombaton egészen estig öntötték magukból a záport, reggelre szétfoszlottak; a nap vidám mosolygással kelt föl a környező hegyek mögül s hamarosan felszikkasztotta a tisztára söpört utczákat és utakat. A zászlókkal díszített városban már korán ide-oda hullámzott a közelből és távolról érkezett vendégek sokasága, várva a főszereplőknek, különösen az igazságügyi miniszternek megindulását az ünnepség fő színhelyére, a várostól egy negyedórányira magános meredek helyen álló várba, hol egykor a hős lelkű Zrinyi Ilona osztotta katonai parancsait, ma pedig egy felügyelő igazgató tartja kezében az államfogházzá lett erősség börtöneinek kulcsait.

De a zászlódísznél is ragyogóbbá tette a várost az összesereglett nép arczairól sugárzott lelkesedés. Fényes díszruhás urak, egyszerű vasárnapi köntösű polgárok, s változatos és többé-kevésbé festői viseletekben tarkálló köznép… mind, mind egyenlő örömben úszott. Mintha mindnyája nemcsak érzette, hanem tökéletesen is értette volna is, hogy milyen szép cselekedete az a nemzeti kegyeletnek, midőn e napon sok-sok ezeren összegyülekeznek itt imádkozni, hálát mondani a múltért és áldást esdeni a jövőre azon a helyen, hol ezer évvel ezelőtt, Árpád, a honfoglaló, első pihenőt tartott népével, mely az ő bölcs és hatalmas vezetése alatt az ide szolgáló vereczkei szoroson szerencsésen leérkezett a bérczek azon aljára, ahonnan oly határtalan messzeségig belátni a hívogató Alföldre.

Ott kellett lenni, osztoznia az embernek ebben az általános, ebben az őszinte, mesterségesen elő nem idézhető lelkesedésben, hogy igazán méltányolhassa a munkácsi nagy napot s annak minden eseményét. Volt ott közeli és távoli ember, magyar, ruthén és más fajhoz tartozó, de nem volt idegen (kiemelés az eredetiben – n. n.) sehol. Mintha úr és szegény, beregi és somogyi, nagy és kicsiny, mind-mind jó ismerőse, sőt testvére lett volna egymásnak.”

Az idézet a Vasárnapi Ujságban 1896. július 26-án megjelent A munkácsi ünnep című helyszíni tudósításából származik. A hetilapnak ebben és a következő, augusztus 2-i számában közreadott, gazdagon illusztrált sokoldalas beszámoló az országos figyelem középpontjába került kárpátaljai millenniumi ünnepségről adott hírt. Ennek keretében annak az emlékoszlopnak az alapkőletétele történt meg Erdély Sándor igazságügy-miniszternek a jelenlétében, amelyet a munkácsi vár keleti bástyája előtt terveztek felállítani csúcsán „örök helyet adva őseink mesés tündérmadarának, a hatalmas turulnak.”

A riportból kiderül, – és ezt a rengeteg fotóillusztráció is megerősíti –, hogy az ország minden tájáról érkeztek ekkor ide vendégek, akik ezt követően ellátogattak a vereckei szorosba és környékére is. Viszont valójában azért válhatott igazi népünnepéllyé az esemény, mert a régió lakosai – magyarok, rutének (ruszinok), románok, ukránok, zsidók és mások – valamennyien magukénak érezték a kivételes alkalmat, és száz- meg százszámra akartak azon jelen lenni, legtöbben színpompás népviseletben.

A K. P. szignójú szerző nem túlzott fentebb, amikor azt állította: a Latorca partján összesereglettek „őszinte, mesterségesen elő nem idézhető lelkesedésben” találtak itt egymásra.

Oka volt annak, hogy minap fellapoztam az 1854 és 1921 között a jó értelemben vett népművelés feladatát egyedülállóan teljesítő, széles néprétegeknek szóló, gazdagon illusztrált, a Vasárnapi Ujság 127 évvel ezelőtti számait. Ezt a sajtóbúvárkodást egy ingerült „tényfeltáró” ukrán újságírónak köszönhetem, aki a jelek szerint nem kevés energiát belefektetve, maga is a Jókai Mór főmunkatárs nevével fémjelzett fontos ízlésformáló egykori hetilap studírozásával töltött a közelmúltban meglehetősen sok időt.

Ennek eredménye lett a бомок ukrán portálon napvilágot látott elképesztő eszmefuttatás melyben Bohdan Skavron zsurnaliszta Szerhij Adamovych, az Ivano-frankivszki egyetem tanszékvezető történész professzorának „szakértői” véleményét is kikérve, arról elmélkedik terjengősen, hogy a vereckei magyar honfoglalási emlékmű olyan birodalmi szimbólum, amit haladéktalanul meg kell semmisíteni. Magának a cikknek is ez címe: Імперський символ у Карпатах повинен бути зруйнований (A birodalmi szimbólumot a Kárpátokban meg kell semmisíteni).

Ennek a lehetőségét úgy vélem, ellentétben a korábbi fenyegetésekkel és a sorozatos korábbi emlékmű meggyalázásokkal szemben, ezúttal valóban komolyan kell venni. A precedens megvan, és erre majd hivatkozás is történik a cikkben: ehhez hasonló többhetes lakossági követelésre múltév december 29-én lebontották Nagy Katalin városalapító cárnő szobrát Odesszában.

Mielőtt rátérnék ennek a hangulatkeltő írás bemutatására, meg kell jegyeznem, hogy a költőként és regényíróként is számon tartott Bohdan Skavron cikkében beszámol ugyan részletesen a bevezetőben idézett munkácsi alapkőletételről és az azt követő vereckei bejárásról, ahol a Beszkid-hágó legtetején szintén megtörtént egy emlékobeliszk felavatása. Viszont az ő írásában szó sincs se jó hangulatú népünnepélyről, se arról, hogy magyarok mellett „ruthének és más fajhoz tartozók” tömegei lettek volna ott jelen. Úgy gondolta: hivatkozni érdemes a Vasárnapi Ujságra, de ezt hitelesen megtenni botor dolog lenne, mert az csak zavarná a mondanivalóját.

Még az se okozott számára problémát, hogy éppen az általa közölt korabeli fotók ékesen bizonyítják: korántsem csak a magyarok ünnepeltek ezidőtájt Munkácson és környékén. Ehelyett hasznosabbnak tartja, ha ezt buzgón elhallgatva, inkább az sugallja: ezeket a budapesti kormány által erőltetett, „az ősi magyarok pogány törzseinek legendás Kárpát-átkelőhelyén” a helyi, jobbára görögkatolikus papság által felszentelt emléktáblákat, obeliszkeket a döntően nem magyar nemzetiségű helyi lakosság soha sem érezte magáénak. Ezért természetes volt, – állítja – hogy minden alkalommal, amikor kezdeményezés történt ezeken a tájakon, például a későbbiekben, bármilyen magyar emlékmű felállítására, az minden alkalommal az ellenállásba ütközött az ukrán hazafiak részéről, akiket meglepett, sőt felháborított a Magyarország azon törekvése, hogy egykori határain ilyen birodalmi „védjegyet” létesítsen.

Mondandójának igazolására előbb az országos millenniumi ünnepségekről számol be aprólékos részletességgel. Ezt követően képeket is közölve, egyenként is bemutatja az akkori Magyarország hét különböző pontján, nevezetesen: a munkácsi várhegyen, a nyitrai Zobor-hegyen, a Morva vizének a Dunába torkolásánál emelkedő dévényi várhegyen, Pannonhalmán, a zimonyi várhegyen, Pusztaszeren és a brassói Cenk hegyen kialakított emlékhelyeket és azok XX. századi sorsának alakulását. E körkép megrajzolásának egyetlen célja, hogy azt bizonygassa, miközben „a román Brassóban” és másutt, „ahol korábban a Magyar Birodalom dicsőítő emlékművei álltak, szó sem volt ezek helyreállításáról”, és Kárpátalján, e téren fél évszázadon át béke volt, 1995-ben, amikor a honfoglalás következő 1100 éves évfordulóját tervezték, újra szóba került a magyarok Kárpátokon való átkelése tiszteletére emelt emlékmű ügye.

Itt már megszólal a cikkben Szerhij Adamovics professzor és beszámol arról, hogy kutatásai szerint a vereckei emlékhely kialakítását „megelőzte az autonóm státuszú hívek mozgalma élénkülése ebben a régióban, ahol a magyar kisebbség él.” Fejtegetésében a történész utal arra, hogy az 1991. december 1-én tartott ukrán függetlenségi népszavazás Kárpátalján két saját kérdéssel is kiegészült, ami egyrészt a térségnek az ukrán alkotmányban rögzítendő „különleges önkormányzati státusa” megteremtéséről szólt, másrészt pedig egy szűkebb közigazgatási egység, az Ukrajna egyetlen magyar túlsúlyú kerületének számító Beregszászi járás területén egy bizonyos „Magyar Autonóm Körzet” létrehozását irányozta elő. A ma már a múlt ködébe vesző egykori sikeres népszavazási kezdeményezés felemlegetése egyetlen célt szolgál: rámutatni, hogy lám-lám, itt a turpisság, hiszen az emlékmű állítás kezdeményezése és a magyarok szeparatista törekvései párban járnak Budapest mindenkori intenzív támogatásával. Elvégre „a magyarországi politikai intézmények részéről a magyar kisebbségnek nyújtott politikai segítség elsősorban a kárpátaljai autonóm törekvések (térségi autonómia, magyar autonóm körzet, szabad gazdasági övezet) körültekintő támogatásában nyilvánult meg" – mondja a kutató.

Hiába volt az igaz ukrán hazafiaknak tekintett, minden ukrántól eltérő etnikum ellen harciasan fellépő, itteni nacionalista irreguláris karhatalmi fegyveres szervezet, a Szics-gárda örökségét büszkén vállalók megannyi tiltakozása, ezek ellenére, „2008. július 21-én a helyi hatóságok értesítése nélkül avatták fel az emlékművet” – állítja szemrebbenés nélkül hazudva a historikus. Ehhez hozzátenném a pőre igazságot: Matl Péter közismert, nyitóképünkön is látható impozáns emlékjelét akkor Oleg Havasi, a Kárpátalja első számú hatalmi tényezője, a megyei állami közigazgatás elnöke avatta fel Dmitro Tkacs budapesti ukrán nagykövet és Bársony András ukrajnai magyar nagykövet társaságában.

Arra már nem is vesztegetném bővebben a szót, hogy milyen nyakatekert érvekkel kérdőjelezi meg a cikkíró, hogy maga a hét magyar törzs vereckei átkelése valójában meg sem történhetett, az csupán egy felejtendő történelmi mítosz.  Ugyanis, mint mondja: „különösen kétséges, hogy 896-ban egy barbár magyar horda, amely főleg nőkből és gyerekekből állt, mert a besenyők elől menekülő felnőtt férfiak akkor katonai hadjáratot folytattak a balkáni Duna-menti Bulgária ellen” épp Vereckénél kelt volna át a Kárpátokon. Ráadásul – fogalmaz – az is hihetetlen, hogy a sztyeppei nomád magyarok több százezer nővel és gyerekkel, jurtákkal meg marhacsordákkal utat törtek maguknak az erdős hágókon, hiszen itt a IX. század végén még nem is volt út.

De nem is ez a lényeg állítja, hanem az, hogy az ukránok számára sértés az emlékmű az egykori magyar határon, mert „amikor a IX. század végén elkezdődött a magyarság számára egy „új haza", akkor évszázadok hosszú rabszolgasága következett el más népek számára.”

Amit ezt követően mond, immár Szerhij Adamovych professzor, Kárpátalja történetének „avatott” kutatója, számos publikáció szerzője, az aligha igényel bármilyen kommentárt:

„Biztos, hogy ezt az emlékművet nem kellett volna megépíteni, nem a megbékélés vagy a jószomszédság jelképe, hanem a birodalmi hódítások és követelések jelképe. Ezért hiba volt hagyni, hogy megépítsék" – fogalmaz. Ehhez hozzáteszi: „Ha összeszámoljuk mindazokat, akik átmentek a hágón, akkor be kell számítani a besenyőket és a mongol-tatárokat is, ez még sértő más népekre nézve. Miért nem állítanak emlékművet az avaroknak? Ha ez az emlékmű nem szerepel a történelmi és kulturális műemlékek nyilvántartásában, akkor a lebontása a hatályos jogszabályoknak teljesen megfelel.” (Amúgy ez se igaz, hiszen a KMKSZ kezdeményezésére Kárpátalja megyei állami közigazgatási hivatala 2012. január 25-én felvette az emlékművet a helyi jelentőségű emlékművek jegyzékébe.)

A végszava a historikusnak egyenesen dermesztő:

„Ukrajnának egyformán kellene kezelnie az egykori birodalmak minden jelképét. Ha a birodalmi örökség részeként lebontjuk II. Katalin emlékművét, akkor a magyar műemlékek is azok. Túljutottunk a dekommunizáció szakaszán, most pedig a dekolonizáción kell túljutnunk, és ez a szakasz magában foglalja az örökség megvonását minden gyarmatosítótól, így a magyaroktól is.”