Megszólalt a héten a HVG-ben Kiss Tamás, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, valamint a szociológiai kutatásokkal foglalkozó Transylvania Inquiry cég társtulajdonos módszertani felelőse és minden bizonnyal sokakban megütközést is kiváltó interjút adott Hamvay Péternek. Az esetleges reakciókat valószínűsítő, akár vitát is eredményezhető megállapítások nyílván nem az általa megfogalmazott, a romániai népszámlálás előzetes adataira vonatkozó szakértői megjegyzései válthatják ki. Amivel vélhetően szelet vet és vihart is arathat, azok egyes értelmezései és következtetései voltak. Olyanok, mint például az, amikor így fogalmaz az Orbán-kabinetről: „a kormány úgy gondolja, hogy intézményeivel átnyúl a határokon, a magyar intézmények határai pedig egyben a nemzet határai is. Így az intézményrendszeren keresztül csatornázza közvetlenül Budapest alá ezt a »humán erőforrást«, ami aztán szabadon keringhet mindkét irányba.”

Nincs túl jó hírem azok számára, akik olykor vehemensen vagy épp kevésbé indulatosan hetek óta vitatják a romániai népszámlálás múltév végén nyilvánosságra hozott részleges eredményeit és megkérdőjelezik azok hitelességét. Ugyanis szembesülve ezekkel az amúgy teljesen jogos bírálatokkal, melyek éppúgy érintik az általános demográfiai mutatókat, mint a számunkra megkülönböztetetten fontos nemzetiségi, nyelvhasználati és vallási adatokat is, – nem tudok nem arra gondolni, hogy tíz év múlva vélhetően visszasírjuk majd a 2022-es népszámlálás mostani, sokat kritizált módszertanát. Mert elképzelhető, hogy lesz miért.

Meghökkentőnek tűnő állításom nem légből kapott. Erre okot az szolgáltatott, hogy felidéződött bennem egy múltév november végi nagyinterjú a budapesti Központi Statisztikai Hivatal elnökével, aki az InfoRádió Aréna című műsorában nemcsak örömmel számolt be arról, hogy lezárult és rekordot döntött a 2022-es magyarországi népszámlálás online és számlálóbiztosi szakasza. Vukovich Gabriella egyúttal elmondta az ide kattintva megtekinthető videós-beszélgetésben azt is: „ez volt az utolsó személyes népszámlálás.” Hát ez volt az a kijelentés, ami azóta se hagy nyugodni, még akkor se, ha így érvelt benne a szakértő: „errefelé halad a világ”.

Ő ugyanis azt fejtegette, mivel Magyarország helyénvalónak találta, hogy csatlakozzon azokhoz az európai államokhoz, ahol megszűnik a számlálóbiztosos kérdezési módszer, a most záruló cenzus volt az utolsó hagyományos népszámlálás Pannóniában. Ennek megfelelően – tette hozzá, – a következő megmérettetés, amiből a megszámolt polgárok már az égvilágon semmit se fognak majd érzékelni, csak és kizárólag adatbázisokra alapozó népszámlálás lesz. Márpedig – mint köztudott – afféle adatbázisa egy demokratikus jogállamnak, amely olyan szenzitív adatokat tart nyílván, mint anyanyelv-használat, nemzetiségi, vallási hovatartozás, illetve kötődés nincs és nem is lehet. Már pedig, ha már „errefelé halad a világ”, és ez az XXI. századi trend, akkor nyílván Bukarest is Budapesthez hasonlóan az európai mintát követi majd, amint teszik ezt már a skandinávok, hollandok, franciák meg mások is.

No, majd akkor lesz valóban telitalálat egy olyan tudósítás cím, amit a már említett InfoRádió adott egy beszámolójának minap, amikor hírt adott egy kolozsvári szakmai kerekasztal-beszélgetésről. Nevezetesen arról, ahol a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet által szervezett rendezvényen Novák Csaba Zoltán intézetvezető moderálásával Horváth István, Kiss Tamás és Veres Valér szociológusok értékelték szakmai-elemző szempontból a cenzus előzetes eredményeit, és amelyről a maszol is tudósított: „Vakarhatják a fejüket a szakemberek a romániai népszámlálás után”

Mindezek annak kapcsán merültek fel bennem, hogy heti tallózásom során a HVG legfrissebb számában rábukkantam arra az Intézményes gyarmatosítás címmel megjelent interjúra, melyet Kiss Tamás szociológussal, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság politikatudományi szekciójának elnökével készített Hamvay Péter. Az abban foglaltak okán hasznosnak ítéltem erre a beszélgetésre felhívni az olvasóink figyelmét.

Az interjú első kérdéseit követően választ kapunk arra, hogy a romániai magyarság fogyása egy évtized alatt miért lett duplája az ország népességvesztésének és miben látja okát a szakember a 225 ezres magyarságcsökkenésnek?

Kiss Tamás szerint természetes fogyás, az elvándorlás és az asszimiláció hármasából adódik ez az apadás. A fő indok az első tényező, amit az magyaráz, hogy a születések és halálozások egyenlege a magyaroknál kétszer rosszabb, mint a románoknál, mert a magyar népesség öregebb. Az oka ennek pedig az, hogy mivel „a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években rengeteg fiatal magyar vándorolt el az anyaországba, ezért esett a születések száma, és torzult a korfa.” Hozzáteszi rögtön: „A mostani migrációs veszteséget nehezebb kiszámolni. Az elmúlt tíz évben a népszámlálási adatok szerint országosan 423 ezerrel fogyott a kivándorlás miatt a romániai népesség, de a befogadó országok statisztikái ennél jóval nagyobb számról tanúskodnak.”

Arra is rámutat, nem kell feltétlenül csalásra gondolni, ha „bediktálták a gyereket akkor is, ha már hat éve Olaszországban mosogat”. Mint mondja: „Vagy ők maguk írták be az online kérdőívben, hogy otthon laknak. Nem csalásról van szó, valószínűleg így is érzik, hiszen hazalátogatnak néha, küldenek pénzt. Nem szűnt meg a kapcsolat a hazájukkal. Ez egyébként a románokra és a magyarokra egyaránt jellemző – fel is borítanak minden statisztikát. Hogy lehet így egy főre eső GDP-t számolni? A statisztikus nem tehet mást, elfogadja a népszámlálási adatokat, és ebből számolja ki a magyar nemzetiségűekre eső migrációs veszteséget, amit én 32 ezerre teszek. Az összes elvándorló 7,5 százaléka magyar, miközben a társadalomnak a 6 százalékát teszi ki.”

Emellett mintegy 15 ezerre becsüli asszimilációs veszteséget. Ehhez fogódzót számára az ad, hogy közel ennyivel lettek többen azok, akik magyar anyanyelvűnek, de román nemzetiségűnek vallották 2022-ben magukat. Ugyanakkor meggyőződése: a magyarok 1 002 200-es száma nem tükrözi a valóságot. Ezt eleve indokolja, hogy 2,5 millió ember nemzetiségéről nincs információ, aminek okát ő a  népszámlálás technikai sajátosságaiban látja. Lakosságarányos kalkulációval biztosra vehető, hogy a magyarok száma inkább 1 millió 150 ezer lehet, ami persze így is 11 százalékos csökkenést jelent.

Az interjú kitér a magyar öntudatú romák kérdésre is. Róluk a következőket nyilatkozza a társadalomkutató:

„100-110 ezer a magyarul beszélő romák száma, ami a romániai magyarok 8-9 százaléka. Ők magyar iskolába járnak, magyar egyházakhoz tartoznak, magyar pártokra szavaznak. Ez azonban nem jelent egyenlő társadalmi részvételt. Szegregált cigány iskolában tanulnak, és hiába szavaznak az RMDSZ-re, nem kapnak valódi képviseletet. Magyarnak vallják magukat, de mindig van valaki, aki megmondja nekik, hogy ők nem magyarok, hanem romák.”

Az újabb kérdés, azt firtatja, hogy miközben a korfa objektív adottság, az elvándorlás egyéni döntés nyomán következik be. Ennek okán merül fel az érdeklődés: a magyar kormány határokon túlra irányuló bőkezű támogatásának Erdélyben vajon nincs megtartó hatása?

Kiss Tamás igyekszik árnyalni a képet. Ebből kiderül, a többség mentalitásától nem igazán tér el az erdélyi magyarok életfelfogása. Elismeri, hogy Budapest támogatáspolitikájának van nem kis szerepe a megtartatásban. Viszont egy olyan kritikai megjegyzést is fűz a mondandójához, amit, ha nem lesz képes meg is magyarázni mihamarabb, akár a szavahihetőségét is megkérdőjelezheti.

„A romániai aktív korú népességnek mintegy negyede él külföldön, a társadalom minden rétegét érinti a kivándorlás, az akadémikustól a segédmunkásig. A magyar népesség esetében is hasonló a helyzet, csakhogy 2007– 2008-tól már nem Magyarország, hanem Nyugat-Európa az elsődleges célország. Szélesedtek a lehetőségek, és csökkent a különbség a romániai és a magyarországi bérek között. Hogy a magyar támogatások mennyire hatékonyak a népesség megtartása szempontjából, nehéz kérdés. Az óvodaprogram hatása pozitív, az oktatási intézmények felújítása presztízsnövekedést jelentett az adott iskola számára, így egyes helyeken lehetett szerepe a népesség stabilizálásában is. A stadionépítések, fociakadémiák támogatásáról szerintem ez nem mondható el. Vagy az én ízlésvilágomtól az is nagyon távol áll, hogy több erdélyi arisztokrata kastélyok felújítására lobbizott ki jelentős pénzeket Lévai Anikón, a kormányfő feleségén keresztül.”

A folytatásban a dialógust irányító kérdező már kevésbé szakmai síkon kívánja folytatni a beszélgetést. Ehhez alkalmazkodva a partnere, a Lőrincz Csaba-díj 2021-es kitüntetettje is inkább politikai elemzőként mutatkozik be. Az alább olvasható két kérdésből és az azokra adott válaszokból legalábbis ez derül ki:

„A NER az erdélyi politikát is a saját képére akarja formálni. Mi a következménye a Budapesttől való függésnek?

– Ez a folyamat nem tesz jót az erdélyi magyar közösség ellenálló és politikai cselekvőképességének. A (magyarországi KESMA-hoz hasonló – a szerk.) Erdélyi Médiatér Egyesület kezében összpontosul az erdélyi lapok zöme, amelyeket a 2022-es választásokig Magyarországról finanszíroztak, majd miután a múlt év végén radikálisan csökkentették a támogatást, számos lap bezárt. Hasonló beavatkozás a Mathias Corvinus Collegium megjelenése is. Előállt az a helyzet, hogy az RMDSZ-nek és általában az erdélyi elitnek radikálisan csökkent a közvetlen befolyása az itteni sajtóra és elitképzésre.

– Az RMDSZ miért asszisztál ehhez?

– Például azért, mert egy kampányban nem nélkülözheti a magyar kormány által finanszírozott sajtót, vagy mert a választói körében Orbán mérhetetlenül népszerű. De az erdélyi politika nemcsak magyar, hanem román relációban is létezik, utóbbi most felértékelődhet. Ha egy székelyföldi polgármesterrel interjúzunk, kiderül, hogy elsősorban nem a magyarországi forrásokra számít, hanem romániai uniós pénzekre, a gazdák pedig a földalapú támogatásokra. Szóval eltúlozni sem kell a magyarországi támogatásoktól való függést. Románia nem Magyarország, a magyar kormány itt nem birtokolja az infrastruktúra egészét, így a cselekvőképessége is korlátozott.”

Az interjú végéhez közeledve Hamvay arról is megfaggatja beszélgetőpartnerét, hogy miként látja hatását annak a tőkeexportnak, amivel Budapest erdélyi vállalkozásokat támogat?

A válasz, melyből a hetilap „a biznisznek nincs nemzetisége”-megfogalmazást színes tipográfiával külön is kiugrasztva kiemeli, így hangzik: 

„Igazából 2020-ban érkeztek jelentősebb támogatások, tavaly pedig már radikálisan vissza is estek. Úgyhogy nem hiszem, hogy jelentős hatásuk lenne. Az oktatásban, a kultúrában, a szociális szférában a nemzeti kisebbségek hagyományosan párhuzamos intézményi struktúrákat tartanak fenn, ezt lehet anyaországi pénzekkel támogatni, ami egyben függőséget is jelent. A NER – a nemzetépítés innovációjaként – ezt kiterjesztette a sportra, és próbálta a gazdaságra is, de egy enklávészerű romániai magyar gazdaság fából vaskarika. Az üzleti szereplők szerint a biznisznek nincs nemzetisége.”

Kis Tamásnak az interjúban hangoztatott „humán erőforrásos”-véleményére már kitértem a bevezetőben, ezért most nem ismétlem meg. Viszont a dialógust záró utolsó két kérdés meg az azokra adott válaszok már nem hagyhatók ki:

„Rossz dolog, ha oda-vissza működne a magyar migráció?

– Jó vagy rossz, létezik a virtuális nemzetépítés. Sok kelet-európai állam él ezzel a módszerrel. Románia például Moldova kapcsán, de a román állam szívesen tovább is lépne a területi fennhatóság felé. A magyar állam viszont intézményes, és nem territoriális gyarmatosításban gondolkodik.

– Akkor miért vesz fel nagy-magyarországos sálat Orbán Viktor?

– Gondolom, provokációból. Ezzel nagyon rosszat tesz a kisebbségi magyarok nemzetközi jogérvényesítésének, és növeli a sebezhetőségüket itthon. Ez utóbbi persze attól is függ, hogy milyen szuverenitási félelmei vannak a többségi nemzetnek. Ukrajnában igen erősek ezek a félelmek, Romániában nem. A románok többsége elfogadja a magyarok jelenlétét. A magyarellenesség inkább az állami intézményrendszer feletti szimbolikus és nyelvi tulajdonjog kapcsán merül fel.”