Az Egyesült Államok domináns hatalmi pozíciójának a megvédése ihlette a húsz éve indított iraki háborút, amely az ukrajnai invázióhoz hasonlóan hamis premisszákra és tudatosan elferdített információkra épült. A „következő Irak” akár egy nagyhatalmak közti háború lehet, figyelmeztetnek szakértők.

2003. március 20-án szürkületkor robbanások rázták meg Bagdadot – elkezdődött Irakban a katonai invázió. A hírtelevíziók által élőben közvetített képeken hatalmas lángcsóvákat lehetett látni az iraki főváros különböző pontjain. A következő napokban is éjjelente folyamatosan bombázták Bagdadot cirkálórakétákkal és F-117-es lopakodó repülőgépekről, előkészítve a terepet a szárazföldi csapatoknak.

A nagyobbrészt amerikai és brit katonákból álló szövetséges erők néhány hét alatt legyűrték a sokkal gyengébben felszerelt iraki hadsereget. George W. Bush amerikai elnök május elsején bejelentette a harci műveletek végét. Azonban a java csak azután következett. A megszállók elleni szétszórt támadások rövidesen szervezett ellenállássá álltak össze. És miközben Szaddám Huszeint alaptalanul vádolták az al-Kaida támogatásával, bukása után a terrorszervezet valóban megvetette a lábát Irakban.

2011-ben az Obama-kormányzat kivonta az amerikai csapatokat, noha a helyzet korántsem stabilizálódott. Az ország polgárháborúba süllyedt, elárasztotta a felekezetközi erőszak. Irak szétszakadt, területe egy részén létrejött az al-Kaida szakadárjaiból alakult Iszlám Állam terrorszervezet „kalifátusa”. 2014-ben az USA visszaküldte a csapatait Irakba, ahol ma is mintegy 2500 fős amerikai sereg állomásozik. Egyelőre nem is tervezik a kivonását, főleg a 2021. augusztusi afganisztáni fiaskó után.

Becslések szerint az iraki harcokban mintegy 275–306 ezren vesztették életüket, közülük mintegy 40 ezer ellenálló és 185–209 ezer polgári személy. Az USA 4500 katonát veszített.

A veszteséglistára „kívánkozik” a közel-keleti államok destabilizálódása – Szaddám őrizetlenül maradt raktáraiból származó fegyverekkel vívtak több polgárháborút a térségben –, az Iszlám Állam felemelkedése és minden idők egyik legnagyobb menekültválsága, amely kikezdte az Európai Unió kohézióját.

Ma már tudjuk, hogy az invázió mögött álló indokok hamisak voltak. A Szaddámot több hónapon át kihallgató FBI-ügynök, George Piro nemrégiben egy interjúban elmondta: az iraki diktátor megvetette az al-Kaidát és fanatikus alapítóját, Oszama bin-Ladent, illetve csak azért tett burkolt utalásokat a nemlétező tömegpusztító fegyvereire, nehogy az ősellenség Irán gyengének higgye és megtámadja Irakot.

Az iraki háború provokálatlan háború volt, és ezzel precedenst teremtett, amit az Ukrajnát egy éve lerohanó oroszok nem is felejtenek el az amerikaiak orra alá dörgölni.

Szaddámot még 2003-ban elfogták, három évvel később pedig halálra ítélték. 2006. december 30-án kivégezték az 1982-es, 148 halálos áldozatot követelő dudzsaili mészárlás miatt, amit az egykori diktátor kocsioszlopa elleni fegyveres támadás megtorlásaként rendeltek el.

Párhuzam Ukrajnával

Nem lehet összehasonlítani Oroszország teljes körű ukrajnai invázióját és az Egyesült Államok által vezetett iraki inváziót, amelyet az Egyesült Királyság kormánya csaknem 20 évvel ezelőtt támogatott – hangsúlyozta a napokban Tony Blair egykori brit miniszterelnök több európai hírügynökségeknek adott interjújában. Érvelésének lényege, hogy miközben Vlagyimir Putyin erői egy demokratikus államot támadnak, addig Irakban az invázió egy diktátor ellen irányult.

Mindazonáltal felfedezhető „néhány kényelmetlen hasonlóság” a két háború között – jegyzi meg a CNN elemzése. Például mindkettőt hamis állításokra alapozták – Irakban a nemlétező tömegpusztító fegyverekre és az al-Kaida terrorszervezettel való kapcsolatra. Az amerikai média addig szajkózta ezeket, hogy a többség hónapokkal az iraki invázió megkezdése előtt meg volt győződve arról, hogy Szaddámnak köze volt a 9/11-es támadásokhoz, noha erre semmiféle bizonyíték nem létezett.

Putyin arra alapozza a háborúját, hogy Ukrajna nem egy „valódi ország”, ezért be kellene olvadnia Oroszországba. Az orosz média azt állítja, hogy katonáik „neonácik" ellen harcolnak Ukrajnában. (A CNN elemzése nem említi, de Moszkva részéről a háború egyik fontos indoka, hogy Ukrajna betagozódása az USA által vezetett nyugati érdekszférába fenyegetést jelent Oroszország biztonságára.) Egy másik hasonlóság, hogy ellentétben az Egyesült Államok által vezetett afganisztáni háborúval, mind az iraki, mind az ukrajnai invázió illegális, hiszen nem rendelkezik az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával.

A hasonlóságok listáját kiegészíthetjük azzal, hogy – miként az oroszokat Ukrajnában – az amerikaiakat is meglepte, hogy nem „felszabadítókként” fogadták őket, hanem megszállóként. Ugyanakkor mindkét megszálló hadsereg követett el háborús bűnöket. Az Abu Ghraib börtönbotrány – az egymásra halmozott, magzati pózban fekvő, meztelen, pórázon vezetett foglyok – képei 2004-ben az egész világot megrázták, elsősorban azért, mert olyan visszaélésekről rántották le a leplet, amelyeket egy elkergetett diktátor börtönében követtek el a „világ legrégibb demokráciájának” képviselői. Később kiderült, hogy nem egyszerűen a szóban forgó katonák „tévelygéseiről” volt szó: azokat a módszereket a Bush-kormányzat engedélyezte „fejlett kihallgatási technikák” néven. A jogászkodó kifejezés kínzást, szexuális erőszakot és nemi erőszakot jelentett a Human Rights Watch jogvédő szervezet szerint.

Kapcsolódó

Bezárják a guantánamói terroristabörtönt

Az amerikai kormány azt tervezi, hogy külföldre viteti a szállításra alkalmas rabokat a Kuba szigetén található guantánamói amerikai haditengerészeti támaszponton terroristagyanús őrizetesek számára létesített börtönből - közölte Barack Obama amerikai elnök kedden Washingtonban.

Guantanámó Barack Obama

Az Egyesült Államok mintegy 20 ezer irakit tartott fogva, sokukat bármiféle bírósági eljárás vagy jogi képviselet nélkül, részben az USA joghatóságán kívül eső guantanamói fogolytáborban, részben pedig európai szövetségesek – köztük Románia – területén létesített titkos és illegális kihallgató központokban.

Demokrácia és háború

A nyugati közvéleményt meg kellett győzni arról, hogy Iraknak köze volt a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokhoz, és tömegpusztító fegyverei révén a jövőben is fenyegetést jelent a nyugati világra. A tömegpusztító fegyverekre vonatkozó „információkat” kínzással verték ki az amerikai jog szerint is törvényellenesen fogva tartott emberekből, akik a „fejlett kihallgatási technikák” hatására mindent mondtak, amit a kihallgatóik hallani akartak. Az így kapott „információkat” más források nem erősítették meg, ennek ellenére a döntéshozók az invázió mellett döntöttek.

America winning hearts and minds back in 2003.#IraqWar#WarMachine pic.twitter.com/Vuv1KpnKla

— خالد الشريف (@0khalodi0) March 21, 2023

Tony Blair akkori brit miniszterelnök például úgy gondolkozott, hogy 2001. szeptember 11. fényében fontosabb a potenciális veszély, mint az értesülés megbízhatósága – idézi fel James Strong külpolitikai szakértő, a londoni Queen Mary Egyetem oktatója. Blair másik érve az volt, hogy az amerikaiak mindenképpen háborúba mennek Szaddám ellen, a kérdés tehát csak az, hogy London kimarad-e. (Blairrel ellentében Jacques Chirac francia elnök éppen azért nem vett részt az invázióban, mert az USA egyoldalú döntését sértőnek érezte.) Közvélemény, legitimáció és Tony Blair iraki háborúja című könyvében James Strong többek között arról ír, hogy „egy demokráciának nem kellene népszerűtlen háborúkat vívnia”, mégis Nagy-Britannia éppen azt tette. Blair annak ellenére vonult hadba George W. Bush oldalán, hogy a brit közvélemény határozottan ellenezte a háborút, amit a valaha volt legnagyobb utcai tüntetés és parlamenti lázadás is bizonyít.

Időközben nyílttá vált forrásokból tudjuk, hogy a Bush-kormányzat már hónapokkal az állítólagos tömegpusztító fegyverekre utaló hírszerzési információk megszerzése előtt eldöntötte Szaddám megbuktatását. Előkerült Donald Rumsfeld védelmi miniszter egy feljegyzése, amelyben azt írta Bush-nak mindössze napokkal a szeptember 11-i támadás után, hogy az USA-nak „rendszerváltásra kellene törekednie Afganisztánban és egy (vagy két) másik kulcsfontosságú államban”.

A Wolfowitz-doktrína reneszánsza

Az iraki háború ideológiai alapjait több mint egy évtizeddel korábban lefektette a későbbi Bush-kormányzat három legbefolyásosabb embere: Dick Cheney alelnök (az idősebb Bush védelmi minisztere), Colin Powell külügyminiszter (korábi vezérkari főnök) és Paul Wolfowitz védelmi miniszter-helyettes. Az Egyesült Államoknak elegendő erővel kell rendelkeznie ahhoz, hogy potenciális ellenfelei álmodni se merjenek arról, hogy megkérdőjelezzék a primátusát – fogalmazta meg Powell egy 1992-es kongresszusi meghallgatáson.

Ebben a szellemben fogalmazódtak meg a Védelempolitikai Irányelvek (Defence Policy Guidance), amelyek 46 oldalon keresztül sorolják, hogyan lehet megelőzni egy globális vetélytárs felbukkanását és fenntartani az Egyesült Államok dominanciáját. A Fehér Ház kénytelen volt elhatárolódni a Wolfowitz-doktrínaként elhíresült elvektől. Joe Biden jelenlegi elnök, akkori szenátor „régi elképzelésnek” minősítette a koncepciót, „amely szerint az Egyesült Államok a világ csendőre”. Edward M. Kennedy demokrata párti szenátor azzal utasította el, hogy az „felhívás a 21. századi amerikai imperializmusra, amelyet egyetlen más nemzet sem fogadhat el, és nem is szabad elfogadnia”.

A Wolfowitz-doktrína új életre kelt a szeptember 11-i terrortámadások után. 2002. június elsején Bush elnök a West Point katonai akadémián elmondott beszédében bejelentette, hogy az USA szakít a hidegháborús időszakból örökölt elrettentés stratégiájával, és „Amerika biztonsága és a bolygó békéje érdekében” morális kötelességének érzi megelőző támadások útján lehetetlenné tenni támadó képességek kifejlesztését a „lator államokban”.

Mellesleg Paul Wolfowitz védelmi miniszter-helyettesként lelkesedhetett azért, hogy végre valahára az amerikai közvélemény hangos támogatása mellett hajthatják végre a Védelempolitikai Irányelveket. Irakkal példát statuáltak, hogy elrettentsenek bármilyen potenciális riválist attól, hogy „akár csak törekedjen” nagyobb regionális vagy globális szerepvállalásra – mutat rá a Foreign Affairs friss számában Stephen Wertheim. Egyúttal figyelmeztet: a domináns hatalmi pozíció megvédésére irányuló amerikai törekvés „ütközőpályára állítja” az Egyesült Államokat más országokkal; a növekvő feszültségek Oroszországgal és Kínával előrevetítik, hogy „a következő Irak” akár egy nagyhatalmak közti háború lehet.