A nagyváradi Varga Csabát a nagyközönség elsősorban magashegyi expedíciói révén ismeri: ő a ma is aktív magyar hegymászók közül a legsikeresebb, hiszen eddig hat nyolcezer méter fölötti csúcsot hódított meg. A csúcson mindig büszkén emeli magasba a magyar zászlót, a hétköznapokban pedig építészként dolgozik, szenvedéllyel képviselve Nagyvárad szecessziós és barokk örökségét. Nemrég jelölést kapott a Highlights of Hungary elismerésére, amely kategóriák nélkül díjazza a legkiválóbb magyar teljesítményeket. Ennek apropóján beszélgettünk.

– Bár a legtöbben magashegyi hegymászóként ismertek meg, azonban szakmád szerint építész vagy. Azt írja rólad a Highlights of Hungary, hogy szenvedéllyel képviseled Nagyvárad szecessziós és barokk épített örökségét. Miben áll ez konkrétan?

– Próbálom megismertetni a Nagyváradon járó emberekkel a szecessziós és a barokk épített örökséget. Nem vagyok műemlékes szakember, viszont terveztem már olyan épületet, ami műemlék zónában volt.

– Melyik a kedvenc nagyváradi épületed? Bár gondolom, nehéz választani, mert rengeteg impozáns van.

– Mondom időrendi sorrendben, jó? A vár nagyon szép, a nagyrésze Bethlen Gábor idejében épült, a 17. században. Nemrég tárták fel a vár alatti középkori gótikus katedrális alapjait, ahol két királyt is eltemettek: Szent Lászlót és Luxemburgi Zsigmondot. Egy következő impozáns épületegyüttes a 18. századi barokk-komplexum, a székesegyház, a barokkpalota és a kanonok sor. A püspöki palota egyedülálló, a legnagyobb barokkpalota Erdélyben, és ezáltal Romániában is, nemrég lett felújítva, miután az egyház visszakapta. Érdekessége, hogy annyi ablaka van, ahány nap az évben.

A 20. század elején, amikor gazdaságilag nagy fellendülésben volt a város, akkor épültek a szecessziós paloták, amelyek a városkép legnagyobb lenyomatát adják, főleg ami a történelmi központot illeti. A leghíresebb szecessziós épületkomplexum a Fekete Sas palota, de megéri megnézni a Stern-palotát, van két Moskovits-palota, a Darvas–La Roche-ház, ami szecessziós múzeumként működik, az Astoria Szálló, Pannónia Szálló, hogy egy párat említsek.

– Most már értem a „szenvedéllyel képviseled” részt a leírásból. Hogy néz ki egy átlagos napod, ha éppen nem hegymászásra készülsz?

– Semmi különös: dolgozom, és amikor van időm, elmegyek futni, mászóterembe, és ha sziklamászásról van szó, akkor Révre, a Tordai- és Túri-hasadékba, mert ezek vannak a legközelebb. Inkább a Kárpátok vonalaira megyek túrázni, és ha több időm van, akkor esetleg az Alpokba.

– Térjünk rá a hegymászásra. Neked van eddig magyarként a legtöbb nyolcezer méter fölötti csúcsod, de még nincs az összes kipipálva. Idén is próbálkoztál, kettővel is (Annapurna, K2), de egyik sem jött össze. Mennyire éled meg ezt kudarcként, csalódásként?

– Félig-meddig kudarc, igen. Az idei két expedíción elég nehéz és veszélyes helyeken voltam, amit lehetett, azt kihoztam belőlük. Egy kis szerencse is kell, hogy az ember felérjen a csúcsra. Nem arról volt szó, hogy nem bírtam fizikailag, hanem egyszerűen rosszkor voltam rossz helyen. Amikor meg lehetett volna mászni és ideális körülmények voltak, akkor csak akklimatizálódtam. Amikor már készen álltam, már nagyon nagy hó volt, senki nem jutott fel, úgyhogy különösebben nem foglalkozom vele, de nyilván nem sikerként könyvelem el. Amit lehetett, megtettem.

– De nem tört le teljesen, ugye?

– Nem is a letörtségről van szó, hanem hogy mennyi időt, pénzt, motivációt fektet bele az ember. Próbálok évente egy expedíción részt venni, de idén pont azért voltam kettőn, mert az első nem sikerült.

– És mit éreztél akkor, amikor már biztossá vált, hogy a második sem fog sikerülni?

– Tulajdonképpen semmit. Tudtam, hogy a médiában nem fogok erről túl sokat nyilatkozni, mert leginkább akkor szeretek szerepelni, hogyha van valami mondanivaló, ha van valami siker.

– Van az a tipikus kérdés, amit biztos, hogy te is hallottál már hegymászóként, akár magadról, akár a többi hegymászóról: Hát miért ment oda?

– Én sosem szoktam ilyen kérdést kapni vagy feltenni magamnak. Ez egyszerűen egy életforma. Nem szoktam túl sokat ezen agyalni, de agyalnak azok, akinek túl sok idejük van erre.

– Volt már olyan, hogy egy hajszálon múlt az életed?

– Nem hinném. Bár persze, sokszor volt, de ezek nem így maradtak meg, az agyam nem raktározza ennyire drámaian a dolgokat. Sokszor volt zuhanásveszély, lavina, de mindig próbálok minél biztonságosabban mászni. Néha kockázatot kell vállalni, viszont próbálom minimálisra csökkenteni ezeket a helyzeteket, és helyben mindent jól menedzselni.

– Azt már tudjuk, hogy nem fogod fel túl drámaian a történéseket, de például ennek az ellentéte megtörtént-e már veled? Van-e a csúcson mindig eksztázis?

– Nagyon sok gyönyörű, boldog pillanat van egy ilyen hegymászás során. De a hat csúcsból egyszer volt az igazi eksztázis, ez nagyon katartikus élmény volt. A Dhaulagirin nagyon sütött a nap, nem volt annyira hideg, nem fújt a szél, szóval tényleg élvezni is lehetett azt a hegycsúcsot. A többin mindig nagyon fáradt voltam. De egyébként nem csak akkor érzi jól magát az ember, amikor fent van a csúcson, hanem amikor lát egy szép naplementét, amikor út közben barátokat szerez, elbeszélget velük egy jót. Ezekről is szól a hegymászás, ezzel érdemes gazdagítani a tudatot, mert ezek az élmények maradnak igazán meg.

– Mit keresel a hegyekben, amit az élet más területein nem találsz meg? Milyen űrt tölt ki neked a hegymászás?

– Ez egy életforma. Nem pótol semmit, csak megszoktam, és így teljes jelenleg az életem. Amikor meg expedíción vagyok, sokszor a megszokott, otthoni dolgok hiányoznak: bemenni az irodába, inni egy kávét reggel. Ilyen banális dolgok. És amikor meg az irodában vagyok, sokszor lennék a természetben. Így egészíti ki egyik a másikat, így élem már rég az életemet, nekem ez így kerek.

– A szeretteid hozzászoktak már az extrém hobbidhoz?

– Persze, ez a legkisebb probléma ezen a téren. Elmondják, hogy vigyázzak magamra, várnak vissza, de egyébként tartjuk a kapcsolatot, amikor csak lehet. Akár interneten, ami az alaptáborban van, vagy műholdas telefonon keresztül.

– Számodra mindig fontos volt a magyar zászlót felvinni a csúcsra, sőt mindig üzensz is a magyaroknak az expedíciók alkalmával. Mit üzennél most?

– Már az elejétől kezdve fontos mondanivalója volt az expedícióimnak, hogy magyar állampolgárként utaztam ki, mindig magyar zászlóval. Az üzenet továbbra is egyértelmű: maradjunk meg magyarnak a szülőföldünkön, és ne asszimilálódjunk! Ismertetőjelem, hogy mindig Nagyvárad feliratú magyar zászlóval megyek, de az utóbbi időben a székely zászlót is viszem.

– 2023-ban elveszítettél két hegymászó társat, Győrffy Ákost és Suhadja Szilárdot. Ahhoz is kell némi szerencse, hogy az ember túlélje odafent?

– Győrffy Ákos eltűnt egy alpokbeli túrán, Suhajda Szilárd tragédiája pedig az Everesten történt, szinte élőben. A túléléshez nyilván kell szerencse is, de azért jó döntéseket kell hozni. Ha rosszak a körülmények, nem kell egyedül menni, meg amúgy sem kell túltolni, de nyilván, ezt nehéz megszabni, hogy mi a túltolás. Ezekből a halálesetekből tanulni kell, reálisnak kell lenni, be kell látni, hogy kicsik vagyunk. Ha úgy érzi az ember, hogy semmi esély nincs arra, hogy felérjen a csúcsra, akkor vissza kell fordulni. A szerencse is közrejátszik, de minden ember saját maga a szerencséjének a kovácsa, bármennyire közhelyesen hangzik is.

– Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akik szintén nagybetűs hegymászók szeretnének lenni?

– Túrázzanak minél többet a természetben, ismerjék meg a Kárpátokat, és ha úgy érzik, az nem elég, menjenek az Alpokba. De nem az a mérvadó, hogy milyen magas egy hegy, nagyon nehéz hegyek vannak, amelyek nem is annyira magasak. Próbálják ki a hegymászás mindegyik alfaját, a sziklamászást, a mixmászást, a túrasízést, a jégmászást is. Biztos lesz olyan is, aki tényleg magasabb hegyekre vágyik majd, de ez nem azt jelenti, hogy a magas hegy többet adn, mint egy alacsonyabb hegy. Emellett pedig éljenek egészéges életmódot, ez a legfontosabb.