Megszólalt a héten az Országútban Kodolányi Gyula Kossuth-díjas író, költő, Antall József egykori külpolitikai tanácsadója, Illyés Gyula veje, aki tanítómesterének nagybátyját, Kodolányi János írót tartja és abból az alkalomból, hogy apósa, a huszadik századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb és egyben legtöbbet vitatott egyénisége negyven esztendeje távozott végleg a körünkből, a hiteles szemtanú nézőpontjából elemzi e szellemóriásunk és a kádári hatalom ellentmondásos viszonyát.

Úgy látja: Illyésnek e nexusa felettébb sajátos és bonyolult volt, hiszen „sokan és szinte hivatalból bírálták, miközben a rendszer látszólag büszke volt rá.”

Illyés Gyula 1974. április 19-i naplóbejegyzésében beszámolt egy véletlen találkozásáról Kádár Jánossal. Az MSZMP első titkára autójában a déli sétáját végző író mellett haladt el. Kádár megállíttatta járművét, és pár szót váltott – tegeződve – a költővel. „Mondtam már Aczélnak, üljünk egyszer össze egy feketére. – Már csak szomszédsági alapon is. (A budai Rózsadombon Kádár és Illyés telekszomszédok voltak – szerk. megj.)  Aztán újra: hova fordul a világ. S a nemzeti vetélkedés. – Megtesszük, amit lehet. Aztán nyomatékkal: – S ahogy lehet. Aztán most már kimondom: Ceauşescu. – Rengeteg bajt csinál. Meg-megállva így ballagunk le a kocsihoz. Üdvözli Flórát. Csináljuk meg azt a találkozót."

A találkozó nem egészen egy hónap múlva létre is jött, ugyanis a naplóban május 20-i dátummal a következő olvasható: „Délután küldönc nagy csokor virággal (szegfűvel); Kádár részéről. Este Kádár és Aczél.” E második találkozóval kapcsolatosan, melyen negyedikként az Aczél Györggyel össze is csókolózó Déry Tibor is részt vett, Illyés sajnos nem bizonyult bőbeszédűnek. Csupán ismét feljegyzi Kádár nyomatékos fordulatát: „Ahogy lehet." Az eszmecsere tényét rögzítő szavai előtt viszont fontosnak tartotta papírra vetni: "Világosság elé lehet tartani bennünket, gerincünk úgy áll, ahogy húsz éve."

Hogy valójában mi mindenről eshetett szó négyük között ezen a májusi estén azt Illyés tehát a diáriumában nem rögzítette. Viszont nem kockáztatok sokat, ha úgy vélem éppen az idézett első naplóbejegyzés miatt, hogy azon az erdélyi magyarság helyzete, a bennünket „homogenizálással” felszámolni akaró diktátor közösségünk létét megnyomorító és megmaradását veszélyeztető nacionalista politikája kiemelt téma lehetett. Jó okom van azt is hinni, hogy ez a beszélgetés döntő módon járulhatott hozzá ahhoz, hogy egy évvel később, 1975. július 31-én kontinensünk, valamint az Amerikai Egyesült Államok és Kanada vezetőinek jelenlétében, Kádár megtette azt, amit magyar állami vagy pártvezető 1989 előtt eddig soha: a finn fővárosban, a helsinki európai biztonsági és együttműködési értekezlet csúcstalálkozóján tartott felszólalásában életében először beszélt a világ nyilvánossága előtt a mi trianoni traumáinkról. Óriási meglepetést okozott ez a fordulata, melyről a tudós történész, Romsics Ignác egy értő tanulmányában nyomatékosan hangsúlyozta: „életében először utalt Magyarország I. világháború utáni területi veszteségeire, és először szólt büszkeséggel arról a hosszú állami múltról, amelyre a magyarság visszatekinthet.”

Ezután viszont már nem is lepett meg senkit, hogy Kádár annak a tükrében, hogy az akkorra már módosított magyar alkotmány  példát akarva mutatni a szomszédoknak, elismerte a magyarországi kisebbségeket nemzeti közösségként, továbbá rögzítette jogukat anyanyelvük ápolásához valamint nemzeti kultúrájuk megőrzéséhez  – az MSZMP legközelebbi, 1980-as kongresszusán ekképp fogalmazott: „…nálunk, Magyarországon a különböző nemzetiségű emberek, a lenini nemzetiségi politika elveinek, törvényünknek és alkotmányunknak megfelelően teljes jogú állampolgárként élnek, dolgoznak és boldogulnak. Ugyanezt kívánjuk a határainkon túl élő magyarok számára is.”

Sokan és sokszor támadták, jobbára inkább halála után azt az Illyés Gyulát, aki úgy vált már életében klasszikussá, hogy ihletet nem csak kapott, de egész népének adni is tudott, és amint egy méltatója halálakor megjegyezte róla: „Kevés ilyen sokoldalú írónk volt e tehetségekben nem éppen szegény századunkban. Költészete, szépprózája, drámái egyaránt nemzeti irodalmunk kincseit képezik. Nemcsak műfajilag, hanem erkölcsileg is a legszélesebb tereket fogta át. Egy tizenötmilliós anyanyelvi közösség nevében szólt az egész világ előtt tiszteletre méltó nemzeti önismerettel és másokat is tisztelő felelősségtudattal.”

Nevezte őt például „mélyen hazaáruló, „költőpénzzel”, busás jutalmakkal elhalmozott, verset is csinálni tudó mesterembernek, aki minden korban az erőt jelentő hatalom hátszelére támaszkodva duzzasztotta szerény literátori vitorláit” egy olyan csahos irodalomtörténész, aki nemrég 660 oldalas könyvben igyekezett bizonygatni, hogy Illyés Gyula, miközben a nagy hazafi szerepkörében tetszelgett, nem volt más, csak egy megvetést érdemlő kollaboránsa a kádári-diktatúrának, aki „boldogan sütkérezett a pártkongresszusok díszvendégei között az első sorban”. E volt egyetemi docens meg a hozzá hasonlók számára, mert Illyés nem zárkózott el a hatalom képviselőivel folytatott párbeszédtől, jelesül a Kádár-kor legfőbb kultúrpolitikusával, a nem mellesleg imponálóan művelt Aczél Györggyel vagy éppen a korszak névadójával sem, a magyar írók túlnyomó többségével együtt Illyés „erkölcsileg olyan mélyre süllyedt, hogy annál mélyebbre már aligha süllyedhetett volna.”

Azt már nem kívánta bírálni ugyanő, hogy Illyés már 1935-ben is írói feladatnak tartotta a hatalommal való párbeszédet, és e felfogása jegyében, Féja Géza, Móricz Zsigmond, Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron és Zilahy Lajos társaságában Gömbös Gyula miniszterelnökkel kívánt és tudott eszmét cserélni. Meg arról sem kívánt megrovóan értekezni, hogy a múlt században még meg-megesett, hogy az ilyen vagy olyan hatalom  vezetői olykor kíváncsiak voltak az elismert írástudók véleményére. Talán nem is volt ez olyan rossz gyakorlat…

Úgy gondoltam a fentebb szóvá tett történéseket érdemes előrebocsátanom annak a publikációnak nyitányaként, melyet ezúttal kívánok bemutatni. Annál is inkább, mert most Kodolányi Gyulának az Országútban megjelent Illyés Dőlt vitorlája ellenszélben című visszaemlékezésére kívánom a figyelmet felhívni, melyben az Illyés-vő szerző a hiteles, de egyben tárgyilagosnak is maradni tudó tanúként igyekszik megvilágítani: milyen is volt annak a szellemi világítótoronynak a viszonya a hatalomhoz, akinek egész életét nemzetének önzetlen és realista szolgálata jellemezte. Azt se tagadhatom, hogy még egy szempont is arra sarkallt, hogy ennek az írásnak az ismertetése mellett döntsek. Ugyanis a Kodolányi visszaemlékezésben hangsúlyosan szó esik erdélyi magyar ügyekről, így például olyan eleddig ismeretlen tényekről is, melyek ahhoz kötődnek, hogy 1977-ben miként sikerült nyugati nyilvánosságot, támogatást szerezni a kommunista pártfunkcionáriusból markáns ellenzékivé vált Király Károly emlékezetes fellépésének a Ceauşescu-diktatúra ellen.

„Mindig firtatják, hogyan is zajlottak Illyés vacsorái Aczéllal. Közülük egy-kettőn én is jelen voltam. Társasági események voltak ezek, ott voltak Déry Tiborék, Németh Lászlóné és mások.” – indítja írását Kodolányi, majd ezt követően meg nem kérdőjelezhető érvekkel szolgáltat magyarázatot arra, hogy apósának, másokkal egyetemben miért alakult ki sajátos, már-már barátinak tekinthető kapcsolata a Kádár rendszer mindenható kultúrpolitikusával:

„Úgy kell ezt felfogni, hogy egy totális rendszerben éltünk, ám a politika tudta, hogy nagyon nagy hibát követ el, ha nem méri fel, hogy azok az emberek, akik a nemzeti akaratot,
a nemzeti helyzetérzékelést képviselik, hogyan látják a dolgokat. Érintkezniük kellett velük, hogy értsék, mi történik, hiszen a saját politikájuk visszajelzéseit is így kapták meg. Nincsen demokratikusan megválasztott parlament, nincsenek valódi népképviseleti szervek, tehát egyes kiemelkedő emberek, elsősorban például Kodály Zoltán, de ugyanígy Illyés Gyula vagy akár a nagybátyám, Kodolányi János, művészek és tudósok az ő szemükben azáltal válnak fontossá, hogy személyükben valamilyen kapcsolatot tudnak fenntartani a magyar valósággal.

Másfelől azok a szellemi emberek és művészek, akik ebben az érintkezésben részt vesznek, pontosan tudják, hogy ők a hivatalos parlamenti képviselettel nem rendelkező, jogfosztott, elnyomott magyar nemzet nem hivatalos, de hivatott képviselői.

Nem azért találkozott tehát Illyés Gyula Aczél Györggyel, hogy magának előnyöket tudjon bármilyen értelemben kicsikarni, hanem azért, mert tudta, hogy őneki ebben a helyzetben, ha talál egy párbeszédképes embert – nem sok volt egyébként, hozzá kell tenni –, azzal meg kell értetni dolgokat, minél többet, minél több nemzeti érdeket és igazságot, amennyit lehet, és még annál is többet. Ezek a művészek és tudósok nem éltek vissza kivételes helyzetükkel, hanem egy olyan korban, amelyben nekik nem voltak stratégiai és nagypolitikai eszközeik, ők voltak a nemzet szószólói. A kérdés az, hogy ebben a helyzetben mit mondtak, mit képviseltek, hogyan viselkedtek, tisztességesen viselkedtek-e, okosan viselkedtek-e. Ellentmondtak-e, ha olyan gondolatok és cselekedetek merültek fel, amelyeknek ellen kellett állni. És bizony, ellentmondtak. Őszinte és olykor éles beszélgetéseket folytattak. S persze sejtették, hogy Aczél rendszeresen megkapta az összesített jelentést Illyés Gyula, Kodolányi János, Borsos Miklós, Kodály Zoltán, Vas István vagy Déry Tibor előző napi telefonbeszélgetéseiről. Ezzel ők akkor is tisztában voltak. Nem voltak illúzióik.”

Szintén meggyőző érvekkel támasztja alá a folytatásban, hogy ezt a többi szocialista országban ismeretlen és elképzelhetetlen sajátos értelmiség és hatalom közti párbeszédet, mely nyilván nem volt se teljeskörű, se zökkenőmentes, vajon mi is motiválta? Persze ellenvetések, morális aggályok ezzel szemben akár meg is fogalmazhatók. Csakhogy aki ilyenekkel próbálkozik, az már meg is bukott az akkori viszonyoknak, meg annak a megfélemlített magyar társadalomnak az ismeretéből, mely ’56 őszén még imponáló egységben állt ki a forradalom ügye mellett, majd félév elteltével, ’57 május elsején a Hősök terén, sokszázezres tömegdemonstráción ünnepelte Kádárt és az „ellenforradalom” leverését:

„Nem kérdéses, a vezető értelmiségieknek ez a viszonya Kádárékhoz pragmatikus volt – és idealista. Ez magyarázza azt is, hogy miért írhatták alá a magyar írók 1957 őszén az ENSZ-nek címzett levelet, kérve, hogy vegyék le a magyar forradalom ügyét a napirendről – ha egyáltalán aláírták, s ha egyáltalán eljutott ilyen levél az ENSZ-hez. Mert nyomát máig nem találták a kutatók, sem magyar, sem New York-i archívumban, csak a Népszabadság adott róla hírt akkor. Nos, lehetett alku a háttérben: elérni Kádáréknál, hogy a bebörtönzött írók ítéletein enyhítsenek. Másfelől pedig, a magyar írók addigra tökéletesen megértették, hogy miként működik ebben az ügyben az ENSZ – cinikusan és gyáván. Vagy hogy mit fog szólni az amerikai kormány – semmit, üres frázisokon kívül. (…)

Ez a realizmus és idealizmus, amelynek magja az élő 56-os tűz volt, kísérte végig az értelmiségiek viszonyát Kádárékkal. Furcsa módon azt kell mondanom, hogy érezték magukban a későbbi MDF-es jelszót, a többség nyugodt erejét is, de mindezt nem érvényesíthették hatalmi pozícióból, csak azokkal az eszközökkel, amelyek történelmileg megadattak nekik. Szeretném látni azokat, akik ezt jobban, tisztábban és ötletesebben csinálták volna végig.”

Minden oka megvan Kodolányi Gyulának ahhoz a keserűen korholó hanghoz, melyet megütött a fenti idézet fináléjában. Hogy mennyire jogos az indignációja, arra meggyőző bizonyíték mindaz, amit elénk tár az ún. Király Károly ügyben, amikor számunkra ismeretlen, benne saját szerepvállalásával kapcsolatos részletekbe is beavat. Ugyanis neki és barátainak köszönhető, hogy egy 1977-es Illyés Gyula-Király Károly találkozó után, ahova a Ceauşescu-rezsimmel szembeforduló Király Sütő András ajánlólevelével érkezett, rövid időn belül egy összehangolt akcióval sikerült az erdélyi magyarság jogfosztott helyzetére az egész világ figyelmét felhívni. Hadd jegyezzem meg, hogy ekkor Aczél is fogadta a parlamentben Király Károlyt.

Következzen ennek a visszaemlékezésnek vonatkozó, valóban dokumentum értékű és beszédes passzusa, mely arra is rávilágít: a Kádárhoz nagyon közel álló nagyhatalmú gyakori Illyés-vacsoravendégnél voltak nála is nagyobb befolyással rendelkezők a „legvidámabb barakkban”.   

„Volt, hogy valaki nagyon hamar kapott telefonkészüléket, de általában kiderült, hogy azért, hogy lehallgathassák. Hogy mást ne mondjak, a mi házunkban, ahol négy család élt, csak Illyés Gyuláéknak volt telefonjuk.

A telefonhelyzetre is jellemző egy későbbi, igen fontos ügy: amikor nyugati nyilvánosságot, támogatást szereztünk Király Károly lázadásának a Ceauşescu-diktatúra ellen. Király Károly egy igazi, népből jött, kommunisták által nevelt pártkáder volt, Székelyföldön magas hivatalban a Párt Központi Bizottságának tagjaként. De a székely autonóm tartomány megszüntetése után rádöbbent arra, hogy mi folyik a román kisebbségi politikában. Először azt gondolta, hogy a párt körein belül valamit lehet tenni, több vezetőhöz, így Gheorghe Maurerhez is fordult, de egy idő után rájött, hogy ez az út nem járható. Ekkor következett az utolsó, elszánt lépése. 1977 szeptemberében egy turistaúton – elszakadva a többiektől – ellátogatott Tihanyba, hogy Illyés Gyulával beszéljen. Elmondta nekünk, hogy mi mindent tett eddig ebben az ügyben hiába. Kérdezte Illyést, mit szólna ahhoz, ha ő írna egy komoly levelet Ceauşescunak, és amennyiben erre sem kap választ, segítenénk-e abban, hogy ez a levél Nyugatra kikerüljön? Gyakorlatilag ez összeesküvés volt. Rajtunk kívül Csoórit vonta be tervébe, illetve az Illyéshez közel álló pécselyi orvos költőt, Bodosi Györgyöt (dr. Józsa Tivadart). Csoóri megszervezte ezeknek a dokumentumoknak a kijutását Magyarországra, a fordítást én csináltam és juttattam el az angol és amerikai sajtóhoz. A nagy levélből kicsempésztettünk egy példányt a washingtoni és a New York-i magyarság vezetőihez, akik elhelyezték hirdetésként a New York Timesban. Egy teli oldalas szöveg volt. Mindez akkorra lett időzítve, 1978 február elejére, amikor Ceauşescu kilátogatott New Yorkba.

A lényeg az, hogy Illyés Gyula telefonjáról akkor, amikor ez az akció folyt, január–februárban nem lehetett hívni. Az apósom súlyos beteg volt, kórházban is kezelték, ezt nyilván tudták a hatóságok is. Flóra néni még betegebb, súlyos bélműtétnek nézett elébe. Ha akut probléma lépett volna fel, akkor nekem be kellett volna vágnom magam éjszaka az autóba, keresni egy működő telefonfülkét, hogy orvosi segítséget vagy mentőt hívhassak hozzájuk. Körülbelül így festett Illyés Gyula és a rendszer viszonya a mindennapokban. A kemény valóság az, hogy ha nem tetsző dolgot cselekedtünk, akkor hiába volt jó viszonyban Aczél Györggyel, a rendszer másik karja nyugodtan elnémíthatta a telefonját.”

Sajnálom, hogy e visszaemlékezés további részleteinek bemutatása már nem lehetséges, hisz a szándéknak határt szabnak ezúttal is a terjedelmi korlátok. Így nem térhetek e konfessziónak azokra a részleteire, melyekből kiderül: 1978-tól megváltozik az Aczél–Illyés viszony, mivel ettől kezdve Aczél már nem tudja biztosítani, hogy megtörténjék az Illyésnek fontos új írások közlése. Erre a válasz Illyés radikalizálódása lesz: immár nyilvánosan szembeszegül a hivatalossággal, és rendszeresen nyilatkozik a világsajtónak. Sőt, nemsokára egyike lesz azon kevés elismert íróinknak, aki levélben kéri Kádár beavatkozását a csehszlovák hatóságoknál Havelék, a Charta-csoport ügyében.

Viszont ki nem hagyhatom azt a részletét ennek a visszatekintésnek, mely azt mutatja be, hogy miért volt úgy az éledő magyar ellenzék, mind pedig a nemzeti ügyeink akkori legfőbb szószolója, Illyés Gyula számára a fordulat éve 1977. Már csak azért sem, mert Kodolányi erről az esztendőről szólva, ismét a mi vizeinkre evez.

Íme, hogyan teszi ezt:

„Ekkor Havelék Charta-mozgalma kavarja fel az állóvizet, és huszonöt magyar értelmiségi, köztük Csoóri Sándor, Kocsis Zoltán és Konrád György, rokonszenv-nyilatkozatot juttat ki Nyugatra a védelmükben. Amikor Aczél nálunk jár a Déry-temetés ügyében, augusztus végén – amikor Illyés nem él a temetői beszéd lehetőségével –, apósom már a Herder és Ady-tanulmány témájával birkózik naplói tanúsága szerint. Pár hét, és megszületik az egyesség Király Károly akciójáról tihanyi házunk teraszán, s késő ősszel érkeznek Király titkos küldeményei. Karácsonykor-újévkor pedig megjelenik a Válasz Herdernek és Adynak két részben a Magyar Nemzetben. Nagy nemzetközi botrány kerekedik, gyalázkodó hangú román hivatalos támadás érkezik az író, Ion Lăncrănjan részéről, amelyre Illyés válaszát Aczélék nem engedik közölni. Illyésnek megígérik a Szellem és erőszak megjelenését, benne a Herder-tanulmánnyal – de végül Aczélék megjelenés előtt bevonják a kinyomtatott könyvet, ami aztán nyugati kiadásban és szamizdatként terjed, Illyés hozzájárulásával. Közben pedig már megírja a bevezetőt Janics Kálmán Svájcban megjelenő könyvéhez a szlovákiai magyarság 1945 utáni jogfosztásáról, kitelepítéséről, s a könyv meg is jelenik 1978-ban Bernben magyarul, majd angolul.”