Megszólalt a héten a Mandinerben a holland-magyar vegyesházasságból származó népviseletgyűjtő, hegedűtanár meg régiségkereskedő Mariëlle van Luijk, aki lenyűgözően gazdag magyar viseletgyűjteményével vált ismertté Magyarhonban és elmondja: bár Hollandiában született, iskoláit pedig beleértve a konzervatóriumot is, ott járta ki, de a magyar népi kultúra iránti rajongása Magyarországra vezérelte. Magyar férjet választva végleg Mátészalkára költözött, ahol klasszikus zenei képzettségét is hasznosítva tanul és tanít hagyományos népi hegedűjáték-technikákat és azok repertoárját.

Sokfelé megforduló, öt nyelven beszélő, értő szemmel figyelő emberként arról is véleményt mond, hogy mennyire vagyunk mi magyarok annak a tudatában, mekkora kulturális kincseik vannak, legyen az zene, tánc, nyelv, viselet, gasztronómia, hagyományok vagy a „régiek bölcsessége”? Szerinte más nemzetekhez hasonlóan mi sem tudjuk kellően értékelni azt, amink van: „Ameddig megvan valami, addig nem hiányoljuk, csak akkor kezd igazán fontossá válni, amikor már nincsen meg”

Egy hónappal ezelőtt ismerkedhettek a meg az olvasóink az Erdély legjei sorozatunk akkori részeként a széki Michel van Langeveld-del, akit ma már mindenki itt helyben, de másutt is Holland Mihályként ismer. Ő az a fogalommá vált, Szék „áruvédjegyévé” nemesedett tilburgi magyar, aki két évtizede költözött a mezőségi faluba Hollandiából, azóta pedig a lehető legtöbbet teszi a hagyományőrzésért. Előbb megvásárolta és újjá varázsolta azt a lebontásra ítélt házat, melyben évtizedeken át Paprikás Kati csipkeszegi táncháza működött, mert fejébe vette, hogy fel kell éleszteni annak eredeti funkcióját. Továbbá falumúzeumot és állandó fotókiállítást hozott tető alá, majd régi, hagyományos építésű széki házakat is felújított. Tette mindezt mindig lelkesen, még a született erdélyieket is olykor megszégyenítő elkötelezettséggel. És nem mellesleg élete párját is itt találta meg. Krédóját egykor e szavakkal fogalmazta meg: „Hozzá akarok járulni a magyar hagyományok megőrzéséhez. Ez különösen fontos Széken, mert itt van a magyar táncházmozgalom forrása, ez a falu ihlette meg annak magyarországi elindítóit.”

A Mandinernek, közelebbről Ádám Rebeka Nórának köszönhetően, aki interjút készített a héten a Mátészalkán letelepedett, holland apától és magyar anyától Hilversumban született és szülőhazájában felcseperedett Mariëlle van Luijk-kal ismerkedhettünk meg, aki nemcsak hegedűművész és hegedűtanár, valamint régiségkereskedő, hanem országos ismertségre szert tevő népviseletgyűjtő. Ebből kiderült: Mariëlle, annak révén, amit tesz a magyar paraszti hagyományok megőrzéséért és mentéséért, nemcsak a Kraszna parti városban, hanem messze földön is – éppúgy, mint történik ez a széki Holland Mihály esetében – egyre inkább fogalommá válik. Ráadásul emellett olyannyira közkedvelt lett, hogy mindenki Holland Marcsiként ismeri. Az is igaz, az ő felfogása, elhivatottsága és felelősségérzete ugyanaz, mint a derék széki hollandusunké, amivel a született szabolcsiakat is képes „helyzetbe hozni”.

Lássuk mindenekelőtt kicsoda ő és honnan vétetett?

Arra az indító kérdésre, hogy vajon nem törvényszerű-e az, ha valaki holland–magyar házaspár gyermekeként Hollandiában születik és nő fel, akkor annak a gyermekkorát a németalföldi kultúra dominálja, a válasza nagyon nem szokványos: „Nem dominált, fele-fele arányban volt jelen a holland és a magyar. Ezt úgy tudtuk kivitelezni, hogy minden évben többször, háromszor, akár négyszer is eljöttünk Magyar­országra, rendszerint hosszabb időre, két-három-négy hétre. Hollandiában édesanyám mindig magyar könyvekből olvasott fel nekünk: magyar népmeséken, a Futrinka utcán, a Mazsola és Tádén nőttem fel. Szóval azt lehet mondani, hogy a neveltetésem abszolút vegyes volt, magyarul és hollandul is beszéltünk otthon.”

Az otthoni kétnyelvűség révén a kettős identitása tehát nagyon korán tudatosult benne, viszont volt ebben egy sajátos „csavar” is: „Gyermekkorom óta éreztem, hogy nekem Magyarország a valódi otthonom. Hétéves korom óta hegedülök, és már akkor is előszeretettel játszottam olyan műveket 20. századi magyar zeneszerzőktől, amelyekben ötvöződik a népzene és a klasszikus zene. Ezek által is úgy éreztem, hogy közelebb kerülök a magyarságomhoz. Az egyik legmaradandóbb emlékem, hogy egyszer Hollandiában egy hegedű-mesterkurzuson – ahol Járdányi Pál Magyar táncát játszottam – a mester megkérdezte: „Te tulajdonképpen magyar vagy?” Nagyon meglepődtem; a mai napig nem tudom, miért kérdezte, hiszen a nevem alapján egyáltalán nem lehet megmondani, hogy magyar vagyok. Szeretem azt gondolni, hogy azért kérdezett rá, mert a zenémen keresztül átjött a magyar virtus.”

Hogy így alakult az élete már kiskortól kezdve, abban az édesanyja hozzáállása döntött el mindent. Persze csupa jó emlék fűzi a balatoni nyarakhoz, de volt ekkoriban életében egy ennél is fontosabb tényező: „Amikor pedig év közben jöttünk Magyarországra, nem vakációztam, hanem iskolába is jártam azokban a hetekben, egy ének-zenei általános iskolába Dunaújvárosban, ahol nagy súlyt fektettek a Kodály-módszerre. Számtalan kellemes élményem kötődik ehhez az időszakhoz, még arra is pontosan emlékszem, ahogyan Kodály Zoltán Pünkösdölő című szerzeményét énekeltük. De talán az maradt meg bennem a legjobban, hogy mindenki olyan kedves volt velem, rendkívül barátságosak voltak a magyar iskolatársaim, ami jólesett.”

Itt az iskolában ismerkedett meg a magyar hagyományőrzéssel, népzenével, néptánccal és a viseletkultúrával – mondja el, majd hozzáteszi: „Az iskolában találkoztam ezekkel is, mert volt kötelező néptáncóránk – tulajdonképpen ennek köszönhetően szerettem bele a magyar néptáncba. Nagyon megtetszett. Ezenkívül pedig volt hon- és népismeretóránk, ahol kicsit jobban megismertem a magyar népi kultúrát.” Nem az ő hibája, hogy a kettős identitása másik ágát illetően sokáig csak adósságai voltak, hiszen, – mint mondja: „egészen felnőttkoromig nem is tudtam, hogyan néz ki egy holland népviselet. Egyszerűen nem lehetett vele találkozni, mert nem tanítják az iskolában.” Ezzel szemben a sok pannóniai látogatás során megtapasztalhatta: „Magyarországon erősen jelen van a hagyományápolás, nagy hangsúlyt helyeznek rá, a népi kultúra benne van a köztudatban.”

Arra, a kérdésre, hogy szerinte „mi adja a magyar kultúra varázsát, miért van ekkora vonzereje” a válasza szívet-lelket melengető: „Ez szubjektív; talán ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, mint amikor az ember szerelmes. Azt az egyéni érzést is nehéz tényszerűen szavakba önteni, hogy miért tetszik meg egy ember, vagy miért vagyunk szerelmesek valakibe. Úgy érzem, a magyar lelkem otthonra talált. Szerelmes vagyok a magyar népi kultúrába, főként a viseletekbe. Egyszerűen nem tudom szavakkal kifejezni, és kicsit tartok is attól, hogy ha megpróbálom racio­nalizálni magamnak, akkor elveszíti a varázsát. Egyszerűen csak azt érzem: Úristen, de gyönyörű! Egy-egy rend ruha olyan esztétikai élményt ad, mintha múzeumban néznék egy festményt.”

Ezt követően mondja el, hogy mi adta meg számára a döntő lökést élete GPS-ének teljes átállítására: „Gyermekként elhatároztam, hogy majd valamikor Budapestre jövök, és a Zeneakadémiára fogok járni, de a sors úgy hozta, hogy végül Debrecen lett belőle. A végleges döntést tulajdonképpen a párom miatt hoztam meg. Miután befejeztem Hollandiában a konzervatóriumot, jöttem is Magyarországra – az egész addigi gyűjteményemmel együtt.”

A folytatásból aztán kiderülnek a hobbiból utóbb tudatos szenvedéllyé vált gyűjtőmunka fontosabb állomásai, melynek során képezte magát megtanulva, mi az értékes és mi nem. Mindeközben mindig megőrizte rokonszenves ösztönösségét, amiről így beszél: „Ami megtetszett, azt megvettem – tulajdonképpen a mai napig ez maradt a vezérfonal, de most már hatalmas tudás is van mögötte. Ezért az én gyűjteményem nem olyan, hogy mindegyik faluból van egy rend viselet, hanem kizárólag olyan darabokból áll, amelyek tetszenek, amelyekben örömömet lelem. Előfordul például, hogy egy faluból hét vagy nyolc rend viseletem is van, mert az éppen nagyon közel áll a szívemhez.”

Az első igazi viseletélménye egy tizenévesen Budapesten megvásárolt kalotaszegi rékli volt piros bársony, kis hímzéssel a mandzsettáján és a gallérján, ami máig féltve őrzött kincse. Felnőtté válását követően sokfele megfordult a Kárpát-medencében. Erdélyből leginkább Kalotaszeg nőtt a szívéhez, amiben annak is volt nyilván szerepe, hogy a vonó szerelmeseként még Hollandiában az ott koncertező szintén kalotaszegi ifj. Fodor „Neti” Sándor gyakorolt rá hatást, majd Kalotaszentkirályon, a bánffyhunyadi zenész család, a Vargák, becenevükön „Csipások” legfiatalabb tagjától is sokat tanult. Utóbb rá kellett döbbennie: határt kell szabni önmagának, és a választott hazára kell összpontosítani, mert itt a népviseletek nagyobb veszélyben vannak, mint határokon túl. Meg is állapítja: „a szűken vett Magyarország valamiért háttérbe szorult. Táncházakban is azt veszem észre, hogy a kis-magyarországi táncokat szinte nem is táncolják, csak az erdélyie­ket – kalotaszegit, palatkait, székit, szilágyságit –, illetve moldvait.”

Több száz darabos gyűjteményéről, melyet a nemrég megvett családi házban immár méltóképpen elhelyezhetett, sok apró, színes részletet is elmondott. Például arról, hogy amiképpen az évek során bővült a tudása, egyre inkább felismer olyan darabokat, mint a ma már ritkaságszámba menő kalocsai fehér vizikli, amiről nem mondanánk meg egyből, hogy magyar népviselet, hiszen a kalocsai viseletről mindenkinek csak a sokszínű „cifra pamukos” jut eszébe. A terjedelmi korlátok azonban gátat szabnak annak, hogy ezekből bővebben idézhessek.

Viszont nem hagyhatom ki azt a válaszát, amit az interjú végéhez közeledve adott arra a kérdésre: „Sokfelé megforduló, értő szemmel figyelő emberként mit gondol, mennyire vannak tudatában a magyarok annak, mekkora kulturális kincseik vannak, legyen az zene, tánc, nyelv, viselet, gasztronómia, hagyományok vagy a „régiek bölcsessége?”

Ez pedig a következő: „Óvakodnék attól, hogy általánosítsak, mert amit gondolok, az nemcsak a magyar népre vonatkozik, hanem tulajdonképpen magára az emberiségre. Általánosságban igaz, hogy nem tudjuk értékelni azt, amink van. Én talán azért tudok másképp állni mindehhez, mert Hollandiában nőttem fel, és amikor Magyarországra jöttem, azt láttam, hogy itt van olyan, hogy hon- és népismeretóra, néptáncoktatás, sőt minden egyes településen működik néptánccsoport. Magyarországon ezt szinte természetesnek veszik az emberek, de nekem mint külföldi magyarnak hiányosság volt. Nagyon sajnáltam, hogy nem tudok ebben részt venni, de talán azért is tudom ennyire értékelni, mert nem ebben nőttem fel. Egyszer egy fesztiválon megkérdeztem népviseletben sétáló lányokat, hogy honnan van nekik, azt felelték: hagyaték. Úgy tűnt, én sokkal jobban örültem ennek, ők látszólag természetesnek vették. Az egyébként jó dolog, hogy ennyire természetes mindez, de óvatosnak is kell lenni, hiszen ameddig megvan valami, addig nem hiányoljuk. Csak akkor kezd igazán fontossá válni, amikor már nincsen meg.”