Megszólalt a héten a HVG-ben Illényi Balázs és arról cikkezett, hogy „állami vezetők gratulációja, díszvacsorák és országos felhajtás helyett a rendszerváltás előtt sokszor csak mínuszos hírek fogadtak egy-egy „idegenbe szakadt” magyarnak ítélt Nobel-díjat.” Írásából az is kiderül, miért volt ez így? „Részben azért, mert a többségük magyarsága még a Nobel-díj odaítélése idején sem volt ismert vagy egyértelmű a közvélemény számára, egyesek hovatartozását pedig a politika nem tartotta célszerűnek hangsúlyozni.”

Ez a hozzáállás megváltozott 1990 után – derül ki az írásából –, mert abban ma konszenzus van, hogy a büszkén emlegetett 18 magyar (gyökerű) Nobel-díjas közül éppúgy felnézhetünk arra a 16-ra is, aki nem pátriájában részesült ebben az elismerésben, mint Szent-Györgyi Albert és Kertész Imre. Viszont az se tagadható, hogy utóbbi esetében „felizzott a vita a >>hazánkba szakadt magyar író<< identitásáról”, ami beárnyékolta a magyar irodalom eddig elért legnagyobb nemzetközi sikerét.

 „Az, hogy magyar és keresztény, azt élni kell és nem kiabálni, mert hangoztatásuk által nemcsak tartalmukat vesztik, de hibás tartalmat is kapnak, és a magyar nem a hazaszeretet, hanem mások gyűlöletét, a keresztény pedig a faji és vallási türelmetlenség színét kapja.”

Szent-Györgyi Albert rektor 1941. február 27-én a zsúfolásig megtelt szegedi egyetemi aulában tartott előadásán mondta ezeket a szavakat azokkal a vádakkal szemben, hogy a szegedi egyetemen általa kezdeményezett új diákegység-mozgalom nem hangoztatja eléggé a magyarságát és kereszténységét. Az addig a különböző, a szélsőjobbal kokketáló „bajtársi egyesületekben” tömörült diákok hangoskodói veszélyt szimatoltak abban, hogy rektorként Szent-Györgyi Albert gyökeresen megváltoztatta az egyetemisták életét. Egy dologgal viszont nem számoltak a csahosok: azzal, hogy a Nobel-díjával országos és nemzetközi tekintélyre szert tett, a szegedi hallgatókat érintően az universitas közéletébe áttörő változásokat hozó tudós az egyetemi ifjúságnak is ideálja lett, miközben az egész nemzet is felnézett rá. Ezt tükrözte az a tapsvihar is, amellyel ott elmondott hitvallását fogadták: „Ma nem csupán az az egyetem feladata, hogy a társadalom számára kiváló polgárokat és közéleti embereket neveljen. A közéleti embertől a jellemnek és a szellemnek kiválóságát követeljük meg, s csak másodsorban a szaktudást. Ennek a jellem- és szellemfejlődésnek meg kell történnie az egyetemen. Az egyetem tehát nem zárkózhatik el az elől, hogy neveljen.

Az érvényességükből mit sem vesztett, ma is időszerű szavai e kiválóságunknak, aki soha sem volt elefántcsonttoronyba zárkózó tudós, és aktívan jelen volt a társadalmi élet legkülönfélébb színterein 93 évének legjelentősebb, 1930-1947 közé eső magyarországi szakaszában, nem véletlenül ötlöttek fel bennem most. Ugyanis amikor szembesültem a héten a legfrissebb HVG-ben Illényi Balázsnak a Nemzeti megválogatott címmel közreadott összegzésével az is világossá vált számomra: miért tudott éppannyira nemzeti üggyé válni 2023-ban Karikó Katalin és Krausz Ferenc Nobel-díja, mint egykor a Szent-Györgyi Alberté? Ugyanis ők hárman nemcsak a tudományt művelték a legmagasabb szinten. Annak is érezték a felelősségét, hogy a díj mire kötelezi őket azok iránt ahonnan vétettek, és ahol a jövő biztosítéka egyedül fellehető.

Hadd utaljak ez ügyben arra, megtudva, hogy elnyerte a tudomány Oscar-díját Karikó Katalin elsőként a magyar diákoknak üzent: „Örömmel végezzék, amit csinálnak, mert akkor egyre jobbak lesznek benne! Arra koncentráljanak, amit meg tudnak változtatni.” Krausz Ferenc pedig azt követően, hogy értesült a Nobel-bizottság döntéséről, első interjújában szintén a magyar kutató fiatalokhoz szólva, így bíztatta őket: „A kutatás csodálatos dolog, csodálatosan meg tudja jutalmazni azokat, akik elég kitartóak, hajlandók és képesek egy cél érdekében úgy dolgozni, hogy azt el is érjék.” Ugyanitt arra a kérdésre, hogy „Mennyire Magyarország sikere az Ön Nobel-díja?”, tömören így felelt: „Annyira amennyire én magyarnak vallom magam: százszázalékosan.”

 Ezek után lássuk Illényi cikkét, melynek felvezetéséből származnak bevezetőnk mondatai is.

„Karikó Katalin és Krausz Ferenc a miénk, hozzánk tartoznak, ahogy mi is hozzájuk. Nobel-díjasaink magyarságukat mindig vállaló, arra büszke, megharcolt életű, küzdelmekben edzett emberek” – fogalmazott Novák Katalin államfő a két kitüntetett tudós tiszteletére adott díszvacsorán tavaly októberben. Bár a világ legrangosabb tudományos elismerésének több mint 120 éves történetében szinte minden évtizedre jutott olyan díjazott, aki szorosabb vagy lazább szálakkal kötődött Magyarországhoz, korántsem mindegyiküknek dukált érzelmektől fűtött kormányfői és elnöki gratuláció, díszvacsora, emlékérem vagy épp nemzeti színekben kivilágított Lánchíd. Részben azért, mert a többségük magyarsága még a Nobel-díj odaítélése idején sem volt ismert vagy egyértelmű a közvélemény számára, egyesek hovatartozását pedig a politika nem tartotta célszerűnek hangsúlyozni.”

Ezt követően sorjáznak a példák a fenti állítások bizonyítására. Rögtön már az indító sokatmondó. Ebben az első magyar származású Nobel-díjas Lénárd Fülöpről történik említés, aki fizikusként 1905-ben kapta meg az elismerést és főleg Németországban tevékenykedett. Megtudjuk róla, annak ellenére, hogy az MTA gratulációját, mely tagjává fogadta „hazafias üdvözlettel” köszönte meg, a közvélemény őt nem tekintette magyarnak. A Pesti Napló például így „köszöntötte” a díjazottat: „Pozsonyban született, de nem asszimilálódott magyarrá, így fájdalom, csak a származása magyar, ő maga német s valószínűleg csak a német szellemi atmoszféra közreműködése folytán lett olyan nagy tudóssá, amilyen lett”.

1925-ig kellett várni az újságíróknak arra, hogy az újra arról cikkezhessenek: magyarnak tekinthető-e vagy sem az a Zsigmondy Richárd, akinek „az apja még Pozsonyban született, de ő már Bécsben, világéletében osztrák és német közegben dolgozott, és magyarul, ha tudott is, elfelejtett.”  Tény, hogy ő egy magyar család Ausztriába szakadt sarjaként született, de az is: nem volt kapcsolata a magyar kultúrával és magát osztráknak vallotta. A Magyar Természettudományi Közlöny nem is adott hírt a Nobel-díjáról, miközben a Budapesti Hírlap szerint „büszkék lehetünk arra, hogy az idegenbe szakadt, de mégis csak a mi vérünkből származó tudóst érdemeinek elismerésével a svéd tudományos akadémia bennünket is megtisztelt”.

 „A világháborúk zajának is volt szerepe abban, hogy nem juthatott több figyelem két másik „idegenbe szakadt” Nobel-díjasra.” – olvasható a folytatásban. Az ő esetükben újra meg újra felmerült a kérdés, vajon ők valóban magyarok?

Ami Bárány Róbertet illeti, ő az első világégés és hadifogsága miatt egy évvel később kapta meg az 1915-ös orvosi elismerést. Róla Az Est kiderítette, csak pár szót tud magyarul, hisz apja már 60 éve az osztrák fővárosban él. Az Újság című lapban mégis dohogtak: „Tegnap a bécsi sajtónak is csak Bárány volt, de ma reggelre Barany lett belőle, mert úgy okoskodtak, hogy inkább csengjen akárhogyan, csak magyarosan nem. Mert ha magyarosan hangzik, nem lehet eltitkolni, hogy Bárány magyar származású.”

Nem kapott nagy visszhangot annakidején a kémikus Hevesy György elismerése sem, aki Budapesten született, a Piarista Gimnáziumban érettségizett, de az egyetemet már Berlinben végezte. Annak ismeretében, hogy a Nobel Bizottság csak 1944 novemberében döntött a neki ítélt (előző évi) kitüntetésről, amikor a közvéleményt a nyilas terror, a Budapest körül gyülekező Vörös Hadsereg és a bizonytalan kilátások foglalkoztatták, ez nem is meglepő.

A kommunista éra beköszöntével más okok miatt nem lehetett büszkélkedni az idegenbe szakadt honfitársaink Nobel-díjaival. Békésy György 1961-es orvostudományi elismerését emigránsként kapta, márpedig a berlini fal építése és a kubai rakétaválság idején egy amerikaivá lett magyar Harvard professzorral dicsekedni nem lehetett.

Éppúgy az elhallgatás jutott osztályrészül a rendszerváltás előtt Nobel-díjat kapott, emigrációban élő, magyar vagy magyar származású tudósoknak is. Bizonyítandó ezt, következzen egy terjedelmesebb rész a HVG cikkéből:

„Nemhogy Kádár János fogadószobájáig nem jutottak, de címlapsztorivá sem válhattak. A ma már a dicsőségtábláról le nem maradó Wigner Jenő vagy Gábor Dénes elismeréseiről is szűkszavú tudósítások jelentek meg. Az első atombomba előállításának kísérleteiben részt vevő Wignerről nem is lett volna ildomos akkoriban ódákat zengeni, de azért megírták róla, hogy az édesanyjának naponta írt leveleinek hála, magyarul még mindig tökéletesen beszél. Gábor Dénesről pedig azt tűnt célszerűnek hangsúlyozni, hogy Magyarországról 1921-ben „a fehérterror tombolása idején” került Németországba, onnan pedig a „fasizmus elől” menekült Angliába, és nem rokona a „show-biznisz két kontinensen botrányokkal hírhedtté vált csillagának, Zsa-Zsa Gábornak”.

A manapság magyar származású Nobel-díjasként emlegetett Daniel Gajdusek, Milton Friedman vagy Polányi János elismerései kapcsán a Kádár-érában nem hangsúlyozták a debreceni, beregszászi, illetve budapesti gyökereket. Hármójuk közül az amerikai közgazdásznak, >>a neomanchesterizmus egyik legszélsőségesebb képviselőjének< jutott a minimálisnál több (negatív) figyelem a dél-amerikai diktátoroknak adott állítólagos tanácsai okán.”

Egy közóhaj juthatott érvényre 1990 után e téren, derül ki ezt követően a cikkből: „Csak a rendszerváltás után vált gyakorlattá a nemzeti büszkeség részévé tenni a külföldön elért világraszóló eredményeket, ahogyan arra az ideihez hasonló kivételes alkalom adódott 1994-ben, Harsányi János és Oláh György párhuzamos kitüntetésekor. Az egykor a Fasori Gimnázium padjait koptató közgazdász és a piaristáknál érettségizett vegyész is büszkén vállalta származását, a Népszabadságnak >>ékes magyar nyelven<< adott interjúikban >>egyaránt kiemelték, hogy ismét sikerült öregbíteni Magyarország hírnevét<<. A lapok nem győztek interjúzni az immár Magyarországon is címlapokra került tudósokkal, a Kurír bulvárlap a feleségeiket faggatta a hétköznapjaikról, Horn Gyula miniszterelnök pedig a tiszteletükre adott díszebéden hangsúlyozta, hogy >>különös örömet jelent a Magyar Köztársaságnak a két professzor munkásságának magas szintű elismerése, mert életművükhöz hozzájárult a magyar kultúra és tudomány is<<”.

Nem hallgatja el a szerzőnk azt sem, hogy „nem mindenkinek a sikeréből lehetett ilyen (politikai) tőkét kovácsolni.” A 2004-ben díjazott, karcagi születésű vegyész Herskó Ferenccel nem az volt a fő „baj”, hogy izraeli identitása lett, és bevallotta, nem tud jól magyarul. Az keltett visszatetszést egyesekben, hogy felemlegette: „a Karcag környéki tanyavilágban egyetlen tanya sem akadt, ahol elbújtattak volna akár csak egyetlen zsidó családot is”.

Azon ritka alkalmakkor sem volt mindig össznemzeti az öröm, amikor az országban élő és alkotó személy kapta az elismerést. Hogy ez mennyire így igaz, az a cikk záró passzusából derül ki:

 „Bár Szent-Györgyi Albert >>színmagyar<< Nobel-díját egyöntetű, országos lelkesedés kísérte, Kertész Imre ünneplésébe vegyültek disszonáns hangok. Míg Mádl Ferenc államfő és Medgyessy Péter kormányfő az elsők között gratulált neki, >>amiért ilyen dicsőséghez juttatta a magyar népet<<, de ugyanakkor felizzott a vita a >>hazánkba szakadt magyar író<< identitásáról.

 >>Szerethetjük-e Kertész Imrét, ha ő nem szeret bennünket?<< – tette fel a kérdést a Magyar Hírlapban Szále László, aki szerint >>különös fintora a sorsnak, hogy az az író lett a második »magyarországi« Nobel-díjas, aki azt nyilatkozta egyszer, hogy ha itthon van, annyira nem érzi magát biztonságban, hogy mindig becsomagolva áll a bőröndje.<<

Ezzel megnyílt a végeláthatatlan disputa arról, mennyire van feldolgozva a magyarországi vészkorszak, nemzeti irodalmat vagy egyéni teljesítményt ismert-e el a Nobel-bizottság, visszamenőleg >>beemelte-e<< ez a kitüntetés a magyar irodalmat, >>Adyt, Krúdyt, József Attilát, Radnótit, Örkényt és a többieket<< a világirodalomba, de főleg, hogy örüljön-e vagy szégyenkezzen Magyarország a >>zsidó Kertész Imre<< holokausztregénye miatt.”