Megszólalt a héten a Hét napban Pásztor Bálint a VMSZ elnöke és a Szakáll Laurának adott évértékelő interjújában annak a felvetésnek kapcsán, hogy „a vajdasági magyar közösség számára a legnagyobb kérdés ma is az, van-e kiszámítható jövő a szülőföldön, és megteremthetők-e azok a feltételek, amelyek mellett érdemes itt tervezni, dolgozni és családot alapítani” – elmondta, megítélése szerint a 2025-ben történtek rácáfoltak a borúlátók véleményeire.

A belgrádi kormányban koalíciós partnerként részt vevő magyar párt elnöke a szilveszterkor megjelent mérlegmegvonásában konkrétumokra is kitérve fogalmazta meg az optimista álláspontját: „Az elmúlt időszak intézkedései és fejlesztései azt üzenik, hogy a közösségi érdekérvényesítésnek kézzelfogható eredményei vannak, és a helyben maradás nem puszta vágy, hanem egy vállalható, élhető élet lehetősége.”

„Mindenhol nagy a feszültség, a vajdasági magyar közösségben azonban titokzatos csend uralkodik. Az elnémult/elnémított közösség vándorbottal vesz a kezébe. Az utóbbi tíz évben vagy 30 százalékkal csökkent a vajdasági magyarság lélekszáma, amely azonban nem készteti gondolkodásra a budapesti kormányt, a kisebbségi vezetők pedig nemigen vesznek róla tudomást. Nem próbál magyarázatot találni, szerintük ők mindent megtettek a maradás érdekében.

Mi lesz ennek a vége? Itt-ott szórványosan elhangzik egy tiltakozó hang, amely azonban nem talál nagyobb visszhangra. Azt hiszem, ennek a magyarázata abban rejlik, hogy a vajdasági magyar közösség lelki teherbírása alaposan megroggyant, ami nem csoda, hiszen a kilencvenes évek barbársága kegyetlen próbára tette, majd a későbbi remények elsorvadása megszülte a rezignált reménytelenséget.”

Az idézet attól a Végel Lászlótól származik, aki több mint hatvan éve a vajdasági magyar irodalom és közélet meghatározó alakja. Sok esztendővel ezelőtt őt méltatva megírtam róla, publicistaként is remekelve azzal szerzett tekintélyt szűkebb pátriájában meg annak határain túl is sokfelé, hogy közéleti töprengéseiben mindig úgy tesz fel figyelmen kívül nem hagyható, ideig-óráig ugyan elodázható, de büntetlenül meg nem kerülhető kérdéseket, úgy fogalmaz meg felvetéseket, hogy azokkal üzenni akar és üzenni is tud Közép-Kelet Európa déli fertályáról a honi és bárhol élő nemzettársainak.

Ugyanakkor arra is rámutattam: Végel úgy szól írásaiban az annyira szeretett Vajdaságáról, az ott élő magyarok gondjairól, azok elvárásairól, az ottani értelmes és értelmetlen cselekvésekről, a reményekről és kudarcokról vagy éppen azokról az apró, de reményekre feljogosító eredményekről, melyek a csak látványos mozzanatokra figyelni hajlamosak ingerküszöbét nem szokta elérni, hogy ezekben az eszmefuttatásokban bőségesen akad a régió más nyelvű lakói számára is odafigyelésre érdemes mondanivaló.

A karácsony előtti napokban a Szabad Magyar Szóban megjelent A vajdasági magyar közösség lelki teherbírása alaposan megroggyant címmel közreadott és részben idézett jegyzetéből az őt mindenkor jellemző felelősségérzetéből fakadó aggodalom tükröződik. Éppúgy most, mint történt ez tíz esztendővel ezelőtt, midőn a kisebbségi lét egyik legismertebb szakértőjével, Bárdi Nándorral vitatkozva megállapította: „az exodus a kettős állampolgárság megszerzésének lehetősége nélkül is bekövetkezett volna, annak köszönve pedig tömegmozgalom lett.” Ekkor kitért egy 1933-as dermesztő Kosztolányi jóslatra is, amire az írót egy akkori jugoszláviai látogatása késztette, miszerint „Húsz év múlva itt nincs magyar.” Rácáfolva erre a pusztulás rémét előrevetítő jövendölésre, rámutatott: 1953-ban, a titói diktatúrában nem teljesedett be a prófécia, viszont a XXI. századi demokratikus körülmények közepette, már tart attól, hogy az előrejelzés talán nem is annyira elrugaszkodott a valóságtól. Mert a jelenlegi exodus különbözik az előzőktől: „Ezúttal nem a háborútól való félelem gerjeszti, hanem a szülőföldtől való elidegenedés, a bénító vákuumérzés. Most már nemcsak a magyarság lélekszáma, hanem az önbizalma, öntudata is lelohadt. Nemcsak a napi kenyérgondok nyomasztják, hanem a szülőföld iránti bizalmatlanság is, minek folytán válságban vergődik.”

Pásztor Bálint az óév utolsó napján a Hét napban közreadott 2025-ös számadásában egész másképpen látja a vajdasági magyar közösség helyzetét, mint a „talanság” emblematikus délvidéki krónikása. Ő nem ért egyet a végeli diagnózissal, miszerint ebben a kis magyar világban mára a „remények elsorvadása megszülte a rezignált reménytelenséget.” Mi több, szókérésében kifejezetten derűlátóan vélekedik vajdasági magyar jelenről és jövőről.

A Magyar Nemzeti Tanács hetilapjában megjelent Szakáll Laura-Pásztor Bálint beszélgetés bevezető soraiban a magyar szempontból meghatározó jelentőségűnek tartott 2025-ös történéseknek az összegzését kapjuk. A leltárkészítő újságíró itt csak pozitív fejleményekről számol be. Ezek mind-mind annak a VMSZ elnök által korábban megfogalmazott alapvetésnek jegyében kerültek felsorolásra, miszerint: „az a fontos, hogy az emberek közül minél többen azt érezzék, hogy érdemes hazajönni, és akik itthon vannak, azok meg azt érezzék, hogy van miért otthon maradni".

Íme, a publikáció nyitánya:

„Eseménydús év áll mögöttünk: a szerbiai belpolitikai életben felforrósodott a hangulat, a parlamenti ülések 2025 elején rendkívüli körülmények között zajlottak. A munka ennek ellenére folyamatos volt, a köztársasági parlament több, a vajdasági magyar közösséget közvetlenül érintő törvényt is elfogadott, és megválasztotta az új alkotmánybírókat is. A VMSZ javaslatára a következő kilenc évben is lesz magyar alkotmánybíró, dr. Dudás Attila személyében. A VMSZ a káosz és a megnehezített körülmények ellenére is megőrizte egységességét, és a normalitás hangját képviselte.

Az idén is számos projektum valósult meg Vajdaságban az anyaország támogatásával: elkészült A vajdasági magyar közösség terület- és gazdaságfejlesztési stratégiájának második változata, új pályázati kört hirdetett a Prosperitati Alapítvány a családok és a kezdő vállalkozók számára, elindult a vasúti forgalom Szabadka és Belgrád között, megkezdődött a kétnyelvű útirányjelző táblák kihelyezése, valamint több beruházás is megvalósult. Átadták a Pásztor István Alapítvány elismeréseit, a néhai pártelnök emlékére létrehozott alapítvány igazgatóbizottsága pedig a nyár óta havi rendszerességgel ülésezik, és eddig 135 000 eurót folyósított a rászorulók támogatására. Nemrég 140 millió dinár érkezett Magyarkanizsa, Zenta és Topolya Önkormányzatához a köztársasági költségvetési tartalékból Pásztor Bálint közbenjárására, ami jól mutatja, mennyire fontos, hogy a VMSZ minden döntéshozatali szinten jelen van.”

Az interjúalany ezt követően elmondta, a mögöttünk hagyott esztendő „sokkal inkább eseménydús volt, mint pusztán mozgalmas: miközben elkészült a vajdasági magyar közösség számára meghatározó stratégiai dokumentum, az év korántsem telt nyugodt körülmények között.” Ehhez hozzátette: „a politikai folyamatok világosan megmutatták, ki mit képvisel a közéletben.” Arra is kitért, hogy miközben hónapokon át tartó blokádok és utcai megmozdulások nehezítették a mindennapokat országszerte, a VMSZ ebben a forrongó időszakban is mindig a kiszámíthatóságot képviselve megőrizte a stabilitását. Egyúttal úgy ítélte meg, bár 2025 legnagyobb része nem volt zavarmentes, de mára az élet visszatért a megszokott kerékvágásba.

Ilyen értelemben megnyugtatónak tartotta, hogy az egyetemisták felhagytak a tanintézmények bojkottálásával és az állami karokon is rendben indult meg a tanév. Ettől függetlenül viszont kérdőjelek merülnek fel benne, mert „politikai értelemben továbbra is nyitott kérdésnek tartja, hogyan értékelik maguk az érintettek az elmúlt több mint egy év eseményeit, illetve azt, hogy a hónapokon át tartó, be nem jelentett tüntetések és blokádok hoztak-e érdemi eredményt.”

Ezúttal visszafogottabban fogalmazott, mint egy évvel ezelőtt, amikor elítélve a diákok és tanáraik akcióit, az egyetemisták utcára vonulását „az ellenzék felelőtlenségeként” aposztrofálta. Most előbb arról beszélt: továbbra sem látja világosan, milyen célokért történek ezek a tüntetések, és felvetette annak kérdését is, „mennyire hiteles a demokráciára való hivatkozás akkor, ha közben annak alapszabályait sértik meg.” Majd azt hangsúlyozta: az idei előrehozott választásokon a polgárok választ fognak adni ezekre a kérdésekre.

A folytatásban Pásztor immár „a saját portáján söpörve” elmondta: „az év egyik legfontosabb eredményének azt tartja, hogy a vajdasági magyar közösség megőrizte politikai önállóságát, és nem engedte, hogy belesodorják egy lényegében szerb belpolitikai konfliktusba.”

Annak pedig, hogy pártja részese a különböző döntéshozatali szinteknek kézzelfogható eredményei vannak Vajdaságban, amit jól jellemeznek a Magyarkanizsának, Topolyának és Zentának juttatott jelentős támogatások. Külön hangsúlyozva, hogy e településeken történt fejlesztések mögött ott állnak a magyar polgármesterek, azt se hallgatta el, ha Szabadkán, Kishegyesen vagy Adán is VMSZ-es volna az elöljáró, minden bizonnyal ott is hasonló eredményekről lehetne számot adni. E fejtegetésében reagált a bírálatokra is, kijelentve: „kisebbségi pártként és közösségként nem ők alakítják a régió politikai kultúráját, feladatuk pedig az, hogy a vajdasági magyar közösség érdekében forrásokat és fejlesztési lehetőségeket szerezzenek.”

Miután fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az utóbbi időben a politika egyre inkább érzelemalapúvá vált, ami szerinte nem szolgálja a közösségek hosszú távú érdekeit, kitért a VMSZ stratégiai partnereinek kérdésére. Elsőként a Szerb Haladó Párttal való együttműködésre, melynek eddigi tizenkét évét sikertörténetként értékelte, mert ez a szövetség olyan eredményeket hozott a vajdasági magyar közösség számára, amelyeket korábban más politikai partnerekkel nem sikerült elérni. Ezt követően a másik stratégiai partnerrel, a budapesti kormánnyal való együttműködést méltatta, kijelentve: ennek támogatásával számos beruházás és intézményfejlesztés valósult meg Vajdaságban. Ezek közül a legjelentősebbként azt a mintegy 3 milliárd forintos segítségnyújtást emelte ki, amivel a magyar közösségek gazdasági- és térségfejlesztési stratégiájának az életre hívását szolgáló Prosperitati Alapítvány pályázatait hirdethették meg.

E partnerségekről szóló passzus folytatásában elmondta, 2025 egyik legjelentősebb közösségi eseményének a Pásztor István Alapítvány elismeréseinek átadását tartja, melyet „az alapítvány és a vajdasági magyar közösség részéről egyfajta adósság törlesztéseként is lehet értelmezni.” Megfogalmazása szerint „nem véletlen, hogy Pásztor István-díjban részesült Aleksandar Vučić és Orbán Viktor, hiszen Pásztor István mellett ők voltak azok, akiknek meghatározó szerepük volt abban, hogy a szerb—magyar kapcsolatok mára a jelenlegi szintre jutottak.”

A beszélgetés végéhez közeledve az került terítékre, hogy 2026 a választások éve lesz, mely három, egymástól időben is elkülönülő kampányt hoz magával. A VMSZ elsőként tavasszal a magyarországi országgyűlési választásokra fog koncentrálni, késő ősszel pedig a nemzeti tanácsiakra, hisz a testület négy éves mandátuma ekkor jár le. Ezek mellett annak nyomán, hogy december 28-án Aleksandar Vučić szerb elnök kijelentette, hogy elfogadták a blokádot szervezők fő követelését, és jövőre rendkívüli parlamenti választásokat írnak ki, a szerbiai parlamenti választás időpontja is bármikor napirendre kerülhet.

Utóbbihoz kapcsolódóan hangot adott annak a meggyőződésének, hogy a VMSZ készen áll ezekre a megmérettetésekre, és ahogyan eddig is mindig megtette, elszámol majd a munkájával, illetve arra fog fókuszálni, hogy a vajdasági magyar közösséggel együtt határozza meg a következő évek céljait és terveit.

A zárszó sommásan, talán túlságosan is lakonikusan a VMSZ előtt álló feladatokat sorolja fel, melyekről szerintem nem csak az általánosságok szintjén, hanem konkrétabban se ártott volna fogalmazni. Hogy ez mennyire így van, arról szerintem meggyőzi az olvasót a cikk-finálé, mely mindössze három mondatba sűríti az el nem odázható tennivalókat:

„A vajdasági magyar közösség évtizedek óta ugyanazokkal a kihívásokkal szembesül kisebbségi létben. Idetartozik a demográfiai mutatók javítása, annak elősegítése, hogy az emberek itt akarják élni az életüket, valamint az oktatási intézmények — az iskolák és az egyetem — működőképességének megőrzése. Ugyanilyen fontosnak nevezte a gazdaságfejlesztési terv következetes megvalósítását is, melynek eredményeként — hangsúlyozta — kisebbségi helyzetben is versenyképes maradhat a vajdasági magyar közösség.”