Végel László: „Őszre az 50 ezres lélekszámú, közel 3000 magyart számláló Zombor városában egyetlenegy magyar elsős sem lesz!”

Megszólalt a héten a Népszabadságban Újvidékről Végel László és a Két malomkő között címmel közölt politikai esszéjében arról ír, a Vajdasági Magyar Szövetség azt követően, hogy a belgrádi és a budapesti kormánypártok hatékony, eddig soha nem tapasztalt támogatásának köszönhetően ugyan sikert aratott az áprilisvégi választásokon, de „nagy árat fizetett a „győzelemért”: kiderült, hogy az egyre gyorsabban fogyatkozó magyar kisebbségen belül egyre inkább elmélyülnek a szakadékok.” Úgy véli, a vajdasági magyarság exodusa reális veszély lehet, de az nem a Délvidéken hallatlanul népszerű magyar honosítási törvény miatt következhet be. Szerinte honfitársainak a szülőföldhöz ragaszkodása azért lazult fel végzetesen, „mert – sajnos – a helyi identitás retorikáját nem sikerült összhangba hozni a nemzeti identitás új retorikájával.”

„Szerbiában gyakorolják a választások utáni politikai illemtant. Aleksandar Vucsics az abszolúte többséget élvező Szerb Haladó Párt elnöke, a régi/új kormányfő, noha egyedül is képes lenne kormányt alakítani, meghallgatáson fogadja a parlamenti pártok frakcióvezetőit. Még a szélsőjobbos is illedelmes viselkedést tanúsít, ami csak azért nem meglepő, mert megerősödve került ki a választásokból, az idő nekik kedvez, egész Euró­pában, a környező országokban erősödnek a testvérpártjaik; lesz tehát alkalma befolyásolni a jobbközép kormánypártot. Annál is inkább, mert kizárólag az Európai Unióhoz való csatlakozás kérdésében különbözik a jobbközép és a szélsőjobb, állítja a hágai börtönből kiszabadult Vojislav Seselj.

Vucsics, úgy tűnik, kitart a csatlakozás mellett, azzal, hogy továbbra is ápolja az Oroszország iránti hagyományosan jó, testvéri barátságot. Kétes kimenetelű egyensúlyozás, senki sem tudja, meddig tarthat. A szélsőjobb viszont egyértelműen Oroszország mellett és az unió ellen voksol, miközben jól tudja, Putyin mágiája a jobbközépen is hatékony, úgyhogy bízik az általános jobbratolódásában.”

A maszol olvasótábora által jól ismert, e rovatban már-már „házi szerzőként” rendszeresen szemlézett vajdasági író legújabb irodalmi ihletésű politikai esszéjének bevezető gondolatait idéztük az előbbiekben. Végel Két malomkő között címmel a hétvégén közreadott publicisztikájának felvezetőjében rögzített pillanatfelvétel, ez a hét mondatos összefoglaló, szerintünk sebészi pontosságú látlelet napjaink szerbiai politikai viszonyairól. Beszédesebben érzékelteti bármely alaposan dokumentált politológusi elemzésnél vagy annotált szakértői tanulmánynál azt a képlékeny politikai-társadalmi közeget, mely idestova második hónapja, egy kizárólag hatalommegőrző szándékkal kiprovokált előrehozott választásokat követően jellemzi Szerbiát.

A „talanság” emblematikus délvidéki krónikása, akinek legnagyobb erénye – mint joggal állapította meg az író életművének egyik értő ismerője – hogy „a plebejus ember egyenességével mutatja meg a legbonyolultabb dolgokat, evidenciaként mondja ki azt, amin más oly sokszor és hosszan rágódik”, ezzel a tömör helyzetértékeléssel kívánta elénk tárni azt a kontrasztokban bővelkedő sajátos szerbiai valóságot, mellyel a legnagyobb vajdasági magyar politikai pártnak, a Vajdasági Magyar Szövetségnek kell napjainkban szembesülnie és amely meghatározza a mozgásterét.

Az április 24-i előrehozott és többszintes (országos, tartományi és helyhatósági) választásokon a VMSZ „amely a Szerb Haladó Párt és a Fidesz hathatós, eddig soha nem tapasztalt támogatásának köszönve, sikerrel nyerte meg a 2016-os választásokat” most a helyét keresi. Státusza ellentmondásos, hiszen annak ellenére, hogy import segítséggel valóban sikerrel vette az akadályt – ennek elősegítésére „Orbán Viktor magyar kormányfő a kampány idején tekintélyét, népszerűségét is latba vetette” –, a jelek szerint úgy tűnik, túl nagy árat fizetett. Egy ma kedvezőnek mutatkozó, mindent egy lapra feltevő taktikai lépéssel a VMSZ országosan és tartományi szinten is, továbbá több helyhatóságban hatalmi tényező maradt, viszont ezt olyan feltételek közepette érte el, hogy a döntés hosszabb távon akár önsorsrontónak is bizonyulhat. A VMSZ-es „győzelem” a déli végekről figyelő Kossuth-díjas írót és befolyásos közvéleményformálót ki nem mondottan ugyan, de mégis mintha Pürrosz kétes értékű ausculumi diadalára emlékeztetné: „Kiderült, hogy az egyre gyorsabban fogyatkozó magyar kisebbségen belül egyre inkább elmélyülnek a szakadékok.”

Féltő és egyre növekvő aggodalommal, persze keserű csalódottságunkat sem titkolva, több mind egy esztendeje e rovatban, magunk már többször is szóvá tettük a vajdasági kis magyar világban megtapasztalható, reménylankasztó és lélekölő magyar-magyar testvérháború megannyi mozzanatát. Semminemű elégtételt sem érzünk most, hogy a belharcokat közelről figyelő, azokat megélő újvidéki lokálpatrióta és plebejus kozmopolita Végel László ugyanott látja a bajok forrását, ahogyan mi azokat felfedezni véltük: a belső ellentétek végzetes elmérgesedésének felelőseit távolról sem csak a Vajdaságban kell keresni.

A bűvös hívó szó, az egység, köszönhetően a vele oly gyakran visszaélőknek, Délvidéken is sajnos, jobbára lejáratódott. Akárcsak másutt, a tiszteletet érdemlő kevés kivételt leszámítva, az egység mantrázása a politikusok szótárában önmaga karikatúrájává silányított, alkalmi kampánykellékké lett, akárcsak egy pártlogós lufi vagy golyóstoll. Az egységet, annak igényét és szükségességét, mert tetszetős retorikai elem, illik, sőt kötelező szónoklatokban fel-felemlegetni, de ki vehetné azt komolyan, ha mögötte éppen az ellenkezője, a kirekesztő szándék érhető tetten…

„A Fidesz a „magyar egység” nevében lépett fel, ám minden eddiginél jobban megosztotta a magyarokat. Az árkok a választások után tovább mélyültek, jelenleg például durva leszámolások folynak a magyarok között. A VMSZ önkormányzati szinten alkalomadtán szövetségre lép Vojislav Seselj pártjával, a Szerb Radikális Párttal is, ám a Magyar Mozgalommal semmiképp. Ennek tudható be az is, hogy a szélsőjobbos párt képviselői, mármint Seseljék elismerően nyilatkoznak a kisebbségi politikai vezetőkről.”

Szerbiában és Vajdaságba is, mint láttuk, még az elmarasztaló hágai ítélet hiányában is háborús bűnösként számon tartott, szélsőségesen nacionalista Vojislav Seselj pártjának képviselői is dicsérik a VMSZ-t. Dicsérhetik is, mert velük igen, de a két előző Magyar Nemzeti Tanács elnökét és számos vajdasági fajsúlyos magyar szereplőt, a mainál sokkal nehezebb időkben a magyar ügyekben imponáló teljesítményt nyújtókat tömörítő Magyar Mozgalommal nem hajlandó együttműködni a Pásztor István vezette párt.

„Magyar a magyarral viszont nem lép szövetségre – olvashatjuk a vádirattal felérő tömör tényközlést, majd Végel azzal szembesíti az olvasóját, hogy akár további dicséreteket be lehet majd kasszírozni. És nemcsak Seseljéktől, hanem mindenekelőtt a kormánypárti politikusoktól, hiszen Vucsicsék eddig sem fukarkodtak az elismerő szavakkal. Kétségünk nem lehet, a hatalommegtartás és -megszilárdítás VMSZ-es módszerei, mindaz, aminek ma tanúi lehetünk egyes vajdasági magyar intézményekben és testületekben csak elismerő csettintést válthatnak ki mindazokból, akik hasonlóképpen gondolkodnak és rövidtávú érdekeiknek mindent alárendelve, azonképpen is cselekszenek.

„A közösségben viták tombolnak, a Magyar Mozgalom és a civilek bírálják a VMSZ-t, mert tisztogatást végez a különböző kisebbségi testületekben és szervezetekben. A Magyar Szó napilap újságíróinak egy része a nyilvánossághoz intézett nyílt levélben például feltárja a „tisztogatások fekete krónikáját”. Ilyen baljóslatú jelek kísérik a VMSZ belépését az alakuló kormánykoalícióba, amely egyébként más téren gyümölcsözőnek ígérkezik.”

Minden bizonnyal gyümölcsözőnek bizonyulhat a VMSZ számára a most formálódó kormánykoalícióba való belépés, véli a szerzőnk, csakhogy félő, hogy ez a partneri gesztusokkal megalapozott szerepvállalás, ha hoz is a konyhára, talán nem is keveset, az alapvető gondokon nem segít. Vitathatatlan, hogy a korábban jellemző verbális és tettleges magyarellenes atrocitások megszűntek, a sajtóból és a közbeszédből gyakorlatilag eltűnt a magyarellenesség, de mindez vajon elegendőnek bizonyul-e ahhoz, hogy egy sokat próbált közösség hangulatát is kedvezően befolyásolja?

Íme, hogyan látja Végel László mindezt 2016 júniusában:

„A Szerb Haladó Párt jóindulatának köszönhetően a VMSZ nagyobb szerepet kap a hatalomban, mint ahogy azt választási eredményei lehetővé tennék. Ennél is fontosabb, hogy a szerbiai közvéleményben látványosan csillapodott a kisebbségellenes hangulat. Vucsics kormányfő nem győzi hangsúlyozni, hogy a VMSZ megbízható és fontos partner. Eltűntek a kisebbségellenes falfirkák, a sajtóban ritkaságnak számít a nemzeti megbélyegzés, a magyarellenes incidensek pedig el-elmaradoznak.
Ezek után, vajon javult-e a vajdasági magyarok közérzete?

Sajnos a válasz nem lehet egyértelmű, hiszen az elvándorlás felgyorsult és egyre kevesebb magyar polgár járul a választóurnák elé. Mivel magyarázható, hogy miközben a politikai légkör a magyarok számára előnyösebb, a kisebbsé­giek elvándorlása nagyobb? Nem indokolható a folyamat csupán a nehéz anyagi helyzettel, hiszen nem a legszegényebb réteg, nem a nincstelenek tömege távozik, hanem az a szakemberek rétege, amelyre itthon is szükség van. Az exodusról nincs kimutatás, mértékét nehéz pontosan megállapítani, ám számos baljós jel árulkodik róla. A magyar osztályokba beiratkozó diákok száma vészesen csökken, a meglevő tagozatok rohamosan zsugorodnak, mert a gyerekek szüleikkel együtt elvándorolnak. A magyarlakta területeken zuhant az ingatlanok ára, óriási a kínálat; akik otthonukat árulják, arra panaszkodnak, hogy már érdeklődő is alig akad.”

S ha mindez nem lenne elég a délvidéki magyar közérzet hiteles prezentációjához Végel esszéjében következik egy szemléletes fotóillusztráció, ahol a képaláírás pörölycsapásként éri az olvasót:

Nemrég e helyen a magyar nemzetpolitikában megmutatkozó szavak és tettek diszharmóniájáról értekező ismert tudós-történész különösebb feltűnést sajnos nem keltő pesszimista kicsengésű szegedi előadásáról szóltunk hangsúlyosan, mert úgy ítéltük, ha Bárdi Nándor megszólal és ráadásul megkongatja a vészharangot közös ügyeink és tennivalóink okán, az feltétlenül megkülönböztetett figyelmet érdemel. Az akkor és ott elmondottakra az exodus előtt álló vajdasági és kárpátaljai magyarságról Végel is felfigyelt és reagált. (Jelzésértékűnek ítéljük, hogy ugyanezt megtette a Kárpát-medence másik érintett fertályának végvári töprengője, az ungvári Balla D. Károly is.)

Bárdi a vajdasági és kárpátaljai magyar exodus veszélyének hátterében a kettős állampolgárság kiterjesztését látja, mert kutatásai szerint e két terület fiataljainak négyötöde a magyar útlevél birtokában már útra készen áll. Végel némiképp vitába száll a historikussal bár intését megszívlelendőnek tartja. Ő egészen másban látja a napjainkban zajló, egyre nagyobb mértékű kivándorlás okait.

„Az exodus a kettős állampolgárság megszerzésének lehetősége nélkül is bekövetkezett volna, annak köszönve pedig tömegmozgalom lett. Erről töpreng az átlagember, a drámai elismerés beszivárgott a kisebbségi közszolgálati sajtóba is. Bárdi Nándor figyelmeztetését komolyan kell(ene) venni, annak ellenére, hogy nehéz elfogadni. A nyolcvanas években hitetlenkedve olvastam Kosztolányi Dezső ludasi látogatásáról szóló naplójegyzetét: „Ezek jugoszlávok. Amikor bemegyek, így szól a tanító: most magyarul köszönhettek. Erre a gyerekek kórusban: »Fogiss Isten.«” (Kosztolányi Dezső: Napló, 1933–34. A Múzsák Művelődési Kiadó és a Petőfi irodalmi Múzeum közös kiadása, Budapest, 1985.) „Húsz év múlva itt nincs magyar”, jegyezte le Kosztolányi 1933-ban.

És mi történt húsz év elmúltán? A jóslat nem vált be! 1953 után a magyarok lélekszáma fokozatosan csökkent, ugyanakkor, amikor a helyiek öntudata, önbizalma növekedett. Sorra alakultak a magyar intézmények. 1953 követően a vajdasági magyarság kulturális felvirágzásának, gazdasági fellendülésének korszaka köszöntött be.

Nem, Kosztolányi jóslata csak nem válik be, reméltem ezek után a hatvanas, hetvenes években. A kilencvenes évek exodusa ideiglenesnek tűnt, remélni lehetett, hogy a távozók a béke helyreállítása után visszatérnek. Nem így történt! Helyette beindult a jelenleg is tartó exodus, amely különbözik az előzőktől. Ezúttal nem a háborútól való félelem gerjeszti, hanem a szülőföldtől való elidegenedés, a bénító vákuumérzés. Most már nemcsak a magyarság lélekszáma, hanem az önbizalma, öntudata is lelohadt. Nemcsak a napi kenyérgondok nyomasztják, hanem a szülőföld iránti bizalmatlanság is, minek folytán válságban vergődik.

A gondok kialakulása a kilencvenes évekre vezethető vissza, mindenekelőtt az értelmiségiek távozása volt paradigmatikus: szerepcsere történt. A Vendégmunkás szerepkörét az Áttelepülő vette át. 2010 körül lezárult egy korszak, ám beköszöntött egy másik: a kisebbségi exodust felgyorsító, háború nélküli exterritórium-állapot.

Az új léthelyzet lényegesen különbözik a hatvanas, hetvenes évek vendégmunkás-krónikájától vagy a kilencvenes évek Nagy Menekülésétől. Ennek gyökere nem csupán napi politikai jellegű és nem csak gazdasági. Nem az egyik vagy a másik kisebbségi politikus vagy párt ténykedésének eredménye, hanem mélyreható szociálpszichológiai folyamat lendíti be. Jugoszlávia felbomlása előtt az eretneknek számító Kocsa Popovics figyelmeztetett: a koszovói albánok azonosulhatnak Jugoszláviával, de Szerbiával aligha. A vajdasági magyarok más formában, de mégis politikai identitásválságként élték át Jugoszlávia felbomlását.

Más dolog kisebbséginek lenni bonyolult, mozaikos szerkezetű, többnemzetiségű államban és megint más nemzetállamban. Bizonyára a felbomlás áthidalható lett volna, ha nem véres háború idézi elő.”

Végel László, akárcsak Bárdi szintén egy diszharmóniában véli felfedezni a szülőföldhöz való ragaszkodás feladásának okait. Szerinte az összhang megbomlása annak tudható be, hogy miközben, és a lehető legjobb szándéktól vezérelve, a ’89-90 utáni Magyarország sok évtizedes politikai-morális adósságát a vajdasági magyar nemzeti közösséggel szemben törleszteni igyekezett, a nemzeti kötődés erősítésével óhatatlanul a helyi identitástudat gyengüléséhez járult hozzá. Bekövetkezett az a jelenség, mely korántsem a délvidéki magyar társadalom legjellemzőbb ismérve: a kisebbségben élő közösségi polgár ma már egyszerre két világban éli meg a mindennapjait. Csapdahelyzetbe került, mert egyféleképpen viszonyul a hétköznapokhoz és egészen másképpen saját szellemi és kulturális életéhez.

Hogy miért következett be ez a kettősség és mi az, ami politikai pártok esetében összeegyeztethető ugyan, de az egyén értékrendjében már nem, arra a választ szerzőnk a Két malomkő között záró passzusaiban fejti ki, aligha cáfolható érvek kíséretében. Lássuk, hogyan teszi:

„A magyar kisebbség szülőföldi kötődése végzetesen fellazult, mert – sajnos – a helyi identitás retorikáját nem sikerült összhangba hozni a nemzeti identitás új retorikájával. A magyarországi rendszerváltás lehetővé tette, hogy az anyaországi politika lényegesen nagyobb figyelemmel forduljon a magyar kisebbségek felé. Nemcsak támogatást jelentett, hanem új mértéket is, új kulturális mintát, radikális fordulatot. Addig elképzelhetetlen új kommunikációs csatornák, új lehetőségek nyíltak meg.

A helyét kereső vajdasági magyarság figyelme teljesen az anyaország felé fordult. A fiatalok az anyaországi oktatási intézményekben tanultak tovább, ami rendben lett volna, ha nem esnek ki a szülőföldi hálózatból, amelyben a tanulmányaik befejezése után nem tudták feltalálni magukat. A nemzeti kötődés erősödött, a helyi identitás gyengült. A pedagógusok egyre gyakrabban figyeltek fel a jelenségre, hogy a vajdasági magyar fiatalok szerbnyelv-tudása rendkívül hiányos. Főleg Észak-Bácskában érzékelhető ez, ami azt (is) jelenti, hogy kulturálisan elidegenedtek a hétköznapjaikat meghatározó élettől. A vajdasági magyarok két világban élnek: az egyik a hétköznapi élet, a másik a szellemi és a kulturális. Az anyaországi nemzetpolitikával feltétlen rokonszenveznek, a szerb nemzetpolitikát elutasítják akkor is, amikor a kettő rendkívül hasonlít egymásra. A két uralkodó párt értékrendje között nincs nagyobb ellentmondás, ennek függvényében a VMSZ Fidesz-pártisága és szövetsége a Szerb Haladó Párttal teljesen logikus.

Ami a pártok viszonyában pragmatikusan összebékíthető, egy ember értékrendjében konfliktust idéz elő. Sajnos a kemény anyaországi nemzeti retorika nem számol azzal, hogy csapdahelyzetet teremt. A kisebbségben élő magyarok a helyzetükből fakadó elkerülhetetlen ellentmondásokat csakis összetettebb, rugalmasabb nemzetpolitikával képesek áthidalni. Ennek hiányában bekövetkezik az exodushoz vezető talajvesztés, a vajdasági magyarok közérzete romlik, akkor is, ha politikailag valamelyest kedvezőbb pozícióba kerülnek.”’