Megszólalt a héten a Népszavában Markó Béla és legújabb, Centenáriumi tanulságok címmel megjelentetett „kentaurbeszédében” arról elmélkedik, hogy érdemes lenne alaposan elgondolkozni „a mostanában ugyancsak megsűrűsödött történelmi évfordulók hasznán vagy haszontalanságán.”

Mint mondja: mindenekelőtt azon, hogy „sokmilliós emberveszteséget okozó világháborúból és az azt követő békeszerződésekből okultunk-e valamit.” Lehetőséget erre most óhatatlanul is teremt a járvány miatti otthoni bezártságra ítélés, okot rá pedig az, hogy a nemsokára záruló 2020-as esztendő annak a Trianonnak volt a centenáriumi éve, amit eltérő megfontolásokból és értelemszerűen egymástól gyökeresen különböző megközelítésekkel, törvénnyel tett állami ünneppé előbb Budapest, majd Bukarest.

Ezeken túlmenően felhívja a figyelmet arra, a jövő esztendő is centenáriumi év lesz, mely önvizsgálatra kell késztesse elsősorban az erdélyi magyar írástudókat, de nemcsak őket. 1921-ben jelent meg a gyakran hivatkozott, de sajnos még felületesen se nagyon ismert Kós Károlynak, Zágoni Istvánnak és Paál Árpádnak szerzőségét dicsérő Kiáltó szó: A magyarság útja: A politikai aktivitás rendszere című programadó röpirat, melynek ma is érvényes, sőt a jövőbe mutató tanulságai vannak. Ezek közül hadd emeljük itt ki Paál Árpád egyik megállapításának idézését:

„Máig megszívlelendő, amit az erdélyi magyar politika kettősségéről mond: belül pluralizmusra, de kifelé egységes politikai fellépésre van szükség. Bizony nem ártana végigolvasni közelebbi vagy távolabbi múltunk dokumentumait, hogy ne találjuk fel újra meg újra a spanyolviaszt.”

Miközben több mint két évtizede szorgalmas olvasója vagyok a különféle lapok online változatának, nem tagadhatom, hogy az igazi élményt számomra mindig is a nyomtatott újságok jelentették és jelentik ma is. Hosszasan lehetne sorolni ennek az okait, de talán elegendő lesz csak arra hivatkoznom, hogy míg az internetes világ biztosítja a legváltozatosabb információkhoz való gyors hozzáférést, az olvasás gyönyörűségét viszont mindig a kézbe vehető újság adja meg nekem.

Azzal, hogy miként néz ki maga az újság, annak formátuma, milyen a laptükör, a tördelés, az oldalak szerkesztése vagy a közölt anyagokban a betűtípus és a betűnagyság, szalagcímmel vagy csak átlagos méretűvel köszön rám egy-egy cikk, az már a címlapon vagy az újság kezdő oldalain kerül közlésre, vagy netán csak hátrább – az már egyfajta tájékoztatást jelent még az előtt, hogy beleolvastam volna a lapba. Nemkülönben annak is meg van a maga jelentősége, hogy milyenek és mekkorák a cikkillusztrációk, igényesek-e vagy kevésbé, és azok hogyan kerülnek elhelyezésre – ezek is mind-mind a figyelemfelkeltést szolgálják, esetleg éppen annak ellenkezőjét idézik elő. Az újságátlapozás, mely mindig megelőzi nálam az egy-egy cikkbe történő belemélyedést, már eleve mindig hangulatot teremt, ami lehet kedvező vagy akár ennek éppen ellentettje. Ezek egyben olyan fogódzót is jelentenek, amit a klikkelés, a világhálón való szörfözés – éppen az elektronikus sajtó jellegénél fogva – soha se adhat meg.

Ezért is hiszem, hogy azoknak a károgóknak, akik a nyomtatott lapok kétségtelen térvesztése után gyakran már a nyomtatott újságok, heti- és havilapok meg más nyomtatott periodikák kimúlását is jövendölik, – soha sem lesz igazuk. Úgy gondolom, temetni a hagyományos újságokat még akkor is dőreség lenne, ha közben tudomásul kell venni, hogy a különféle elektronikus médiumok által kínált gyors és kényelmes információszerzési, illetve szórakozási módok ma már kevesebb életteret engednek a nyomtatott sajtónak, mint volt ennek két-három évtizede vagy még régebb.

Az eddig elmondottakat azért bocsátottam előre és remélhetőleg az olvasó és az ez alkalommal bemutatandó publikáció szerzője, Markó Béla is megbocsátja majd nekem, hogy még mielőtt rátérnénk a volt RMDSZ elnöknek a Népszavában minap napvilágot látott Centenáriumi tanulságok címmel megjelent friss „kentaurbeszéde” ismertetésére, az elkövetkezendőkben előbb szót ejtsek a népszerű újság hétvégi száma külalak felelőseinek, a tördelő- illetve képszerkesztőnek a megérdemelt dicséretéről.

Kétségtelen, hogy a napilap online változatában a világhálóra felkerült cikkben szöveghűen olvasható a Markó esszé, sőt Csomafáy Ferenc által készített kitűnő Kós Károly portré is látható, de ez esetben az élmény csak az esszé elolvasása után adatik meg. Viszont, ha kézbe vesszük a nagyalakú újságot és annak lapozgatása közben elénk tárul az Ignotus Pál és József Attila által alapított Szép Szó mellékletben a közel másfél lapoldalnyi mutatósan tördelt szöveg, mely körülöleli az impozáns mérető (15x20 cm) Kós Károly portrét és külön keretben gondoskodik a lapszám redaktora az esszé vezérgondolatának a kiemeléséről is („Holott emlékezni kell, emlékezni érdemes, de nem mindegy, hogyan. Nem a múlt megidézése tesz nekünk igazán rosszat, hanem az úgynevezett szelektív memória.”) – a kíváncsiság jóleső érzése, a kellemes hangulat már elve adott lesz még azelőtt, hogy nekivágtunk volna a cikkolvasásnak.

Arról már nem is szólva, hogy a nyomtatott újság következő oldalán megpillanthatjuk annak a 48 oldalas korszakos programadó röpiratnak a címlapját is, melyet a Kós Károly-Zágoni István-Paál Árpád hármas írt meg és adott ki 1921 januárjában Kiáltó szó: A magyarság útja: A politikai aktivitás rendszere címmel. Mivel pedig értelemszerűen az online változatba nem férhet bele minden, arról, hogy miként is nézett ki a transzilvanizmus alapokmányának füzetben kiadott címlapja, melyet a „Lapkiadó és nyomdai műintézet részvénytársaság” jelentetett meg „Cluj-Kolozsváron”, az Egyetem-utca 3-ban, s melynek kolofonjában ott „díszeleg” az új főhatóság hatalmi arroganciáját, de fenyegetését is tükröző „Cenzurat: E. D. Macelariu” szöveg is – a Markó Béla írás internetes változata annak fotóját nem tartalmazza, az csak a kézbe vehető újságban látható.

Persze a webes változat esetében más vonatkozásban viszont nagyon „gazdaggá tesz”. Például csupán egyetlen klikkeléssel megtudhatom, hogy a Centenáriumi tanulságokban a szavak száma pontosan 1573, a karakterek száma szóköz nélkül 10 040, szóközökkel 11 619, a publikáció pedig mindösszesen 183 sorból áll. Viszont legyen ez az „elégtétel” a statisztikusoké. Én a magam részéről megmaradnék a fentebb rögzítetteknél, konkréten annál, hogy nyomtatott újságot olvasni élményszerű és egyben életérzés.

És annál is, hogy amit ezelőtt 415 esztendővel egy bizonyos strasbourgi illetőségű Johann Carolus kiötlött, miszerint a Relation (Kapcsolat) című újságjával 1605-ben, először a világon juttat el nyomtatott formában híreket az előfizetőkhöz, megalapítva ezzel az újságipart, – szerintem egyáltalán nincs halálra ítélve. Hadd tegyem még hozzá, azt, amit néhány esztendeje a World Association of Newspapers korábbi vezérigazgatója, Timothy Balding ekképp fogalmazott meg: „Ma, szerte a világon, több mint egy milliárd ember olvas napilapot nyomtatott formában. És ez a szám nem véletlenül nőtt csaknem 5 százalékkal az elmúlt öt évben.”

Ezek után lássuk magát a Centenáriumi tanulságok című Markó Béla írást, melyet a transzilvanizmus születési okmányának közelgő százéves évfordulójához kötődve, a nemsokára magunk mögött hagyott idei év két országban eltérő módon megélt másik sokat emlegetett centenáriumának okulásra szolgáló legfontosabb konklúzióit igyekszik levonni. Teszi mindezeket a cikk szerzője abból a megfontolásból, hogy rámutasson: a Kiáltó szó: A magyarság útja: A politikai aktivitás rendszere címmel csaknem száz esztendeje kiadott 48 oldalas programnyilatkozatot kötelező olvasmánnyá kellene tenni minden magyar közéleti szerepvállalónak és közvélemény-formálónak mifelénk, de talán Pannóniában is.

Ugyanis mindabból, amit a Trianon utáni teljes ledermedtségben született, a Kós Károly, Zágoni István és Paál Árpád által megfogalmazott programadó dokumentumból kiderül, az valóban átgondolt stratégia-alkotás volt, ami mit se vesztett száz év alatt sem az időszerűségéből. Azzal hogy ebben ők hárman csodavárás helyett aktív cselekvésre szólították fel a Magyarországtól elszakított erdélyi magyarságot, egy olyan jövőképet vázoltak fel, mely a ma és a holnap közéleti szerepvállalói számára is útmutatást ad.  Mi több, azzal, hogy általuk kimondatott az „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak”, majd e Kós Károly-i felütés után egymást követően sorjáznak immár a Zágoni Istvánnak, illetve Paál Árpádnak köszönhető gondolatok a konkrét célokról és teendőkről – ez ékesen bizonyítja, hogy az értelmiségi trió a jelenre és a jövőre is érvényes tennivalóinkat is képes volt megfogalmazni.

Markó Béla „kiáltó szava” erősen indít. Már az első két passzusából kiderül, nemcsak megosztani kívánja velünk a sajátos helyzete, a járvány okozta „szobafogsága” töprengéseit, hanem azokat elénk tárva, bennünket is késztetni akar az elmélkedésre és az önvizsgálatra.

„Miközben a láthatatlan, de mindenütt jelenlevő vírusok majdnem pontosan száz esztendővel a sok millió lelket elpusztító spanyolnátha után egy újabb világjárvánnyal ülik a maguk morbid centenáriumát, talán nekünk is több időnk juthatna, hogy a mostanában ugyancsak megsűrűsödött történelmi évfordulók hasznán vagy haszontalanságán elgondolkozzunk. Elsősorban azon, hogy a szintén sokmilliós emberveszteséget okozó világháborúból és az azt követő békeszerződésekből okultunk-e valamit.

Két hosszúra nyúló ünnepség-, illetve megemlékezés-sorozatot is végigkövethettem, élőben úgymond, az egyik az 1918. december 1-i Gyulafehérvári Román Nagygyűlés centenáriuma volt Romániában, a másik pedig az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés idei tetemre hívása Magyarországon és persze Erdélyben, meg másutt, ahol még élnek magyarok az utódállamokban. Néhány magyar és román történész valóban higgadt és pontos, olykor könyörtelen látleletét kivéve, igazán kevés tanulságot sikerült megfogalmazni mindkét oldalon az eltelt száz esztendőről. Azonkívül, hogy sokak szekrényében alig-alig alig pihent meg a vitézkötéses bocskai, a túloldalon meg néhány kozmopolitának hitt román politikus is magára öltött egy hímzett inget, más hozadéka nem nagyon volt az egésznek. Kára viszont igen, hiszen ezeknek a centenáriumoknak az lehetett volna a céljuk, amiről szó sem esett: hogy mit is kellene kezdeni az időnként hullámzó, de összességében évszázadosan rossz magyar-román, magyar-szerb, magyar-szlovák vagy magyar-ukrán viszonnyal, és hogyan lehetne tartósan élhetővé tenni a Kárpát-medencét. Semmiképpen sem úgy, hogy az éppen június 4-ét, vagyis szétszakításunk dátumát a Magyar Összetartozás Napjává nyilvánító – enyhén szólva kissé groteszk, kissé gyermeteg – magyar döntésre rátromfolva a román parlament az amúgy is állandóan feszültséget okozó december 1-je mellé nemrég nemzeti ünnepként törvénybe iktatta ezt az évfordulót is. Mondanom sem kell, ők azt ünneplik immár kétszer is, amit mi gyászolunk.

Bár ezek szerint június 4-én mi is úgy teszünk, mintha ünnepelnénk, ami nincs, csak virtuálisan, csak „a magasban”, ahogy Illyés Gyula mondta: a közös hazát. Ismétlem, összeírtak, összeszónokoltak tücsköt-bogarat ebből az alkalomból itt is, ott is. Összeolvastam én is mindenfélét magyarul és románul, és legalább annyi mégis maradt belőle, hogy ha a mostanában remegő lábbal, rémült pillantásokkal csakis választóik tekintetét kereső politikusokon múlik, akkor egyhamar megint nem lesz ebből igazi megbékélés. Pedig egyszer már úgy tűnt, hogy lesz, nem is olyan régen, a kétezres évek elején, míg kiderült, hogy „az sem az volt”, ahogy Svejk mondaná.”

A folytatásban a nemsokára leköszönő 2020-as esztendőnek az év során általunk több alkalommal is e rovatban szóba hozott, a Trianon centenáriumához kapcsolódó felelős és felelőtlen viszonyulás kérdése kerül terítékre. Mindezek annak okán, hogy az emlékezetpolitikában kulcsszerepet betöltő két országbeli historikusok vajon tették-e dolgukat, úgy ahogyan a szakma tisztelete megköveteli vagy pedig Klió szolgálata helyett aktuálpolitikai propagandistákká silányultak. Mert nem fér hozzá kétség: ennek a jubileumi esztendőnek az egyik meghatározó hozadéka volt, hogy a ránk oktrojált kényszerbéke százéves évfordulója mindkét történészi hozzáállásra bőven teremtett lehetőséget, ezzel pedig éppúgy éltek a tudománynak elkötelezett történészek, mint a históriai diplomájukra szégyent hozó szerencselovagok.

Sajnos ez ügyben szerzőnk kénytelen rögzíteni: a remélt, alternatíva nélküli és elengedhetetlenül szükséges magyar-román közeledés érdekében hangyányi lépést se sikerült az idén tenni, főleg mert még az eseteges kiegyezés alapfeltételére, a párbeszéd beindulására se mutatkozott semmilyen esély. Helyette, mint mondja, – „nagy emlékezetpolitikai giccsparádé közepette” mindkét oldalon csúcsra járatódott a jövőbetekintés helyett a múltba révedés.

Immár a saját portánkon söpörve, azt se mulasztja el Markó nyomatékkal megemlíteni, amiről a mostani megszólalása következő fejezeteiben bővebben is lesz szó majd, éppen annak okán, hogy lenne miből építkezni, hiszen van egy Erdélyben kidolgozott csaknem száz esztendős összmagyar stratégiánk, illetve hogy nemcsak a múltba révülés lehet bénító hatással, hanem más is korlátozhat. Legalább ennyire kárhoztató lehet a szelektív memória is. Ami pedig az említett százéves erdélyi magyar jövőképet illeti, arról hozzáteszi: az a politika világában (még) nem tudott sikeressé válni, de az irodalomban annál inkább, már rögtön a ’920-as évek elejétől:

„Én ugyan nem bíznám filozófusokra az államot, ahogy Platón tette volna, de a történelmi konfliktusok okainak kiderítésére alkalmasabbnak tűntek a nagy emlékezetpolitikai giccsparádé közepette a történettudósok. Mármint azok, akik tényleg tudósként közelítették meg témájukat, és csak arra használták a konjunktúrát, hogy nagyobb közönségnek mondhassák el az igazságot. Ami egyébként egyaránt kényelmetlen mifelénk románoknak és magyaroknak is. A románoknak azért, mert megoldást ígértek egykor nekünk, és legalább most számot kellene adniuk a százéves szószegésről, ehelyett továbbra is szőnyeg alá sepernek mindent. Mi, magyarok pedig makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy semmi bűnünk a trianoni katasztrófában, és emiatt sem újragondolni nem vagyunk hajlandók, amit egykor elrontottunk, sem kidolgozni valamilyen stratégiát a szomszédainkkal való kiegyezésre. Illetve időről időre mintha mégis beindulna a párbeszéd, például Romániában a románok meg magyarok között, és Románia és Magyarország is közeledni látszik egy-egy pillanatra, aztán ismét legyőzi a jövőt a múlt, ismét elkezd örülni az egyik nemzet annak, amit sirat a másik.”

Holott emlékezni kell, emlékezni érdemes, de nem mindegy, hogyan. Nem a múlt megidézése tesz nekünk igazán rosszat, hanem az úgynevezett szelektív memória. Hogy a románok máig emlékeznek a Trianon előtti Erdélyben elszenvedett sérelmeikre, de felejtik mindazt, amit velünk tettek 1920 után. Mi pedig természetesen emlékszünk arra, hogy mit ígértek Gyulafehérváron, és mit nem teljesítettek azután, de nem beszélünk a Trianon előtti Erdély etnikai arányait figyelmen kívül hagyó magyar politikáról. Ráadásul feledésbe merült az is, hogy erdélyi eleink még a múlt század húszas éveiben képesek voltak erős kritikával és önkritikával kidolgozni egy olyan politikai, társadalmi és kulturális jövőképet, amelynek összmagyar stratégiaként is kellett volna működnie, de sajnos, csak 1989 után sikerült ideig-óráig folytatnunk azt, ami akkor még a kezdet kezdetén megszakadt. Pontosabban: ne legyek igazságtalan, mert politika nem lett belőle, de irodalmi élet igen, és nem is akármilyen. Azt is mondhatnám, hogy az irodalom túlélte a politikát.”

Ezzel Markó Béla rá is tér annak a kifejtésére, hogy miben áll annak a röpiratnak a történelmi jelentősége, melyből a nagyérdemű jobbára csak a nagyhatású, Kós Károly írta kiáltványával szokott találkozni leginkább az ünnepi rendezvények szónoklataiban, vagy egyes megemlékezések művészi programjainak elmaradhatatlan betétjeként.                      

„A Kiáltó szóra gondolok, Kós Károly kiáltványára, amelynek 2021-ben szintén megülhetnénk a centenáriumát, és ebből az alkalomból talán sikerülne tudatosítani, hogy a sokak által ismert, nagy lendületű, patetikus, szinte szabadvers-szerű felhívásnak folytatása is van, egy második és harmadik rész, Zágoni István, illetve Paál Árpád a szerzőjük. Bár irodalmi értékükben meg sem közelítik a Kós Károly által írt első részt, politikai jelentőségük ugyanakkora lehetne, ha minél többen vennék a fáradságot, és végigolvasnák a teljes röpiratot. A Trianon utáni bénultságban ugyanis ez a három fiatal értelmiségi arra szövetkezett, hogy a csodavárás helyett cselekvésre szólítják a Magyarországtól elszakadt kétmilliós erdélyi magyarságot. „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak” – mondja Kós Károly, ami akkor valószínűleg illúzióromboló, sőt, kiábrándító szentenciaként hathatott sokakra. Csakhogy Kós Károly felmutatja a kényszerű önállóság történelmi hátterét is, ami viszont mégis lelkesíthette azokat, akiket Trianon nyilván porba sújtott, és egyúttal ez az érvelés alapjául szolgált az irodalomban – és a művészetben – így vagy úgy máig élő transzilvanista ideológiának: „(Romániának) nem szabad elfelejtenie, hogy mi nem az egységes magyarságtól elszakadt egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel, tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni, és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani. Erőnket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük, sokszor próbáltuk, mennyit bírunk.” Végül pedig a célokat is összefoglalja: „Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásából ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása.”

A nemsokára beköszöntő 2021-as esztendő kitűnő alkalmat szolgáltat arra, hogy végre meg lehessen tenni azt, ami az erdélyi magyar közélet és közbeszéd rég orvoslásra váró adóssága, de egyben több is annál, mint egy méltánytalanság megkésett jóvátétele. Nemcsak igazságot kell végre szolgáltatni Kós Károly eszme- és harcostársainak, Zágoni Istvánnak és Paál Árpádnak, hanem ideje felismerni: amit a két újságíró-politikus a röpirat szerves részét képező programdokumentumaikban, A magyarság útjában, illetve A politikai aktivitás címűben felvázolt iránytűként a kortársaiknak, azon nem fogott az idő és e két tanulmány a ma embere számára is érvényes fogódzókat ad, sikerrel hasznosítható szempontokat és érveket tartalmaz.

Lássuk, hogyan állítja glédába írásának ebben a fejezetében Markó Béla a Zágoni István és Paál Árpád által rögzítettek megismerésének szükségessége mellett érvelő szavait.

Előbb a Zágoni tanulmány jelentőségére hívja fel a figyelmünket, melyben az akkori erdélyi magyar sajtóéletben már elismert szerző kidolgozta az 1918. december elsejei gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozataira is hivatkozva, a Trianonnal Romániához került erdélyi magyarság autonómiájának tervezetét.

„Nos, ezt és eddig szokás idézni a röpiratból. De ha hozzáolvassuk a Zágoni István és Paál Árpád által fogalmazott részletes programot is, kiderül, hogy ez a három erdélyi fiatalember, írók, újságírók mindhárman, milyen precízen építették fel egy válságos pillanatban ezt a közös stratégiát. A Zágoni István által írt fejezet (A magyarság útja) némi stílromantikus bevezető után pontról pontra visszatekint a XIX. század második felének magyar politikájára, és bevallottan azt akarja bebizonyítani, hogy a sokak által propagált passzív rezisztencia akkor is csak rövid távon hozott eredményt, és egy idő után fel kellett adni. Nagyon is időszerű volt 1921-ben erről beszélni: „A passzivitás fogalma zavaros tartalmatlansággal röpköd a levegőben” – jellemzi Zágoni a Trianon utáni közhangulatot.

Részletesen elemzi a Deák Ferenc-i passzív rezisztencia okát és célját, és végigkíséri a kiegyezés előtti és utáni erdélyi román politikusok küzdelmét is, aminek időlegesen szintén része volt a passzív rezisztencia a politikában, de emögött akkor is folyamatos közösségépítő munka zajlott, nem beszélve az egyre erősebb nemzetközi jelenlétről. Zágoni István befejezésül konkrétan felsorolja az erdélyi magyar önállóság feltételeit, a területi autonómiától az anyanyelvű oktatásig és kultúráig, beleértve a sajtószabadságot és más szabadságjogokat is.”

Zágoni István után Markó Béla a két a két világháború közötti évek egyik legismertebb publicistájának és politikusának, Paál Árpád dolgozatába enged némi bepillantást. Ő az, aki – mint megjegyezte róla egy életrajzírója – az 1921-es dolgozatában „a kisebbségi kérdésnek a világdemokrácia történetileg adott állapotával és törvényszerűnek hitt fejlődésével való összefüggését próbálta megvilágítani” és az ún. „passzivistákkal" szemben, annak a meggyőződésnek adott hangot, hogy a kisebbségi helyzetbe kényszerült magyarságnak feltétlenül be kell kapcsolódnia a romániai politikai életbe, vállalva így a parlamenti küzdelmet is.

„A harmadik szerző, Paál Árpád a lehetséges politikai eszközöket veszi számba, az általa írt fejezet címe: A politikai aktivitás rendszere, és a szövegben aztán úgy magyarítja az aktivitást, hogy: cselekvőség. Jogászként ő hozza fel a legtöbb érvet az önállóság mellett, és ő megy el tulajdonképpen a legmesszebbre: „A Romániához csatolt magyarság az új államhelyzetben nemzetközileg elismert külön nemzetté változott, melynek saját új állama irányában is közjogai vannak, s ezek védelmét a Népek Szövetsége előtt is igényelheti.” Máig megszívlelendő, amit az erdélyi magyar politika kettősségéről mond: belül pluralizmusra, de kifelé egységes politikai fellépésre van szükség. Bizony nem ártana végigolvasni közelebbi vagy távolabbi múltunk dokumentumait, hogy ne találjuk fel újra meg újra a spanyolviaszt.

Persze nem véletlen, hogy Kós Károly költői, de az önállóság esszenciáját mérnöki pontossággal megfogalmazó kiáltványa túlélte ezt a száz évet, míg Zágoni István és Paál Árpád „mellékleteit” sokkal kevesebben „lájkolták”, ahogy ma mondanánk. Hiszen az irodalom nemcsak azért győzte le a politikát ezúttal is, mert Kós nagyobb írói tehetség volt, hanem mert az irodalmi transzilvanizmus valóban végig életképes ideológiának bizonyult, vagyis az Erdélyben született irodalom többé-kevésbé sajátos entitásként működött a magyar irodalom egészén belül is, a politikai transzilvanizmus viszont, objektív és szubjektív okokból, kudarcot vallott a két világháború között, majd a kommunizmus idején természetesen szó sem lehetett róla, s csak az utóbbi három évtizedben, vagy annak is csak az első tizenöt-húsz esztendejében támadt fel újra. De ennek a száz évnek a nagyobb részét éppen hogy az irodalmi-kulturális transzilvanizmus, az így vagy úgy önállóan működtetett művelődési intézményrendszer segítségével vészelték át az erdélyiek, és csak erre támaszkodhattak, mialatt Bukarest vagy Budapest próbálta magához édesgetni az itteni magyar politikát. Pedig az erdélyi politika is, akárcsak az irodalom, valami egészen fontosat tudhatna hozzáadni ahhoz, amit sokszor mindkét fővárosban felejteni látszanak: a toleranciát. A Kiáltó szó szerzői nem „békülékenyek” voltak (Paál Árpádot kétszer is halálra ítélték a románok, többek közt azért, mert Székely Köztársaságot akart létrehozni), hanem a „megbékélést” pártolták, a párbeszédet és a méltányos együttélést, mert más kiutat nem láttak.”

Az esszé zárszava önmagáért beszél. A finálé határozott állásfoglalás és egyben félreérthetetlen üzenet meg ítélet is Markó Béla részéről azoknak és azokról, akik napjainkban hajlamosak feledni, két fővárosban is, hogy 1568 óta Erdély magyarsága mindig a tolerancia mellett kötelezte el magát és ennek jegyében vállalkozott két világégés után az újrakezdésre, majd ugyanennek az örökérvényű transzilván értéknek a jegyében és hozzá ragaszkodva akart és tudott talpra állni 1989 decemberében. Ezért is aggódik a szerzőnk amiatt, hogy a nem nevesített, de akár könnyen azonosítható értéktagadók, köztük sokan a tájainkról elszármazottak közül és nem is jelentéktelen pozíciók birtokában, az erkölcsi érzéknek teljesen híján lévén, mára már tökélyre vitték a „bort iszom, de vizet prédikálok” csak megvethető életszemléletet.

„Tetszik, nem tetszik, ma is ez az alternatíva: lehet idegengyűlöletet szítani, lehet migránsozni nyakra-főre, lehet „sorosozni”, lehet szidni Nyugatot, lehet bezárkózni, lehet autarchiáról álmodozni, de akkor előbb-utóbb tényleg Erdély nélkül maradunk. Mármint erdélyi magyarok nélkül. Akik közül néhányan egy-egy budapesti stallumért cserébe teli szájjal hirdetnek majd keresztes háborút mindenféle másság ellen, hogy hűségüket bizonyítsák, és közben azt hangoztatják, hogy azért mentek el Erdélyből, mert nem bírták elviselni a többség intoleranciáját. Igen, aki itt toleranciát kért, ott gyakran intoleranciát hirdet. Nemcsak a románok feledékenyek. Mi is azok vagyunk! Jó lenne emlékezni végre, hogy száz évvel ezelőtt is tudtuk, mit kellene tenni. Tudták a Kiáltó szó szerzői és Bánffy Miklóstól Tamási Áronig még sokan – őket sem ártana újraolvasni.”