banner_ImRoxvBN_webbanner_970x250.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_3UKEdCdT_webbanner_300x250.gif

A szolyvai magyar panteon, a rettegett „malenkij robot” összmagyar szimbóluma – nemzetpolitikai lapszemle

Megszólalt a héten a Kárpátaljai Szövetség weboldalán Dupka György kárpátaljai író, újságíró, történész, szerkesztő, közismert kisebbségi- és kultúrpolitikus és A kárpátaljai magyarság tragédiája című interjújában a szűkebb pátriája lakóit elsőként érintő, a 76 évvel ezelőtti borzalom, a „malenkij robot” áldozatairól emlékezett meg.

A magyar nyelvben e néven rögzült, a megtorlást, az etnikai és politikai tisztogatást, illetve a kényszermunkára történő elhurcolást szolgáló második világháborús gyalázatos szovjet katonai akció során Kárpátalján mintegy 70 ezer magyar és német civilt hurcoltak el, közülük csaknem tizenkétezren életüket vesztették a sanyarú körülmények és a brutális bánásmód következtében.

Dupka György a lágerkutatás elhivatott, s egyben a legnagyobb tiszteletet parancsoló tekintélyes szakértőjeként, megvilágítja ennek a megpróbáltatásnak történelmi hátterét és kegyetlen végrehajtását, majd beszámol arról is, hogy az ártatlan áldozatok emlékét méltóképpen megőrizni kívánó, az egykori szolyvai gyűjtő-és elosztótábor temetőjének helyén kialakított Emlékpark márványtábláira eddig összesen 489 település 11 723 áldozatának a nevét vésték fel. Itt, a Kárpát-medence legnagyobb kegyeleti emlékhelyén minden év novemberében ünnepélyesen emlékeznek meg a kárpátaljai magyarok és németek 1944 őszén bekövetkezett kálváriájáról valamint a sztálini terror ártatlan áldozatairól. Ez az idén a járvány miatt csak visszafogottan volt lehetséges. Egy friss felhívás viszont arra kért mindenkit: egy virtuális gyertyagyújtással jelképesen mindannyian leróhatjuk tiszteletünket emlékük előtt.

„Nincs olyan család Kárpátalja településein, ahonnan valaki ne hiányozna” nyilatkozta néhány nappal ezelőtt a Magyar Nemzetnek Molnár D. Erzsébet, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola docense. A történész, akinek szakterülete a kárpátaljai magyarságnak a szovjet rendszer kiépítése idején történt kitelepítése 1944 és 1953 között, és aki három évvel ezelőtt „Az egész háború nem kívánt községünkből annyi életáldozatot, mint a szolyvai fogolytábor” – A málenkij robot kárpátaljai vonatkozásai címmel közreadott, alaposan dokumentált tanulmányban tárta fel a sztálini terrornak ezt a népirtásnak is joggal nevezhető gaztett történetét, teljes joggal állapította meg azt is: az egyéni traumákon kívül közösségi traumát is jelentenek az 1944-es események, és a lakosság lélekszámára a mai napig hatással vannak az elhurcolások.”

Hivatkozva a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa 1944. november 12-i ülésén meghozott szigorúan titkos 0036. számú határozatára, amely előírta Kárpátalján a német és a magyar nemzetiségű hadköteles személyek hadifogolytáborba irányítását, Molnár D. Erzsébet ebben a publikációjában rámutatott: „Az elhurcolás elsődleges okának az etnikai tisztogatást említeném meg, amelyet a szovjet hatalom vitt véghez a kárpátaljai magyarság körében. A szovjetek egyértelműen büntetni akartak, megtizedelni és megfélemlíteni az itt élő magyarságot.”

A kárpátaljai polgári lakosság jelentős részét sújtó, Sztálin kezdeményezésére és közvetlen parancsára végrehajtott katonai fellépést álnok módszerrel, az érintetteket megtévesztve hajtották végre. Cinikus módon azzal az ürüggyel gyűjtötték össze a térség magyar és német nemzetiségű, 18 és 50 év közötti férfi lakosságát, hogy mindössze három napig tartó „маленькая работа” (magyarul: kis munka) vár rájuk, melynek során a keletkezett háborús károk helyreállításában fognak részt venni. Ehelyett fegyveres katonákkal kísért gyalogmenetben és a szolyvai gyűjtőtáborba hajtották őket, ahol az embertelen bánásmód illetve a borzalmas körülmények miatt több ezren haltak meg.

Hadd említsük meg közbevetőleg, hogy a kollektív bűnösség hamis elvét alkalmazva a harcoló szovjet csapatok és a harcok után megjelent megszálló katonai-belügyi rendfenntartó erők által a Kárpát-medencéből „közmunkára”, illetve „jóvátételi munkára” elhurcoltak pontos számát ma sem ismerjük, s alighanem ez az adat precízen soha nem is lesz megtudható. Megannyi történész kitartó feltáró munkájának köszönhetően az elmúlt harminc évben, mióta a téma egyáltalán kutathatóvá vált a kommunista tiltás évtizedei után, a 2002-ig föllelt dokumentumok és a túlélők tájékoztatása alapján csak annyi állapítható meg bizonyossággal, hogy 1944 novemberétől kezdődően a régió 1862 településéről 101 686 férfit és 29 212 nőt, azaz mindösszesen 130 898 személyt hurcoltak el szovjetunióbeli malenkij robotra.

Ami pedig az odaveszettek számát illeti, ebben szintén nincs megbízható információnk, hiszen az egykori szovjet katonai adminisztráció szándékosan nem is törekedett az elhunytak pontos nyilvántartására. Még azok a dokumentumok is, melyeket esetleg a levéltárak megőriztek a lágerekben életüket vesztettekről javarészt pontatlanok. Így eshetett meg, például az, hogy az orosz Háborús Emlékbizottság szakemberei a Központi Katonai Irattár adatai alapján 2005 végéig „csak" 66 277, a táborokban meghalt magyar hadifogoly nevét találták meg és adták át a magyar Hadisírgondozó Irodának, holott ez a szám minden bizonnyal ennél lényegesen nagyobb lehet. Ha arra gondolunk, hogy a többszázezer elhurcolt magyar között egyaránt voltak a hagyományos értelemben hadifogolynak számítók és a spontán hadifogolylétszám-kiegészítés változatos gyűjtőakcióinak elszenvedői – joggal feltételezhető, hogy az áldozatok száma vélhetően meghaladja a százezret, sőt… Ami viszont biztos, az a szomorú tény: hiteles dokumentumok hiányában nincs és nem is lesz soha pontos kimutatás.

Visszatérve az Ung és Latorca vidékére, hadd mondjuk el, hogy a hivatkozott történelmi tanulmány szerzője az egyik kárpátaljai túlélő fogságban írt naplója alapján rekonstruálhatta az egykori szolyvai viszonyokat. Azt, hogy „a lágerben embertelen körülmények uralkodtak, a foglyokat istállókba vagy barakkokba zsúfolták. Sokan már betegen, megfázva, tüdőgyulladással érkeztek meg Szolyvára, mivel az éjszakákat fűtetlen épületekben vagy pedig a szabad ég alatt töltötték a novemberi hidegben.” Nemkülönben azt is, hogy a kedvezőtlen időjárás mellett a lágerben uralkodó higiéniás körülmények, az ivóvíz és a tisztálkodási lehetőségek hiánya is a foglyok tömeges megbetegedéséhez, illetve elpusztulásához vezetett. Olyan járványos megbetegedések ütötték fel a fejüket, mint a flekktífusz, amelyet a tetvek terjesztettek a foglyok között, de jelen volt még a vérhas és a sárgaság is, így az összegyűjtött foglyok között aratott a halál – mondta el a Magyar Nemzetben e nemzeti tragédiánk első napjaira emlékeztetve bennünket Molnár D. Erzsébet.

Aki túlélte a szolyvai láger mostoha viszonyait, azokat a Szovjetunió különböző munkatáboraiba deportálták, ahonnan nagy részük sohasem tért haza. Kétségbeesett anyák, apák, feleségek, gyermekek és más családtagok is számos beadványt intéztek az akkori kárpátaljai szovjet hatóságokhoz, kérve az ártatlanul elhurcolt és fogvatartott szeretteik hazaengedését. Ezek nyomán, 1945 nyarán, felső utasításra minden kárpátaljai településen összeírták, hogy hányan raboskodnak a szovjet birodalom lágereiben, majd elkezdték lassan hazaküldeni a túlélőket. Hazaengedésüknek szigorú feltétele volt, hogy nem beszélhettek sem elhurcolásuk körülményeiről, sem pedig a munkatáborokban töltött mindennapjaikról.

„Sokukat megfenyegették, hogyha beszélni mernek róla, hogy mi történt velük, akkor visszaviszik őket, vagy retorzió éri őket vagy a családjukat. Ezért nagyon sokáig, hosszú évtizedekig a hallgatás fala övezte ezt a történetet fogalmazott mindezekről a budapesti napilap számára Molnár D. Erzsébet. Hogy ez a megfélemlítés mennyire meghatározó volt a szolyvai poklot megjárt túlélők számára azt jól példázza a vélhetően utolsó élő szemtanú esete, aki csak az idén merte végre vállalni, hogy elmondja a Kárpát Expressz kamerái előtt a vele megesetteket az 1944-es novemberi internálás napjaitól kezdve a szülőhelyétől 1300 kilométerre levő lágerben töltött időszakon át el egészen az 1946 februárjában történt hazatéréséig. Ő a ma 95 éves kisbégányi Orosz Balázs, akinek három testvérbátyja, két sógora és több unokatestvére soha se térhetett vissza Kisbégányba, mert odaveszett a lágerekben. Az ő mélyen megindító vallomása ide kattintva megtekinthető.

Arra emlékezve és emlékeztetve, hogy 2012-ben a Magyar Országgyűlés november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította és annak apropóján is, hogy a „malenkij robot”-ként ismert nemzeti tragédiánk elsőként Kárpátalját sújtotta, ahol 1944 november derekán vette kezdetét a felnőtt korú magyar és német férfiak kálváriája, a Kárpátaljai Szövetség  honlapján terjedelmes beszélgetést közölt Dupka György kárpátaljai íróval, újságíróval, történésszel, lap és könyvkiadó szerkesztővel. Ő a kárpátaljai magyarságnak immár több mint harminc esztendeje az meghatározó és örökmozgó intézményembere, tekintélyes kisebbségi- és kultúrpolitikus, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének (MÉKK) elnöke, a Kárpátaljai  Magyar Művelődési Intézet (KMMI) egyik alapítója és jelenlegi igazgatója, és nem mellesleg a Szolyvai Emlékpark Bizottság titkára is.

Ennek, az egyéni és közösségi sorsot egyaránt mindmáig befolyásoló példátlan, akár háborús bűncselekményként is minősíthető, a védtelen polgári lakosságot sújtó 76 évvel ezelőtti sztálini túlkapásnak szentelt interjúnak indító kérdése arra kíván választ kapni, hogy milyen okok vezettek a kárpátaljai magyar férfiak elhurcolásához és milyen célok érdekében történt ez a szovjet fellépés.

„Az eddig felkutatott levéltári anyagok ismerete egyértelművé teszi, hogy a Vörös Hadsereg által elfoglalt Kárpátalja szovjetizálásának, a magyarok és németek elhurcolásának projektje moszkvai, Sztálin által jóváhagyott forgatókönyv szerint az NKVD rendezésében és a 4. Ukrán Front cselekvő oltalma alatt valósult meg. – mondja el Dupka György, majd hozzáteszi: Fény derült arra is, kinek milyen szereposztás jutott.” 

„A civil kulcsszereplők között találjuk a kárpátaljai illetőségű Ivan Turjanica kommunista vezért, – folytatja a történész – akinek azt a feladatot szánta Lavrentyij Berija, a szovjet titkosszolgálat (NKVD) vezetője, hogy a Csehszlovákia részeként jegyzett Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolásának programját pártvonalon, bolsevik-statiszták bevonásával vezényelje le, abból kiindulva, hogy Edvard Beneš cseh politikus, Csehszlovákia második elnöke, Kárpátalját Joszif Sztálinnak, a Szovjetunió teljhatalmú vezetőjének ígérte.” 

Beneš ígéretének megvalósítása érdekében egy jól kidolgozott forgatókönyv alapján sorjáztak akkor a politikai színjáték egymást követő epizódjai – fejti ki részletekre kiterjedően a továbbiakban az interjúalany. Így a kárpátaljai kommunista párt vezető szerepének megszilárdítása érdekében létrehozták a Kárpátalja elcsatolását elősegítő ún. „népbizottságokat”, melyek első kongresszusukon kikiáltották a Csehszlovákiától elszakadó Kárpátontúli Ukrajnát és elfogadtak egy Manifesztum néven elhíresült dokumentumot, mely előkészíteni volt hivatott a szovjet birodalomhoz való csatlakozást – természetesen „nép óhajra”. Aztán a Kárpátontúli Ukrajna nevű sajátos közigazgatási formáció élén álló Néptanács gondolkodott arról, hogy az Ukrajnával történő egyesülés szándéka kellő „legitimációt” kapjon a térség lakóitól. Ez meg is történt, mert a megszálló szovjet csapatok fegyvereinek árnyékában gondosan megszervezett „spontán népi konzultáció” során begyűjtött aláírások mind-mind a régiónak Prágától történő elszakadását és a Szovjetunió részét képező Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz való csatlakozást szorgalmazták.

Kárpátalja szovjetizálási programjának kulcsfontosságú kérdése volt az etnikai tisztogatások elősegítése, melyre a lehetőséget „a nép és a Szovjetunió „ellenségeivel való leszámolás” indoka szolgáltatta.

Ez ügyben érdemes szöveghűen idézni a Dupka György által elmondottakat:

„Az operatív tennivalók beindítása érdekében Ivan Turjanica, a Moszkvához hű kárpátaljai kommunisták vezére az I. Csehszlovák Hadtest politikai tisztjeként és a szovjet titkosszolgálat kiképzett ügynökeként 1944. október 28-án találkozott Petrov hadseregtábornokkal, a 4. Ukrán Front parancsnokával, Nyikita Hruscsov ukrajnai pártvezérrel, Mehlisz vezérezredessel, a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsának tagjával. Az utóbbi két kulcsszerepet játszó személy kíséretében még aznap Munkácsra érkezett, hogy Kárpátalja sorsáról döntést hozzanak. 

A pártaktíva itt lezajlott ülésén az elvárásoknak megfelelően különböző döntéseket hoztak, többek között indítványozták a „hadtápterületnek számító Kárpátalja teljes megtisztítását”. Ezt a dokumentumot, amelyben „a kárpátaljai nép bizalmát nem élvező személyek ideiglenes izolálásáról” volt szó, Turjanica 1944. november 11-én írta alá. Az általa jegyzett rendelet javaslatai alapján Fagyejev vezérőrnagy, a 4. Ukrán Front hátországának ellenőrzésével megbízott NKVD-osztagok parancsnoka és Levitin ezredes, a törzsparancsnok helyettese elkészítette a végrehajtás koncepcióját, majd katonai forgatókönyvét. A továbbiakban Berija és Sztálin tudtával kulcsszerepet játszottak a polgári lakosság internálásának előkészítésében és lebonyolításában. 

Fagyejev személyesen terjesztette a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa elé azt a felvetését, hogy a magyar- és német lakta települések férfilakosságát, mint az ellenség képviselőit, internálni kell, mert megakadályozhatják a szovjet rendszer bevezetését Kárpátalján. 

A 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa 1944. november 12-i ülésén operatív végrehajtásra jóváhagytak a 0036-os sz., szigorúan titkos rendeletet, amelynek aláírója Petrov hadseregtábornok volt, valamint a front katonai tanácsának tagjai: Mehlisz vezérezredes, Novikov vezérőrnagy és Kariofilli tüzérségi altábornagy. A kilenc pontból álló dokumentum a legfelső katonai hadvezetés által jóváhagyott „kollektív bűnösség és büntetés elvének” kárpátaljai alkalmazását írta elő: „Számtalan településen katonaköteles magyar és német nemzetiségű személyek élnek, akiket csakúgy, mint az ellenség katonáit is, le kell tartóztatni és fogolytáborba küldeni!”

A rendelet pontosította a végrehajtás időpontjait és a behívandók korhatárát, felhívta a katonai akció vezetőinek figyelmét: 1944. november 14-től november 16-ig a városok és nagyobb települések katonai parancsnokai nemzetiségtől függetlenül vegyék nyilvántartásba azokat a katonákat és tiszteket is, akik a német és a magyar hadseregben szolgáltak, és ami a legfontosabb, vegyék nyilvántartásba mindazon 18–50 év közötti német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket (azaz polgári személyeket, akik semmilyen hadseregben nem szolgáltak), akik a felszabadított Kárpát-Ukrajna területén élnek, továbbá a magyar rendőrség és csendőrség valamennyi tisztviselőjét és alkalmazottját. A katonai parancsnokoknak javasolták, hogy a nyilvántartásba vétel során mindenkit tájékoztassanak, november 18-án kötelesek másodszor is jelentkezni, hogy ezt követően az egész kontingenst, köztük a hadköteleseket menetoszlopokban a hadifoglyok számára létesített gyűjtőlágerekbe kísérjék. 

A rendelet külön kitért a magyar csendőrség és rendőrség tisztviselőire és alkalmazottaira, akiket a nyilvántartásba vétel után november 18-19. között át kell adni a „SZMERS egységeinek és a hadtápterületet fedező határőr alakulatok felderítő szerveinek.” Itt megjegyzendő: a túlélőktől tudjuk, a rögtönítélő hadbíróság a letartóztatottak nagy részét halálra ítélte és kivégeztette.”

Ezt követően a szomorú évforduló alkalmából most megszólaló lágerkutató precízen felidézi ezeknek a vészjósló napoknak a hiteles történetét. Mondandója megerősítéseképpen közreadja a malenkij robotra vonatkozó ominózus rendelet magyar nyelvre lefordított szövegét is, melynek közhírré tételét városokban plakáton, falvakban pedig kidobolással oldották meg.

Olvasva az interjú részét csak beleborzongani lehetett abba az emberi és egyben nemzetellenes aljasságba, ahogyan olyan utóbb a Rákosi- és a Kádár rendszer kiemelt kegyeltjeivé előléptetett szovjetbérenc magyarok, mint a kárpátaljai kötődésű erdész-partizán Uszta Gyula későbbi magyarországi honvédelmi miniszterhelyettes vagy a kassai születésű szélhámos-iró, a kétszeres Kossuth-díjas Illés Béla ekkor megtévesztette a honfitársait. Ők ugyanis a mit sem sejtőket azzal hitegették, hogy csak ideiglenes, három napos munkáról van szó, és annak sincs aggódni valója, aki nem tud háromnapi elemózsiát magával hozni, mert az élelmezésüket útközben fogják megszervezni.

Íme hogyan tárja elénk ezt az elvetemültséget és megvezetést Dupka György. 

„Néhány tekintélyt élvező magyar agitátor, köztük a derceni származású Uszta Gyula partizánvezér és az őrnagy rangban a szovjet seregben szolgáló Illés Béla író biztatta az embereket. Egyes településeken ünnepélyes külsőségek között, dobszóval, papok és hatósági személyek áldásával búcsúztatták a „háromnapos munkára” indulókat. Valóban nehezen volt elképzelhető, hogy az egész csak káprázatos színjáték, amely a statiszták többsége számára a halálba vezető utat jelenti.”

Az interjú második tételében annak a kérdésnek a tisztázására tesz kísérletet a málenkij robot kárpátaljai históriájának szakavatott ismerője, hogy hány ottani honfitársukat érintette ez az egykori alávaló  magyarellenes akció.

A Dupka György által erről elmondottak megrendítőek. Túl azon, hogy az általunk már ismertetetteken kívül új adatokkal is szolgál, az is kiderül, hogy Szolyva nem csak a történelmi Kárpátalján élő honfitársaink számára jeleníti meg a magyar Golgotát. Mivel a történelmi Magyarország teljes északkeleti térségéből, vagyis a mai Kárpátaljáról és a vele határos Ung-vidék, Csonka-Bereg és Szatmár területéről hurcoltak ide kényszermunkára magyar férfiakat, a malenkij robot itteni áldozatai között éppúgy voltak Szatmárnémetiből és vonzáskörzetéből valók, mint a felvidéki Nagykaposról és annak környékéről származók.

Lássuk az elkövetkezendőkben a szakember által elővezetetteket a malenkij robot térségbeli áldozatainak számáról:

„Ezzel kapcsolatban bizonyítékként előkerült a moszkvai levéltárból az 1944. december 17-én kelt NKVD hadijelentés, amely az eddig ismertetett dokumentumokhoz képest még teljesebb adatokat közölt a Kárpátalján garázdálkodó NKVD tisztogatási akciójáról. Ezt a jelentést Fagyejev vezérőrnagy és Boszij ezredes, törzsparancsnok küldte Petrov hadseregtábornoknak. 

Ez a hadijelentés azzal zárult, hogy Kárpát-Ukrajna területén „folyó év november 18-tól december 16-ig az NKVD-osztagok összesen 22 951 főt tartóztattak le és irányítottak hadifogoly-gyűjtőhelyekre”. Jelezték azt is, hogy „a hadtápterület megtisztítására indított akció folytatódik”. Ez a perdöntő dokumentum rávilágít arra, hogy a jóhiszemű magyar és német férfilakosságot álnok módon kiagyalt, „háromnapos munkára” mozgósító mesével szakították el a családjuktól.

Az idézett NKVD-jelentések elhallgatják az útközben elhunytak számát, a túlélőktől azonban tudjuk, hogy a Szolyvára, Szamborba kísért menetoszlopokból végkimerüléstől lemaradt, ájultan összeesett foglyokat az őrkíséret helyben kivégezte. A létszámhiányt ruszin/ukrán és más nemzetiségűekkel pótolták az útba eső településeken. Gyakran a bámészkodókat rángatták be a sorokba. Ilyen kegyetlen eljárás következtében kerültek a transzportokba és gyűjtőtáborokba szlovákok, románok, lengyelek, ruszinok, ukránok, zsidók és más nemzetiségűek, valamint papok és kommunisták. Az erőszakos elhurcolás, az embertelen bánásmód ezrek életét oltotta ki. Szintén a túlélők naplóiból, visszaemlékezéseiből, lejegyzett emlékfoszlányaiból tudjuk, hogy a deportálás, internálás szervezőinek és végrehajtóinak szadizmusa olykor a fasisztákén is túltett.

A 4. Ukrán Front 0036. sz., 1944. november 13-án kelt rendeletét az NKVD-osztagok maradéktalanul végrehajtották, sőt túlteljesítették. A jelentésükben megadott 22 951 főnél jóval több magyar és német nemzetiségű személyt tartóztattak le és internáltak. Ezt megerősíti a Vörös Hadsereg Központi Politikai Főosztálya parancsnokának címzett hadijelentésében (1945. július 10.) Pronyin altábornagy, a 4. Ukrán Front Politikai Főosztályának parancsnoka, aki Kárpátalja szovjetizálásának különböző politikai aspektusáról számolt be, többek között arról, hogy – saját becslése szerint – a szovjet hadsereg biztonsági szervei „mintegy 30 ezer hadköteles magyart vontak ki és különítettek el” az NKVD hadifogoly-táboraiba. Véleménye szerint az akció után a helyi magyarság jelentős része negatívan viszonyult az oroszokhoz, hangot adtak elégedetlenségüknek is. Később a Manifesztum-ellenes agitáció megnyilvánulásában is tapasztalta ezt. Ivan Turjanica, miután Hruscsov közbenjárását kérte a hadifogolytáborokba hurcolt 60 000 kárpátaljai polgár szabadon bocsátása ügyében, 1945 júliusában elrendelte a településeken nem tartózkodó hadifoglyok és internáltak összeírását. A népbizottságok helyi vezetői a magyarlakta településeken 30 194 nevet írtak össze, akik részben ismert, részben ismeretlen lágerekbe kerültek.

Megjegyzendő, hogy 1944 novemberében a 4. Ukrán Front katonai tanácsa által elfogadott 0036-os számú rendelet értelmében a túlbuzgó kárpátaljai kommunisták az NKVD közreműködésével területszerzési akció folytán elhurcolták a Magyarországhoz tartozó Csonka-Bereg falvaiból, továbbá a Romániához tartozó Halmi járásból és környékéről, a Szlovákiához tartozó Nagykaposi járás és környékéhez tartozó magyar férfilakosságot is. Az erőszakos internálás megközelítően 70 ezer főt érintett. 

Az egykori lágertemető helyén létesített Szolyvai Emlékpark márványtábláira eddig összesen 489 település 11 723 áldozat nevét véstük fel.  Ebből 9426 áldozat 436 kárpátaljai település lakosa volt, így 4733 civil, 3905 honvéd és 738 munkaszolgálatos neve került megörökítésre. Csonka-Bereg és környéke 26 településének 1939, Nagykapos és környéke 17 településének 199, Halmi, Szatmárnémeti és környéke 10 településének 159 áldozatának a neve is felkerült a márványtáblákra. Kárpát-medence legnagyobb kegyeleti emlékhelye az áldozatok számára is szimbolikus nyughelyé vált. Úgy gondolom, hogy a soha haza nem tért apák, fiúk lelke is végre megnyugvást talált és a kegyhelyet gyakran felkereső hozzátartozók emlékeiben tovább élnek. 

Az áldozatok között 1944 karácsonya előtt jóvátételi munkára elhurcolt magyar-német családból származó és svábnémet nők is vannak és olyanok is, akiket a szovjetek meggyaláztak, akiknek november 21-én emléktáblát avattunk. (…) Az Emlékparkban minden év november közepén megemlékezéssel, koszorúzással, a történelmi egyházak képviselőinek közös imamondásával és gyertyagyújtással emlékezünk a kárpátaljai magyarok és németek 1944 őszén bekövetkezett tragédiájára, valamint a sztálini terror ártatlan áldozataira.”

A fentebb beharangozott idei megemlékezést a Szolyvai Emlékparkban november 21-én sajnos rendhagyóvá tette a koronavírus. Múlt szombaton csak rövid felszólalásokkal és a történelmi egyházak képviselőinek közös fohászával emlékezhettek meg a kárpátaljai magyarok és németek 1944 őszén bekövetkezett tragédiájáról valamint a sztálini terror vétlen áldozatairól. Viszont legalább megtörténhetett a szeretteikért aggódó, családfenntartó, ételhordó, csomagküldő, meggyalázott magyar asszonyok és lányok tiszteletére megalkotott új emléktábla felavatása, akik számos, szovjet lágerbe deportált, éhező rab életét mentették meg a biztos haláltól.

Emléküket éppen az interjúadó Dupka György, az Emlékpark Bizottság titkáraként idézte meg, hangsúlyozva, hogy „sok esetben a kegyetlen katonák vagy elkobozták tőlük az ennivalót, vagy meggyalázták a magyar nőket. Hősök voltak ezek az asszonyok, hiszen ezreknek mentették meg az életét, sőt, amikor elvitték innen a túlélőket, csomagokat küldtek utánuk a lágerekbe – mondta el, majd hozzátette: „jövőre azon asszonyok névsorát szeretnék elkészíteni, akik nem tértek haza a lágerekből.”

Arra, hogy kitérjünk a teljes Dupka-interjú bemutatására, sajnos nincs módunk, mert szándékunknak határt szabnak a terjedelmi korlátok. Így csak jelezni tudjuk, hogy A kárpátaljai magyarság tragédiája címet viselő kérdezz-felelekben még szó esik arról, hogy a Kárpátaljáról elhurcoltak sorsának feltérképezésével régóta foglalkozó Dupka György hol lát még fehér foltokat, további feltáratlan területeket és válaszra váró kérdéseket a malenkij robot-kutatásban.

 

Úgyszintén kénytelenek vagyunk lemondani annak az ismertetéséről is,  miként értelmezi  a historikus azt, hogy „miközben Ukrajna 2015 óta hivatalosan is a kommunista múlt emlékezete ellen küzd, olykor már-már a ló túloldalára esve, a Sztálin által elhurcolt magyarság tiszteletére állított szolyvai emlékművet mégis időről-időre megrongálják?” és véleménye szerint ezért kiket terhel a felelősség?

 

Viszont úgy látjuk az interjú utolsó kérdését és az arra adott választ már nem lehet, nem szabad  kihagyni. Azokban az időkben, amikor érthetetlen módon Kelemen Hunor RMDSZ elnök 2019-es áprilisi Ukrajnából történő kitiltása után ugyanerre a sorsra jutott nemrég két magas rangú nemzetpolitikában illetékes magyar kormánytisztviselő is, jó volt olvasni, hogy a Kijevből mesterségesen gerjesztett magyarellenességre a kárpátaljai többségi lakosság nem vevő. Sőt…

 

Olvassuk már csak ezért is végül a fenti állítást igazoló záró párbeszédet: 

Hogyan látja, van-e lehetőség a sztálinizmus áldozataira való közös emlékezés hagyományának megteremtésére Kárpátalja és Ukrajna magyar és szláv ajkú lakossága körében?

A jóhiszemű ukrán nép, az ukrán értelmiség döntő többsége a fentebb felsorolt esetekben kiáll mellettünk. A szláv-ajkú lakosság képviselői minden szinten elítélik a magyar ellenes megnyilvánulásokat, provokációkat. Különösen a kárpátaljai ruszin gyökerű ukránok tudatában vannak annak, hogy a radikális nacionalisták éket akarnak verni az ukránok és a magyarok közé. Az ezredéves baráti együttélés hagyománya, íratlan szabálya, az ősök szelleme összetartja az itt élő népcsoportokat.

Üdvözlendő az is, hogy a hivatalos ukrán szervek, illetve a megye kormányzója és helyettesei részt vesznek minden alkalommal a bizottságunk által meghirdetett szolyvai megemlékezéseken. Tudatosítjuk bennük azokat a tényeket és adatokat, hogy a Szolyvai  Emlékparkban a szláv-ajkú településekről elhurcolt és a szovjet lágerekben meghalt ruszin-ukrán áldozatok neveit is megörökítettük, akik a magyarokkal együtt részesültek a sztálini rendszer megtorlásában, az erőszakos szovjetizálási folyamatában.

Elértük azt is, hogy a Szolyvai Emlékparkot a magyarokon, svábnémeteken, zsidókon kívül szláv-ajkú turisták, hivatalos személyiségek is gyakran felkeresik, hogy az áldozatok előtt fejet hajtsanak. Ezt a folyamatot Örök mementó: Szolyva című emlékkönyvünkben is megörökítettük.”

Kapcsolódók

Kimaradt?