Megszólalt a héten a Paraméterben Ardamica Zorán költő, műfordító, irodalomkritikus, zenész, a besztecebányai Bél Mátyás Tudományegyetem Hungarisztikai Tanszékének tanára és friss publicisztikájában arról cikkezett, hogy botrányba fulladt a Szövetség Országos Tanácsának múlt hétvégi fóruma, mert a párt MKP-platformja kivonult a testület üléséről. A tanácskozás témája a párt platformrendszerének felszámolása volt, amelyet az MKP indítványozott, de a Híd és az Összefogás ellenez. Mi több, a pártelnök, Forró Krisztián a lemondását is kilátásba helyezte, ha a közeljövőben nem sikerül eltörölni a párton belül működő platformrendszert.

Amikor 2021. október 2-án megtartotta alakuló kongresszusát az MKP, a Híd és az Összefogás egyesülésével létrejött egységes szlovákiai magyar párt, a küldöttek nemcsak jóváhagyták a már korábban megválasztott tisztségviselőket, hanem elfogadták a formáció alapszabályát is, mely egy rendkívül bonyolult pártstruktúrát teremtett meg. Az elhúzódó, vitákkal terhelt egyeztetések során kialkudott statútum arról tanúskodott, hogy a három pártnak a Szövetségben való egyesülése ellenére az egyes résztvevők között a bizalom továbbra sem volt nagy. Így például arról is szólt a pártalkotmány, hogy eltérő jogkörű testületek hivatottak döntéseket hozni, néha pedig a kompetenciájuk csak döntésekre való javaslatok megtételére terjed ki.

Nem térek ki e bonyolultság minden egyes részletére. Viszont az érthetőség kedvéért szóba kell hoznom a legfontosabbnak tűnő pártfelépítési jellemzőket.

Az új párt legfelsőbb döntéshozó szerve a 150 tagú közgyűlés (kongresszus) lett, ahova 75 tagot az MKP, 45 tagot a Híd és 30 tagot az Összefogás delegálhatott. Az RMDSZ SZKT-jára emlékeztető 70 tagú Országos Tanácsban (OT) ugyanez az arány, vagyis az 5:3:2-es leosztás érvényesült. Az alakulat legfontosabb politikai testületében, a 18 tagú Országos Elnökségében pedig az arányok így alakultak: MKP 9, Híd 5 és Összefogás 4 tag. Tartalmazta az alapszabály azt, hogy létrehívnak még egy grémiumot is, amelynek egyedüli javaslattevő joga van. Például az olyan fontos kérdésekben, mint egy adott kormánykoalícióba való be- és kilépés. Ebben mindhárom szereplő azonos arányban képviselteti magát és csak konszenzussal hozhat döntéseket. A három szubjektum szintén azonos arányban van jelen az ellenőrző bizottságban és a döntőbizottságban. Előbbi a párt pénzügyeit, utóbbi pedig az alapszabály betartását ellenőrzi és dönt fegyelmi ügyekben.

A hárompárti megállapodás része volt az is, hogy a legfontosabb tisztségekre melyik szereplő állíthat egyedüli jelöltet. A közös párt elnökét az MKP adhatta, az OT első emberét a Híd, míg a párt alelnökét az Összefogás. Így alakult ki a Forró Krisztiánból, Sólymos Lászlóból és Mózes Szabolcsból álló felvidéki magyar triumvirátus.

Végül, de nem utolsósorban tükrözte a Szövetség statútuma azt, ami legfőbb garanciáját képezte az egység létrejöttének és megőrzésének. Ez pedig a platformokban öltött testet. Eldöntötték ugyanis: az eddig létező három párt a Szövetségben platformként él majd tovább. Az MKP platformját Berényi József vezeti, a Hídét Rigó Konrád, az Összefogásét pedig Orosz Örs. Az is „kőbe lett vésve”, hogy a platformok viszonylagos önállóságot élveznek, így teljes mértékben saját maguk döntik el, hogy kiket vesznek fel a tagjaik közé, illetve kiket delegálnak a fent említett testületekbe. Ezekbe a döntéseikbe kölcsönösen nem szólhatnak bele. A Szövetség minden tagjának tartoznia kell valamelyik platformhoz is, de egyszerre csak egy ilyen egységnek lehet a tagja bárki.

A „kőbe vésés” sajnos illúziónak bizonyult. Hamar kiderült, az erő pozíciójából politizálni kívánó MKP első embere, majd Szövetség elnökévé választott Forró Krisztán már az indulás pillanatától nem híve a sokszínűségnek, nem akarja, hogy a felvidéki magyarok pártja, az RMDSZ mintát követve egy ernyőszervezetté legyen. Úgy nyilatkozott: „a különálló platformok rendszere hosszú távon nem maradhat meg.” Hiába fogalmazott intően a pártalelnök, Mózes Szabolcs, hogy a szlovákiai magyar társadalom is sokvéleményű, nem képviselheti egy értékrendileg homogén párt. E felfogásának hangot adva ezért így fogalmazott: „A széles egység és a siker záloga a platformrendszer, amely egyben kényszeríti a pártvezetőket arra, hogy erőpolitizálás helyett megegyezésre törekedjenek. Viszont szavai falra hányt borsónak bizonyultak, akárcsak Sólymos László OT elnök figyelmeztetése: „jelenleg a platformok jelentik a lehetőséget arra, hogy a különböző nézeteket valló személyek egy pártban tudjanak együttműködni.”

A felszín alatti, majd nyílt nyilatkozatháborúban is testet öltött platformvita, melyben Berényi József egy évvel ezelőtt ásta ki a csatabárdot, mára példátlanul eldurvult. Mintha csak önsorsrontó módon lenullázni szeretnék egyesek azt, hogy október végén győzött a magyar egység Felvidéken, mert a szlovákiai összevont önkormányzati választásokon kimagaslóan jó szerepléssel tarolt a Szövetség, – botrányba fulladt a párt mini parlamentjének múlt szombati ülése. Ugyanis félbeszakadt az OT tanácskozása, miután az MKP Platform tagjai kivonultak az ülésről, mely így határozat nélkül zárult. Sőt Forró pártelnök és Berényi József, az MKP-platform elnöke a tanácskozást követő  sajtótájékoztatón sem vett részt.

A fórum témája a párt platformrendszerének felszámolása volt, amelyet az MKP indítványozott, de a Híd és az Összefogás ellenez. Forró a kivonulás előtti záróbeszédében arról beszélt, hogy lemond a pártelnöki posztjáról, ha a január 28-ra összehívott kongresszus nem szünteti meg a platformokat.

A példátlan fordulat meghökkenést váltott a felvidéki kis magyar világban és persze az ottani sajtó legnagyobb részében. Még az MKP-val szimpatizáló ma7 portál publicistája, Száraz Dénes is így értékelte a történteket: „Az a legnagyobb gond a felvidéki magyar politizálással, hogy amikor fontos döntés előtt áll, elkanyarodik az emberektől. Egyes politikai vezérszerepet betöltők ilyenkor mennek a saját fejük után, a maguk számára kitűzött irányvonalnak köze sincs a magyarság jövőjéhez.”

Ardamica Zorán a Paraméter vélemény-rovatának szerzője ennél sokkal keményebben fogalmazott. Arról, hogy ő miként látja ezt a skandalumot szól a Játék közben egyoldalúan szabályt felrúgni: az nem politika, hanem rombolás című cikke, melyet ezúttal kívánok bemutatni. Teszem ezt azért is, mert Szlovákiában ma súlyos politikai válság van. Az advent kormánybukást hozott és az is eldőlt, hogy egy fél éven belül rendkívüli választások lesznek Szlovákiában. Ily módon korántsem mindegy, milyen viszonyok uralkodnak a Szövetség háza táján manapság és vajon képes lesz az egységes fellépés üzenetével minél több magyar polgárt megszólítani majd a magyar párt? Engedtessék meg nekem a kételkedés joga: a friss fejlemények azt mutatják, hogy sajnos nem. Mert a platformok kisöprésének szándéka erre enged következtetni.

Hadd jegyezzem meg közbevetőleg, hogy a Heger-kabinet vásári komédiába illő lemondására a Szövetség elnöke fellélegezve így reagált: „Az egyetlen mód a kilábalásra, ha előrehozott választások lesznek.” Annak tükrében, hogy miként aknázta alá Berényi Józseffel karöltve múlt szombaton „az egység a sokszínűségben” október végén sikert hozó nemes eszményét, nem vagyok arról meggyőződve, hogy a jövő tavaszi, idő előtti voksoláson a Szövetségnek sikerül majd megugrani a parlamenti lécet. Főleg, ha figyelembe veszem az AKO közvélemény-kutató cég tegnapelőtti friss felmérését, mely szerint a Szövetség pedig a maga 3,1 százalékos támogatottságával továbbra sincs a parlament közelében sem.

Ardamica Zorán szókérésének elején emlékeztet arra, hogy a történelem ismétli önmagát: az MKP létrejöttét is a platformok kialakítása tette lehetővé, amikor a parlamenti küszöb bevezetése miatt a magyar pártok kényszerházasságra léptek 1998-ban. Ilyen indulással történetének legsikeresebb korszakát kezdhette meg a magyar párt, bár akkor is voltak aknamunkások, akik célja az egység szétverése volt.

Aztán – idézi fel – „szétszakadt a párt. És maradt egy országosan is működő- és koalíciósképes része, valamint számos olyan érdekcsoport különböző nevek alatt, amelynek csak az önkormányzati politikában jutott poszt, az országosban már nem. Ezért aztán a működő- és fejlődőképes rész rugdosásával, köpködésével és Magyarországon való befeketítésével volt elfoglalva mindenki, akinek nem jutott poszt, mert az országos politika nem számolt vele, nem tekintette partnernek.”

Most a „kíméletlen matek” újra ezt a helyzetet idézte elő, hiszen „ismét kényszerházasságra kényszerített három magyar pártot, pontosabban politikai csoportosulást.” Hogy mennyire sikerült a szükségből erényt kovácsolni azt jól példázzák az október 29-i helyhatósági választások magyar sikerei. Ezért is nyomatékosítja:

„Miután az önkormányzati választások alkalmával ez a meglehetősen rugalmatlan és kiforratlan együttes mégis képes volt meggyőzni a szlovákiai magyar választók jelentős hányadát arról, hogy van értelme, és hogy képes az érdekükben dolgozni, az – ezek szerint naiv? – többség azt remélte, legalább az előrehozott választásokig nem hull szét. Hogy legalább addig érvényesek lesznek azok a megegyezések, amelyek nem könnyen, de mégis valahogy egyben tartják a Szövetséget, amely ennek hála nehezen, de mégis labdába rúghatna azon a fórumon, amely miatt lényegében egyesült: a szlovák parlamentben.

Az egyik ilyen megegyezés a belső arányokról szólt, egy másik arról, hogy mindhárom fél megőrzi a politikai identitását egy-egy-egy platform által. Az igaz, hogy ezt a „közös” elnök, Forró eddig is – ma is – úgy értelmezte, ő csak az MKP-platform fejével képes gondolkodni, ám – noha a sajtóban többször szóvá tettük – ezt nagyvonalúan elnézte neki a tagság. Mint látjuk, elfajult a dolog, nem kellett volna.”

Ezt követően tér ki arra, hogy mi történt azon a hétvégi OT ülésen, ahol „az előzetes megegyezések, sőt figyelmeztetések ellenére az állítólag legnagyobb és legerősebb és persze folyamatosan legéhesebb, mindig mindennel telhetetlen szárny, a duraista tradíció szerint ismét belevágta az asztalon gőzölgő húslevesbe a trágyás gumicsizmát. Holott tudták az MKP-sok, nem csak hogy más kérdések foglalkoztatják most a pártot, hanem hogy sem a Híd, sem az Összefogás nem tartja aktuálisnak a platformok megszüntetését.”

Ardamica úgy látja, „viszont Berényi szeret a saját szabályai szerint játszani és túl szoros neki a közös ködmön. Míg a választói érdekében (ezt deklarálják) két platform képes vagy megerőszakolni magát, vagy diplomatikusabban szólva átértékelni prioritásait, addig Berényiék az istennek se engednek abból, hogy az MKP duraista tradíciót képviselő (itt most inkább nem minősítjük) vonala a régi recept szerint megszüntesse a véleménykülönbséghez való jogot.”

Véleménye szerint „ebből is látszik, hogy a platformokra igenis nagy szükség van jelenleg. És olyan politikusokra, akik tisztelik a megbeszélt szabályokat, s azokat nem menet közben hisztizve rúgják fel, hanem érvelő meggyőzéssel alakítják ki.”

Nem meglepő, hogy végkövetkeztetésében úgy fogalmaz, amivel csak egyetérteni lehet: „Ha az MKP meg szeretné mutatni, hogy a közös szlovákiai magyar politizálásban érdekelt, akkor kénytelen lesz komolyan részt venni a közös szlovákiai magyar politizálásban. Focizni ugyanis csak úgy lehet, ha a pályán maradsz, futsz a labda után, elkerülöd az ütközéseket, szabályosan vezeted a labdát. És akkor passzolnak neked, ha látják, helyzetben vagy és te is hajlandó vagy néha átadni a labdát a csapattársnak. Ha levonulsz meccs közben, mert szerinted nem ott van a gólvonal, ahol azt sok ezer néző felrajzolva látja, az nem foci.”