Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben a Marosvásárhelyen született Miskolczy Ambrus Széchenyi-díjas történész, a magyar-román-szász erdélyi együttlét sok évszázados históriájának avatott tudósa és interjút adva Gurzó K. Enikőnek vallott életútjáról, illetve sok évtizedes kutatómunkájáról, mely „az erdélyi együttélés problémakörére összpontosul, ideértve a mítoszteremtés eszmetörténeti okait és mikéntjét.”

A kissé megkésett születésnapi beszélgetésben (Miskolczy Ambrus szeptember 29-én töltötte be 75. életévét) a professzor felidézi, hogy apjának, Miskolczy Dezsőnek, a magyar agykutatás egyik alapító egyéniségének meghatározó szerepe volt az erdélyi magyar orvosképzés megmentésében. Emellett elmondta, miért tekinti mentorának Szabad Györgyöt, továbbá azt, hogy pályafutása legemlékezetesebb pillanata volt, amikor 1988-ban elnyerte az ELTE Román Filológiai Tanszékének vezetését, mert azután „azt és arról írhatott, amiről akart.” Arról is szólt, milyen volt budapesti történésznek kutatni romániai levéltárakban a Ceauşescu-diktatúra éveiben.

Annak kapcsán pedig, hogy nemsokára megjelenő új könyvének a címe Román történelem magyar szemmel, az óhatatlanul adódó, „Melyek a legelkeserítőbb tévedéseik a románoknak a magyarokról és a magyaroknak a románokról?-kérdésre így felel: „A románok egy részének nagy tévedése, hogy üldözik Lucian Boia barátomat, akit a magyar olvasóközönség is ismer, talán nem eléggé. A román könyvtárakból az ő könyveit lopják, nem a hivatalos nagyságokét. Ami a magyarokat illeti, a naivitás elég nagy bajunk.”

 Tíz évvel ezelőtt Miskolczy Ambrusról, akinek munkássága nagyrészt szülőhelye, Marosvásárhely révén Erdélyhez kötődik, mivel édesapja, Miskolczy Dezső, a modern ideg- és elmeorvoslás egyik úttörője 1940-ben Szegedről Kolozsvárra költözött, másokkal együtt megteremteni Erdély magyar egyemét, aminek rektora is volt 1944-45-ben, majd ugyanezt megtette Marosvásárhelyen is az ottani magyar orvosegyetemmel, ahol 1964-ig, Magyarországra történő visszaköltözéséig dolgozott, közben elnyerve a román akadémiai tagságot is  – annak apropóján, hogy megkapta a Széchenyi-díjat, a kultúra.hu portál megkapó vallomásos portrét tett közzé.

Ebben a 16 éves koráig Marosvásárhelyen élt friss kitüntetett beszámolt arról, karrierje indulását a toleráns, sokféle lakosú, kultúrájú Erdély, a természeti környezet és legfőképpen a könyvtárélmények határozta meg.  Ugyanis családja megörökölte a nagyapa és a keresztanya, Bornemissza Elemérné, Szilvássy Karola könyveit, a két világháború közt működött erdélyi magyar könyvkiadó, a Szépmíves Céh sorozatait és „ezekben Wass Albert, Karácsony Benő, Ligeti Ernő, Bánffy Miklós és Nagy István kötetei jól megfértek a polcon, holott Nagy később Bánffyt ’megköpdöste’. Az élet ilyen volt, és ezt a világot nekem meghatározta apám végtelen bölcsessége” – emelte ki. Azt is elmondta: „determináló élménye volt, amikor egy nyarat Márton Áron püspöknél tölthetett.”

 A tudomány embereinek adható legmagasabb állami kitüntetés indoklása is ezt az elfogadó sokszínűséget fogalmazta meg, hisz az így fogalmazott: „Miskolczy Ambrus a 18-20. századi multikulturális folyamatok feltárásában elért, nemzetközileg is elismert eredményeiért, az erdélyi magyar-román-szász együttélés, a polgárosodás és a polgári nemzet összefüggésének folyamatai, a mítoszképzés mechanizmusai témakörét felölelő gazdag munkássága, oktatói és tudományszervezői tevékenysége elismeréseként részesül Széchenyi-díjban.”

 Most, hogy a közelmúltban betöltötte 75. életévét a Magyar Nemzetben Gurzó K. Enikő fogta vallatóra az Erdélyhez ezer szálon kötődő Miskolczy Ambrust, aki számára a magyar, román és német háromnyelvűség mindig is természetes volt. A napilap Lugas mellékletében látott napvilágot kettőjük dialógusa, ezt a beszélgetést ajánlom ezúttal az olvasó figyelmébe.

A szülőhelyről, az ahhoz történő életre szóló ragaszkodásról, illetve az ezt viszonyulást meghatározó családi háttérről, már olvashattunk az eddigiekben. E vonatkozásokat illetően viszont ezúttal az orvos édesapáról, Miskolczy Dezsőről és a grófi családból származó édesanyáról, Béldi Zsuzsannáról szólva olyan részletekbe is beavat, hogy konfessziója 20. századi, tanulságoktól sem mentes korrajzként értékelhető. Ezért rögtön át is adom a szót neki:  

„Apai nagyapám földműves volt, apám a magyar agykutatás egyik alapító egyénisége. Jelentős mértékben neki köszönhető az erdélyi tudományegyetem magyar orvosi karának átmentése. A Román Akadémia tagjává választotta, amikor a pesti felfüggesztette tagságát, hiszen a „klerikális reakciót” képviselte. A marosvásárhelyi egyetemet róla akarták elnevezni, de sikerült elszerencsétlenkedni. A Securitate állított neki méltó emléket a besúgójelentésekkel.

 Anyai nagyapám erdélyi viszonylatban gazdag földesúr volt, és kellőképpen leleményes, mert tudta, kit kell Bukarestben megvesztegetni ahhoz, hogy a birtokból megmentsen, amennyit lehet. (Bölcsen írja Mikó Imre, az 1920–40 közötti erdélyi magyarság életének krónikása, hogy a kisebbségi jogok igazi garanciája a korrupció volt.) Nagybátyám, aki maga is gazdálkodott, nevetve mesélte, hogy a részesmunkában megművelt „grófi szérű” a szakszerűség miatt többet hozott a parasztoknak is, mint aztán az egyéni, majd a kollektív gazdaság. Igazságtalannak tartotta, hogy ő jólétben élt, míg sokan nyomorban. Ilyen világban nehéz nem történésznek lenni. A történelem az életünk. Akik viszont ennek a végét hirdetik, mint a nácik, világkatasztrófákat okoznak.”

Azt is már tudjuk, mi volt életpályája legemlékezetesebb pillanata és kitől tanulta a legtöbbet. Viszont csak előrevetítettem: azon kevesek közé tartozott, aki kutathatott a Ceauşescu-éra más magyarországinak majd’ soha meg nem nyíló romániai levéltárakban.

Erről a kivételezettségéről ezeket mondja: „Ezt a lehetőséget köszönhettem a két akadémia közötti csereszerződésnek és apámnak, akinek emlékét tisztelték. Mivel Brassóról írtam az egyetemi doktori értekezésemet, el kellett jutnom az ottani levéltárba. Sok évbe telt, amíg egy hétre beengedtek. A kézirattárakban viszont mindent megkaptam, amit kértem.

A rendszerváltás után mulatságos csörtéim voltak. Brassóban azért nem akartak egy ideig anyagot adni, mert a román levéltárosok sem kaptak Párizsban, miután a romániai cigányok megették az ottani dísztavak hattyúit. Végül kiadták Teleki László Fogaras-vidéknek szóló követjelentéseit, amelyekben gondosan elhallgatta, hogy konzervatív követutasítása ellenében szabadelvű politikát folytatott az 1841–43-as kolozsvári reformdiétán. Egyébként többször bepanaszoltam a román levéltárügyet a nemzetközi levéltáros-szövetségnél, aminek a román kollégák kifejezetten örültek, mert őket is csuklóztatták.”

A Miskolczy Ambrust közelről ismerők, és a sors ajándéka, hogy jómagam is közéjük tartozom, jól tudják, az irónia és a humor is kenyere a tudósunknak, és az se esik nehezére, hogy olykor, akár vitára ingerlő módon a maguk ellentmondásait se elhallgatva mutat be történelmi személyiségeket. Persze neki könnyű – döbben rá őt hallgatva kis idő múlva bárki, – hisz azzal szembesül: nála jobban senki se ismeri egyik vagy másik heroizált „ikon” életét, annak nemcsak a felmagasztalt mozzanatait, hanem a kevésbé méltatottakat, mert azok amúgy a hivatalos kánonba nem férnének bele.

Amikor arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy „Melyek azok a tényezők, amelyek leginkább ellehetetlenítették és ellehetetlenítik, hogy a magyar–román viszony felhőtlen legyen? – legott ízelítőt kapunk e habitusából:

„A válasz egy szóban: a történelem. Ha nacionalista korban élünk, nacionalisták vagyunk. Gheorghe Şincai a XIX. század elején a Wass családnál nevelőként írta krónikáját, amely kora legmagyarellenesebb írása, de abban kifejti, hogy míg a románjai üldözték őt, a magyar családnak sokat köszönhet. Alexandru Vaida-Voevod Párizsban munkálkodott a trianoni békén, már amennyire a nyugatiak közel engedték magukhoz. Nemzeti Frontja fasisztoid retorikával lépett színre.

Ugyanakkor ékes magyarsággal fejtette ki az egyik magyar lapnak, hogy addig nincsen béke, amíg az iskolákból olyan kis dákok, rómaiak és hunok kerülnek ki, akik egymásra acsarkodnak. Nagyszebeni kényszerlakhelyén 1945 után már elragadtatással olvasta Bánffy Miklós trilógiáját, és naplószerű feljegyzéseiben kárhoztatta Károlyi Mihályt és a szociológusprofesszorokat, mert tönkretették a hazájukat.”

Ezt a jellegzetes narratíváját ismerhetjük meg akkor is, ha a faggatás tárgya: miért éppen december elseje lett a román nemzeti ünnep?

A válasza nem véletlenül abban az alfejezetben kapott helyet, melynek beszédes címe a következő: „Fázni díszőrségben”, ahol arról is szó esik, hogy lehetne akár olyan a román nemzeti ünnep, ami számunkra nem a legnagyobb tragédiánkat idézi fel.

Íme, a vonatkozó kérdezz-felelek:

 „Melyik nap lehetne december elseje alternatívája Romániában úgy, hogy az bennünket, magyarokat ne sértsen?

Azért, mert az 1989-es forradalomnak olyan nemzeti ünnep kellett, amelyet össze lehet kapcsolni a népszuverenitás eszméjével. A korábbi ünnep május 10-e volt, a királyság ünnepe. Ehhez csak akkor lehetett volna visszatérni, ha előveszik Mihály királyt. Helyette Ion Iliescut vették elő, és Antonescu diktátort kezdték dicsőíteni. Az emigrációból hazatérő írástudó, ­Neagu Djuvara azért javasolta a május 10-hez való visszatérést, mert akkor nem fáznak meg a díszőrséget álló katonák.

Melyik nap lehetne december elseje alternatívája Romániában úgy, hogy az bennünket, magyarokat ne sértsen?

December elseje sem lenne nagy baj, ha betartanák azt, amit a gyulafehérvári nyilatkozatban ígértek, és ma hozzátennék azt, amit Lucian Boia is megírt: a magyarok önrendelkezését nem tartották tiszteletben.”

A bevezetőben már olvasható volt az interjúból az a részlet, amiben a két nemzet legelkeserítőbb tévedéseiről szólva a kolléga és barát, Lucian Boia senkiével nem összevethető, a román történetírást alapjaiban újragondoló, iskolateremtő munkásságát méltatta. Erre se térnék ki újólag, de arra sem – immár terjedelmi okokból –, hogy miként vélekedik az általa több könyvében elemzett 20. századi román szélsőjobbról, antiszemitizmusról vagy épp Nicolae Iorgáról, akit a legnagyobb román historikusnak tart.

Ezek helyett inkább a beszélgetés záró kérdésére adott válaszát osztom meg az olvasóval. Arra az érdeklődésre, miként látja Erdély elvesztését és ez ügyben ki és miben követet el végzetes hibát, így felel:

„Ne a veszteségeken keseregjünk, hanem azon törjük a fejünket, mit nyertünk és nyerhetünk, immár közösen. Lehet és kell is ügyeskedni, figyelni a nagy geopolitikai összefüggésekre. Kánya Kálmánnak igaza volt, amikor 1944-ben azt mondta, hogy Erdély azé lesz, aki öt perccel hamarabb kiugrik a háborúból. A szovjet hadsereg közelebb volt Bukaresthez, mint Budapesthez. Német „barátaink” pedig jobban bíztak Antonescuban, mint Horthyban.

A kételkedők figyelmébe Bartók Bélát ajánlom, akit hallgatva az lehet a benyomásunk, mintha mindent újra lehetne kezdeni. Most nagyon nem ártana, mert egyre jobban átérezzük, amit Illyés Gyula az 1960-as évek végén Heinétől idézett a naplójában: „A világ kettészakadt, s a repedés az én szívemen ment át.”