Megszólalt a héten a Népszavában Liszka József szlovákiai magyar néprajzkutató, egyetemi oktató, a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság alapító elnöke és a lap Szép Szó mellékletének Kentaurbeszéd rovatában közreadott publicisztikájában reflektálni kívánt egy, a lapban nemrég megjelent Lengyel László és Markó Béla közti dialógusra, melynek középpontjában a haza, a hazakeresés és a hontalanság kérdése állt.

Úgy vélte, már csak azért se hagyhatja szó nélkül az elhangzottakat, mert „amit Markó az erdélyi viszonyokról mond, azoknak szinte kivétel nélkül megvan a szlovákiai pandanja. Összerakva a tapasztalatokat talán előbbre lehetne jutni.”

Markó Bélának a trianoni békekötés 100. évfordulóján a Litera felkérésére írott személyes hangú esszéje, a „Trianoni igekötők” záró passzusából kölcsönzött mondat, a „Hazán kívül tartózkodom” volt a címe annak szeptember elején a Népszava hétvégi mellékletében megjelent beszélgetésnek, melyet Lengyel László folytatott az RMDSZ volt elnökével.

A címválasztás nem volt véletlen. A korábban az Engedd hazámat értenem című közös beszélgetőkönyvet közreadó két transzilvanista mostani dialógusában a kérdező, a Benedek Elek dédunoka és Szentimrei Jenő unoka közgazdász, politológus és publicista Lengyel László hivatkozik arra a táblára, melyet Markó írt megrendítően megkapó írásában  saját Trianon-vallomása alá, és amelyen ez áll: „Természetesen képzeletbeli, de sokszor látom magam előtt, tulajdonképpen vastag kartondarab, a két felső sarkához rögzített cukorspárgán lóg egy ajtó üvege mögött. Olyasmi, mint azok a zárva vagy nyitva feliratok, amelyeket tetszés szerint meg lehet fordítani. De ennek az én táblámnak csak az egyik oldalát ismerem, s fogalmam sincs, hogy mi van ráírva túlfelől. Egy város, egy ország, egy földrész? Amit láthatok, az én kézírásom, már-már szokványos értesítés, ennyi: Hazán kívül tartózkodom.”

Kettőjük szeptemberi párbeszédének középpontjában a haza, az örök hazakeresés motívuma állt.

Lengyel László ebben, egyebek mellett elmondta, családjában, „Benedek Elek Trianon utáni, kisbaconi hazamenetele, Benedek Marcell és nagyanyám, Benedek Mária 1944-45-ös kisbaconi bujdosása óta mindig az volt a titkos hit s remény, ha Budapesten elfogy a haza levegője, hazamehetünk Baconba, Kolozsvárra. Sokáig, talán a tízes évek barbárságot hozó koráig két hazában hittem, két hazában reméltem otthont és itthont.”

Erre reflektálva Markó felidézve, hogy már Csokonai is „két hazáról”, Magyarországról és Erdélyről beszélt a Marosvásárhelyi gondolatokban, arról szólt, hogy „a különbségtétel nyilván nemcsak a politikai státuszra vonatkozik, hanem Erdély sok évszázados multikulturális jellegére is. Multikulturális olyan értelemben, hogy több kultúra élt egymás mellett, és ezek néha ütköztek is egymással, de ugyanakkor folyamatosan vettek át értékeket, gyarapították a másikat és egyáltalán nem véletlen, hogy a vallási toleranciát is itt mondták ki Európában legelőször a tordai országgyűlésen.”

Mindezeket megannyi elgondolkoztató és továbbgondolandó felvetése követte, melyek közreadására itt nem vállalkozhatom. Csupán annyit tehetek, hogy nyomatékosan ajánljam az ide klikkelést. Kedvcsinálónak a kattintáshoz csupán egyetlen gondolatfüzérét illeszteném ide, amit azt követően fogalmazott meg, hogy rámutatott, az egykori Erdély kicsiben olyan, mint amilyennek a jövő Európájának lennie kellene. Közben pedig arra is figyelmeztetett, aminek ezidőtájt különös jelentősége van tájainkon: „minden rossz szónak vagy rossz mondatnak százszoros, ezerszeres súlya van”.

Íme, a haza utáni vágyódás Markó olvasatában:

„Erdély az együttélés földje, egy sajátos transzilván ideológiáé, ahogy mondtam, de ugyanakkor az állandó hazakeresésé is. Nekem van szülőföldem, van otthonom, de azt csak néhányszor, csak nagyon rövid ideig hittem életemben, hogy hazám is van. Azon dolgoztam, hogy ezeket a rövid pillanatokat meghosszabbítsam, például akkor, amikor én is ott voltam a román kormányban, de most megint kételyeim vannak. Erdély lehetne ez a haza, de ehhez jobban meg kellene értenie mindenkinek, hogy mi is az a transzilvanizmus. Önállóság, tolerancia, ragaszkodás a saját identitásunkhoz, mások identitásának az elfogadása.”

Liszka József szlovákiai magyar néprajzkutatót, akinek tudományos érdeklődése elsősorban a néprajz elméleti problémáira, tudománytörténeti kérdésekre, az interetnikus kapcsolatok vizsgálatára és a szakrális néprajzra összpontosul, mélyen megindította a Lengyel-Markó dialógus és úgy gondolta, a közre tartozik az, hogy benne, felvidéki magyarként ez a párbeszéd milyen gondolatokat ébresztett. A Töredékek a hazáról című konfessziója a hazáról, saját hazakereséséről a hétvégén látott napvilágot a Népszavában, az ő reflexióit ajánlom az olvasó figyelmébe ezúttal.

Szókérését Liszka így indokolja felvezetőjében:

„Lengyel László beszélgetése Markó Bélával a Népszava 2022. szeptember 3-i számában mégiscsak felüdítő olvasmány. Értve ez alatt, hogy értelmeseket mondanak, még ha azok szomorúak, sőt, kiábrándítóak is, de mindenképpen elgondolkodtatóak, s reménykeltőek, ha másért nem, hát azért, hogy vannak olyan emberek, akik ilyesmikről és így(!) tudnak (még?) beszélgetni.

Először is: amit Markó az erdélyi viszonyokról mond, azoknak szinte kivétel nélkül megvan a szlovákiai pandanja. Összerakva a tapasztalatokat talán előbbre lehetne jutni.”

Az öt tételből álló írás első passzusában Liszka a haza kérdésén tűnődik el azon eltöprengve, vajon ezt a fogalmat mindenképpen egy fennálló államalakulathoz kell-e kötni? E kérdéséből óhatatlanul adódik az újabb: vajon lehet földrajzi fogalmaktól elvonatkoztatva az embernek hazája az egy nyelv, az egy kultúra okán főleg, mert sok jel szerint e kétely magyar sajátosságnak tűnik? Elvégre – veti fel – egy osztrákban föl sem merül, hogy a nyelv és kultúra miatt Németországot vagy Liechtensteint tartsa hazájának. Úgy látja, e dilemmájára az adekvát választ Marosvásárhelyről kapta meg, mert: „Markó Erdélyt (nem Romániát!) és Magyarországot állítja szembe. De közben azt is mondja, hogy van szülőföldje, de voltaképpen nincs hazája.”

Liszka úgy látja, hogy „ezt a hontalanság érzését, kérdését rágcsáljuk már egy évszázada, és sem lenyelni, sem kiköpni nem tudjuk. Pedig túlléphetnénk már ezen!” Neki viszont nincsenek gondjai vele, mert számára ez a dilemma nem is létezik.

„Nem érzem magam hontalannak, hazátlannak. – mondja, majd hozzáteszi: Jogilag szlovák állampolgár vagyok, földrajzilag Dél-Szlovákia az otthonom, magyar anyanyelvem, a magyar kultúrához, történelemhez stb. való kötődéseim okán (is) a magyar nemzethez tartozónak érzem magam, miközben ezer szállal kötődöm a szlovák (cseh) és német kultúrához. Konkretizálva: Arany Jánost, Adyt, Márait, Esterházyt, Závadát, Lisztet stb. teljes természetességgel és feltétel nélkül a magaménak érzem. Viszont szinte ugyanennyire Jesenskýt, Vilikovskýt, Bernhardot, Kunderát vagy Smetanát is. És nem látok ebben semmi ellentmondást. Abban már inkább, hogy jobban foglalkoztat a magyar(országi) politika. Ha ott történik valami disznóság, inkább föl vagyok háborodva, inkább szégyellem magam helyettük is, viszont Matovič baromságait egy kicsit kívülről szemlélem. Bosszant, s tudom, hogy inkább a bőrömre megy, de helyette nem fogok (egyszerűen, nem is tudok) szégyenkezni.”

Ezt követően, miután arról szól, hogy még akkor is, ha egyre inkább azt érzi, hogy Szlovákiában nincs miből választani, megpróbál a kevésbé rossz mellett dönteni és itt, csak itt akar voksolni, mert, még ha lehetne, akkor se tartja magát illetékesnek szavazatával Magyarország törvényhozását alakítani, így folytatja mondanivalóját:

„Számszakilag tehát a szlovákiai magyar nemzeti kisebbséghez tartozom, de nem érzem magam kisebbrendűnek és a kisebbség címke miatt sem ütközöm meg. Ha ezt tenném, akkor folyamatos sértettségben élhetném le az életemet, hiszen liberálisként is kisebbségben vagyok, már a nemzeti kisebbségen belül is.”

Azzal viszont már gondjai vannak, amikor a „haza” fogalmát nacionalizálják, amit a XVIII. század óta mi magyarok, és mások is megtettek és megtesznek ma is sokfelé. Felemlegetve a már hivatkozott Csokonai-féle „egy nemzet, két haza”-megközelítést, rámutat annak fonákságára, hisz a poéta úgy beszélt, mintha korának Magyarországán és Erdélyében csak magyarok laktak volna. A maga részéről Markó Egy nemzet, hány haza? címet viselő esszéjének a titulusát is átfogalmazná, mert számára a Sok nemzet egy haza? kifejezőbbnek tűnik. Akár kérdőjel nélkül is.

Liszka a hontalanság-érzés gyönyörű lenyomatának tartja Balla Zsófia Ahogy élek című versét, aminek sajnos csak utolsó sorát szokták sokan és sokat idézni. Ez viszont így megtévesztő, mert ez a vallomás csak az egész ismertében érthető és értelmezhető: „Újra, csak újra megtérek,/nem akarok más lenni,/(félek)/mint ami lenni szeretnék./Ahogy élek, az a hazám.”

A fenti költői tanúságtételt érti ugyan, de mégsem érzi magáénak. Hogy miért nem, arra ez a válasza:

„Valószínűleg nem ért annyi negatív hatás Csehszlovákiában, majd az abból megmaradt Szlovákiában, hogy ne tudnám azt az országot, aminek a szűkebb szülőföldem is része, ahol nagyszüleim, szüleim, gyerekeim, unokám is születettek, ahol (magyar) iskolákba járhattam (s járhattak szüleim, gyerekeim), ahol miközben a csehszlovák néphadseregben kellett letöltenem egy esztendőt, ápolhatom anyanyelvemet és kultúrámat is, taníthatok a magyar egyetemén, s ahonnan bármikor elmehetek (De miért tenném? Máshol jobb lenne?), hazámnak tekinteni.”

Szókérésének fináléját szöveghűen idézem. E szavaihoz aligha szükséges bármilyen kommentár:

„Végezetül, hogy az egészet elrontsam, noha a fentiekből már sejthető lehetett, és őszinteségemért ne köpködjenek meg (ha lehet), Magyarországot soha nem tartottam, nem éreztem hazámnak, hiszen nem ott születtem (szülőhaza!), nem ott élek, a magyarországi mindennapok (beszéd, bürokrácia stb.) voltaképpen idegen számomra. Én itt, Dél-Szlovákiában vagyok itthon, itt értem, érzem meg az emberek, magyarok és szlovákok problémáit, örömeit is, hogy egy-egy elharapott szóval (gyakran szlovák kölcsönszó eltorzított változatával, szlovákul kezdett és magyarul befejezett mondatokkal) mire gondolnak, mit szeretnének közölni velem. Értem én (most már!), mit jelent a menettérti jegy, a vény vagy az erkölcsi bizonyítvány, de nekem ezek mégiscsak idegen szavak. Ahogy nyilván egy magyarországi számára is a párki horcsicával…” (virsli mustárral – n. n.)