Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Gurzó K. Enikő és annak okán, hogy a közelgő magyarországi cenzus apropóján nemrég arról cikkeztek Romániában, hogy Budapest tudatosan meghamísította a 2011-es népszámlálásnak az országban élő románokra vonatkozó eredményeit és a „a magyar kisebbségpolitika az etnobiznisz melegágya”, annak járt utána, hogy mi lehet igaz ebből.  

Az elmúlt héten a közelgő magyarországi népszámlálás kapcsán született cikket ismertetve arról is szóltam, hogy az idei cenzusból kiderülhet: vajon folytatódik-e az a trend, miszerint tovább nőtt-e a nemzetiségek létszáma Magyarországon. 2011-ben ugyanis a tíz évvel korábbi összeíráshoz viszonyítva csaknem egy negyed millióval lettek többen a magukat nemzeti kisebbséginek vallók. Arra is rámutattam: a növekedés oka egy módszertani újítás volt, mert más országok gyakorlatához hasonlóan, Magyarországon is lehetővé vált a többes identitás kinyilvánítása. Így, ha valaki magát elsődlegesen magyarnak vallotta, majd német, román, szlovák vagy más kötödését is rögzíteni kívánta, erre lehetőséget kapott a másodlagos nemzetiség bejelölésével. Ennek megfelelően a nemzetiségi létszámokat két adatsor összeadásával állapították meg. Kitértem még más aspektusra is: e technikai újításnak köszönhetően a szlovákiai magyarok például örülhettek, hisz ott, ahol a tavalyi népszámlálás alkalmával volt először lehetőség a kettős identitás megvallására, ez azt eredményezte, hogy nem történt csökkenés létszámukban egy évtized alatt.

Csakhogy annak, aminek a felvidéki magyarok örvendezhettek, azt a magyarországi románok nem így látták 2011-ben, sőt… Megtévesztőnek és hiteltelennek tartották, hogy az ország harmadik legnagyobb kisebbségévé léptek elő, azzal hogy hivatalos létszámuk tíz év alatt 7995-ről 35 641-re nőtt. Ez 241,1 százalékos gyarapodás valóban irreális és számos kérdést vet fel, melyek megválaszolását aktuálissá teszi a két hét múlva kezdődő újabb cenzus. Annál is inkább időszerű ez ügyben a tisztánlátás, mert a román sajtóban a magyarellenes feszültségkeltésben jeleskedők már jó előre ráhangoltak a magyar népszámlálás lejáratásra. Konkrétan Gabriel Moisa történész az Adevărulban, az itt és itt olvasható cikksorozatában, amit a román titkosszolgálat és a Román Akadémia közös biztonságpolitikai műhelye, a LARICS is közzétett, azt bizonygatta: Budapest meghamisította a 2011-es népszámlálás eredményeit a magyar kisebbségpolitika pedig az etnobiznisz melegágya.

Hogy a nagyváradi egyetemi tanárnak, a Körös-vidéki Múzeum igazgatójának tendenciózus eszmefuttatása körül mi az igazság, azt Gurzó K. Enikő a minap megjelent cikkében világította meg. Erre kívánom ezúttal a figyelmet felhívni.

Érdeme a cikkszerzőnek, hogy ezt a szövevényes históriát alaposan körüljárva, sokakat megszólaltatva igyekezett megvilágítani. Egyúttal egyértelművé tette: mivel a nemzetiségi törvény alapján a túl könnyen megalakítható kisebbségi önkormányzatokat nagyvonalúan támogatja az állam, ezt a lehetőséget olykor kijátsszák tisztességtelenek és pénzsóvárok. Ők, de csak ők azok a bizonyos álrománok és miattuk tényleg van sajnos etnobiznisz is Magyarországon. Ők azok, akik a legnagyobb kárt éppen az anyanyelvükhöz és kultúrájukhoz ragaszkodó hiteles magyarországi románoknak okozzák. Viszont ezért a magyar államot felelőssé tenni alaptalan és hazug vádaskodás.

Továbbá felróni Budapestnek a többes nemzeti identitásvállalás lehetőségének obskúrus megfontolásokból történő megteremtését, mely nem magyar sajátosság, hanem terjedőben levő gyakorlat Európában, – az szintén aljas rágalom. Ez a hozzáállás nemhogy elmarasztalást érdemelne, hanem ellenkezőleg, csak üdvözlendő és követendő példa lehet Románia számára is. Gondolok itt arra: hány és hány vegyes házasságokból származónak, vagy erdélyi romának a létező dilemmájára adhatna megnyugtató választ a kettős identitásnak a kinyilváníthatósága.

Kezdjem az egyik legilletékesebbel, a magyarországi román kisebbségi újság, a Foaia Românească főszerkesztőjével, Eva Iova-Şimonnal, aki elmondja az újságírónak: szó sincs arról, hogy négyszeresére nőtt volna az elmúlt tíz év alatt a magyarországi román közösség, ehelyett inkább vészjóslón apadt. Aztán beismeri, hogy a ’90-es évektől kezdve nagyon sok román nemzetiségű román állampolgár is Magyarországra költözött és vált magyar állampolgárrá. Ezért így pontosít: „az őshonos románok lettek kevesebben.”

Amit ehhez hozzátesz, abból viszont kiderül: tényleg jó üzlet álrománnak lenni ma Magyarországon. Elvégre egy alig háromfős önkormányzat egy évre közel egymillió forintot kap működésre, ezen kívül még pályázhat is. Ezen túlmenően is „állhat pénz a házhoz” számukra, amit példával bizonyít: évekkel ezelőtt Békéscsaba ötmillió forinttal pótolta ki a helyi kisebbségi önkormányzat büdzséjét. Évi hét-nyolcmillió forint pedig nem kis summának számított akkoriban, gazdálkodni lehetett belőle.

Íme, miként összegzi szerzőnk az Eva Iova-Şimontól hallottakat, amiben ott egy utalás is: a pénzre utazó álrománok között vannak Erdélyből áttelepült magyarok is.

„Az újságíró már évekkel korábban cikkezett a magyarországi etnobizniszről, azzal a féltő szándékkal, hogy nem a megfelelő személyek kezébe kerül a kisebbség képviselete. Hanem olyanokéba, akik erre a lehetőségre csak mint bevételi forrásra tekintenek, mert például nem román nemzetiségűek, vagy ha mégis, akkor nem őshonosak, így nem látják át a helyzetet, nem ismerik a helyi kisebbség valós problémáit. (Amikor 1993-ban Magyarország megalkotta a nemzetiségi törvényt, arra a tizenhárom őshonos nemzetiségre alapozta a jogszabályt, amelyek már legalább száz éve a területén élnek.)

A főszerkesztő szerint nem ritka, hogy az ország különböző régióiban kisebbségi önkormányzatokat alapító személyek – akik nem románok, és gyakran egyazon család tagjai – támogatást vesznek fel, amelyekből a közösség építése helyett nyaranta „tanulmányútra” mennek, például a Fekete-tengerre. Eva Iova Şimon bár név szerint fel tudja sorolni, kik ezek, nem teszi meg a nyilvánosság előtt, hiszen egyszer már beperelték, amiért felszólalt a visszaélések ellen. (…)

Ha átköltöznék Romániába, biztosan követném a magyarországi eseményeket, és továbbra is olvasnám Márai Sándort. A kettős kötődés örökre megmarad. De sosem fogok Săvârşinban [az Arad megyei Soborsinban – G. K. E.] RMDSZ-fiókot alapítani – mondja Eva Iova Simon.”

Végül hozzáteszi azt, amit legfontosabbnak tart. Ezt ekképp tárja elénk a cikkíró: „Ahol nincs iskola, óvoda, nincs egyház, nincs civil egyesület, oda minek is kellene nemzetiségi önkormányzat? – teszi fel a kérdést Eva Iova-Şimon, és kiegészíti mondandóját: a magyarországi nemzetiségi törvény nem rossz, mert jogosítványokat ad a becsületes nemzetiségieknek az érdekérvényesítéshez.

Ha van például hat gyerek, aki románul szeretne tanulni Makón vagy Budapest XVII. kerületében, a szüleiknek joguk van kérni a körzeti vagy a helyi óvodában, hogy indítsanak nekik román csoportot. De ők maguk is létrehozhatnak klubot, gondozhatnak temetőt, segédkezhetnek az egyházakban. Ellenben sokan nem ezt teszik, hanem kirándulni járnak, esznek, isznak közpénzből. Amíg tömve a has, addig az emberek szavaznak, hangsúlyozza az újságíró.”

A soborsini példázat okán idekívánkozik még két beszédes történet a cikkből, melyet kommentálni nem kell:

Íme, az első: „A kétezres évek elején Borsod-Abaúj-Zemplén megyében négy román önkormányzat is alakult. Kiderült, hogy azért, mert összevesztek a pozíciókért a helyiek, majd egy részüknek eszébe jutott, hogy vannak erdélyi felmenőik, és csináltak maguknak alternatív román önkormányzatot, kibabrálva haragosaikkal. További torzsalkodások során merült föl vádként a román közösségekben, hogy bár például Békés megyében nincs is olyan kisebbségi önkormányzat, amelyik kizárólag magyarokból állna, bizonyos ­fővárosi kerületekben viszont működnek ilyen testületek is.”

A második még ennél is beszédesebb: „Az őshonos románok jogaiért küzdő magyarországi románok szerint az álrománokra mi sem relevánsabb bizonyíték annál, hogy 2018-ban a román kisebbségi megfigyelőre, – aki a parlamentben csak kisebbségi ügyekben szólalhat fel, és nincs szavazati joga – 428 személy adta le a voksát az állítólagos 35 651 románból. 2022-ben pedig 526 fő.”

Tovább árnyalja a képet az, hogy a zömében román hívek alkotta magyarországi vidéki egyházak nyilvántartásai alapján hozzávetőleg ötezerre tehető azon románok száma, akik olyan településen élnek, ahol működnek román intézmények. Ahol pedig nincsenek intézmények, ott közösség sincs – ez a meg nem kérdőjelezhető igazság. Magyarcsanádtól a Hajdú-Bihar megyei Bedőig mintegy húsz ortodox egyházközösség működik, Bedő már görögkatolikus, Pocsaj és Létavértes úgyszintén. Utóbbi két helységből elfogytak a románul beszélők, jóllehet Pocsajon alakult román önkormányzat olyan személyekből, akiknek a nagyszüleik, dédszüleik román anyanyelvűek voltak.

Battonyán, ahol régóta van óvoda, iskola, templom és a közoktatási intézményeket fel is újították, viszont megnyugtatóbb a helyzet. Ezt meg is erősíti a város elöljárója, Boros Csaba, aki elmondja: „a Romániából újonnan idetelepült román szülőknek ez kedvező, hiszen van kire bízniuk a gyerekeiket, amíg ők Aradon dolgoznak.”

Ha már említésre került a román oktatás helyzete, hadd idézzem a cikkszerző vonatkozó általános körképét:

„A beiskolázási számok sem arra utalnak, hogy aggodalomra lenne okuk a magyarországi románoknak, bár ez attól is függ, mihez viszonyítjuk: a sok évvel ezelőtti létszámhoz vagy a néhány évvel ezelőttihez.

Az eleki román általános iskolában 18 elsős, a battonyaiban 17, a méhkerékiben 15, a kétegyháziban tíz, a körösszakáliban nyolc gyerek kezdte meg a tanévet. A legtöbben, 29-en Gyulán iratkoztak román első osztályba. A Nicolae Bălcescu Líceumban 71 kilencedikes kezdte meg a tanulmányait két párhuzamos osztályban. Tavaly 49-en végeztek, idén 42-en.”

Terjedelmi korlátok miatt nincs lehetőség a cikk minden felvetésének bemutatására. Viszont két kérdésre mindenképpen ki kell térnem.

Az egyik az, hogy mégis miként jöhetett ki az a 241,1 százalékos növekedés. A magukat őshonosnak tartó románok szerint ennek oka az, hogy mindenkit belekalkuláltak, aki a kérdőív utolsó oldalának három kérdése közül – Milyen nemzetiségű? Tartozik-e más nemzetiséghez is? Mi az anyanyelve? – valamelyikre azt válaszolta, hogy román. Tehát, ha egy áttelepült romániai magyar azt írta be a második rubrikába, az állampolgárságára gondolva hogy román, automatikusan besorolták a román etnikumúak közé is. Márpedig a 2011-es adatfelvétel idején, a Magyarországon élő román állampolgárok száma 78 911 fő volt. Az sem nem kétséges, főleg, ha olyan a kérdés, amit ráadásul nem is kötelező megválaszolni, a figyelem már lankad.

Ugyanakkor viszont tény: ha nem is oly mértékben, mint az összevont számok mutatják, de több mint háromszorosára nőtt tíz év alatt a magyarországi románok száma. Ugyanis a KSH közlése szerint a 2011-es népszámlálás során 26 345 fő volt, aki a nemzetiségi kérdésre a román választ adta.

A másik kérdés, hogy mi volt a célja az Adevărul és a LARICS szerzőjének a hangulatkeltő cikksorozatával?

Erre maga Gabriel Moisa felel meg az eszmefuttatásában. Szerinte Budapest egy, a jövőben követendő stratégia miatt hamisította meg 2011-ben a magyarországi románok népszámlálási eredményeit. Tette ezt azért, hogy amikor a szomszédországokban, „elsősorban Erdélyben élő magyarok” (sic!) kulturális autonómiáért, etnikai alapú önkormányzatiságért és más típusú önigazgatásokért szót emel majd, így érvelhessen: íme, Magyarország minta ország, ott a nemzeti kisebbségek „szabadon virágozva” gyarapodhatnak.