Megszólalt a héten az Országútban a tekintélyes történésztudós pannonhalmi bencés szerzetes Somorjai Ádám és azt a Magyarország Barátai Alapítvány kiadásában megjelent, Gyuricza Péter médiatudományi egyetemi oktatónak köszönhető trilógiát méltatja, melynek életinterjú-alanyai a kommunista ideológia által a százezrek megbélyegzésre szolgáló disszidens szó ellentétét kiötölve új fogalommal gazdagították szótárunkat. Az új definíciót az tette szükségessé, hogy azok, illetve azoknak a gyermekeik, unokáik vagy dédunokáik, akik egykor politikai okból hagyták el Magyarországot, majd kényszerűségből viselniük kellett ezt a billogot, de utóbb úgy döntöttek, hogy itthon vannak otthon és hazatértek az emigrációból – visszidensként határozzák meg magukat.

Számosan a rendszerváltáshoz igazították visszatérésüket, de a folyamat azóta is tart. Közülük nem egy olyan ismert személyiség van, aki az új magyar demokrácia kiépítésében vállalt szerepet. Döntő többségük viszont hétköznapi ember.

A három interjúkötetben 36 visszidens meséli el családja történetét, a menekülés, a beilleszkedés és az újrakezdés kálváriáját. Elsősorban arról vallanak, hogy a diaszpórában miként őrizték és adták át gyermekeiknek, unokáiknak a magyar nyelv szeretetét, a magyar kultúra értékeit.

Az eheti bemutatandó publikáció, az Országútban napvilágot látott Visszidensek című cikk témája, az érintettség okán arra kötelez, hogy személyes vonatkozásokkal kezdjem.

Apai nagyapám testvérének fia, Bálint János, akit a második világháború végső szakaszában soroztak be leventeként 1945 tavaszán, német földön került a szövetségesek fogságába. Tartva a „bolsevista veszedelemtől” néhány társához hasonlóan úgy döntött, nem tér haza a Kolozsvár közeli Válaszútra, ahol családja élt, hanem egy nem túl sikeres franciaországi autószerelői kitérő után Brazíliába hajózott át szerencsét próbálni. Sokesztendős maniókaültetvényen folytatott kétkezi munka után aztán Fortuna is valamennyire mellé szegődött, és végül az ország legnépesebb városában, São Paulóban építési vállalkozóként teremtett magának biztos exisztenciát. Feleségre itt lelt, egy Vajdaságból elszármazott magyar lány lett a hitvese, négy lányukat pedig megannyi ottani magyar sorstársához hasonlóan az anyanyelvünk és kultúránk iránti szeretet és elkötelezettség szellemében nevelte.

Emellett pedig hithű magyar evangélikusoknak, mert számára ez szintén fontos volt. Hogy miként tette, azt egy monográfia, A São Pauló-i magyarság 1945-1990 című is rögzíti, az ottani lutheránusokról szóló fejezetében, ahol így méltatták az egyházközség kulcsembereinek munkáját: „Az 1980-as években főként Bálint János felügyelő és felesége, Frei Irén révén a kulturális tevékenységük fellendült, miután megalapították a zömében az egyházközséghez tartozó tagokból a korábban már említett Bartók Béla Kórust, a Zrínyi Művészegyüttest és a Válaszút Triót.”

Hogy mennyire sikerült neki magyarnak megmaradni és az utódait is megtartatni, arról hadd idézzek még egy passzust ebből az értekezéséből, melyben legnagyobb lányáról és annak férjéről esik szó: „1981-ben Gyuricza Gábor és Bálint Emese alapították a Zrínyi Művész-együttest, amelynek 20-25 fős közössége nemcsak népitánccal, hanem népművészettel is foglalkozott. Az 1988-ban São Paulóban megrendezett II. Dél-Amerikai Magyar Néptánctalálkozón 26 táncossal léptek fel.” Végül még egy személyes élmény erről a „magyarnak megmaradni”-krédóról: amikor először találkozhattam 1991-ben az engem felkereső Irén lányával, kiderült, az édesapjuk könyvtárából nemcsak a magyar klasszikusokat adta lányai kezébe, hanem Sütő András Anyám könnyűálmot ígért-jét, Kányádi Sándor versesköteteit, Kallós Zoltán balladás könyvét és a Kriterionnak a ’70-’80 években megjelent művelődéstörténeti és néprajzi köteteit is.

Mindezeket azért kívántam elmondani, mert unokabátyám legnagyobb lányából, a férjéből és az ő négy gyermekükből a ’90-es években visszidensek lettek. Mi több az említett férj, Gyuricza Gábor használta először a „visszidens” kifejezést, amelyet azóta széleskörűen használnak a visszatelepült külföldi magyarokra.

Érdekességként csak még annyit, hogy az egyik unoka, a visszidens Mikolt például az óhazában otthonra lelve a színésznői karriert választotta. A másik, Dóra gasztroinfluenszerként működik Hunniában. Közben pedig napjaink egyik ismert pannon médiaszemélyiségévé vált, úgymond egy „álompár” tagjaként. Történt ez azt követően, hogy miután Rácz Jenő Michelin-csillagos mesterszakáccsal együtt győztesek lettek az RTL Klub Nyerő Páros című műsorában, az életben is egymásra találtak, és ma már egy párt alkotnak, idén áprilisban pedig már első gyermekük, Kamilla is megszületett.

Az csupán a véletlen műve, hogy az apjuk, Gyuricza Gábor, aki – amint említettem – meghonosította a visszidens szót, sok esztendeje találkozott egy névrokonával, Gyuricza Péter újságíróval, a Kodolányi János Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének docensével. Kettőjük barátsággá nemesedett kapcsolata csakhamar egy ötkötetesre tervezett interjú-sorozat felvázolásában öltött testet, melyet felkarolt és támogatásáról biztosított Vizi Szilveszter, illetve az általa vezetett Magyarország Barátai Alapítvány.

Közülük eddig három kötet látott napvilágot. Ezeket méltatta minap az Országútban Somorjai Ádám. Az ő Visszidensek című írására kívánom ezúttal a figyelmet felhívni.

Cseppet sem túloz a cikkszerző, amikor így indítja elismerő szavait: „Az olvasó nem tudja letenni a trilógiát, a 36 életinterjút, 36 vallomást egy ültében olvassa el. Pergő életinterjúk, a férfi interjúalanyok esetében kérdés–válasz, célzottan, röviden, katonásan, őszintén. A hölgyek esetében domináns a líra és az összefüggésbe helyezés.

Miért jöttek haza? Nem kérdés: magyarnak születtek, magyarok maradtak. Bárhol éltek, a világ bármely szegletén. Egy trilógia, amelyből megismerhető a világ számos országa, kiemelten Argentína, Venezuela, de Dél-Afrika, egyes nyugat-európai országok vagy Kanada is.

A legtöbben nem maguk döntötték el, hogy elhagyják a szülőhazát, az élet hozta így.

Kisodorta őket a front, menekültek, hogy mentsék az életüket a kommunizmus ellenében, vagy társasutazáson kint maradtak. Miként teremtettek egzisztenciát? Az emigráns sors, amelyben nem kíméltetnek: a vegetálás a menekülttáborokban – Ausztria táborai ismertek, ellenben a jugoszláv, szerb hatóságok ellenséges magatartása kevésbé –, a kezdeti évek embert próbáló nehézségei.”

Gyuricza Péter, aki szenvedélyesen kutatja, miért tértek haza idegenbe szakadt honfitársaink, illetve az ő leszármazottaik, a beszélgetésekben arra keresi a választ: „miért is maradtak meg magyarnak, miért is tudták továbbadni magyarságukat gyermekeiknek.”  E dialógusok során értékes és lebilincselően érdekes oral history-k keletkeztek.

Hogy minek volt meghatározó szerepe abban, hogy a megkérdezettek miért is maradtak meg magyarnak, miért is tudták továbbadni magyarságukat gyermekeiknek, unokáiknak, arról sokatmondóak Somorjai Ádám következő sorai:

„Az emigrációs viszonyok közepette elsősorban a magyar nyelvű lelkipásztori szolgálat tartotta meg őket, továbbá a hétvégi magyar iskola, magyar összejövetelek, s különösen a cserkészet.

A nyugati magyarság életében a cserkészet intézménye volt maga a rendszer, amelyet létrehoztak, a hálózat, amelyet működtettek, integrálódva a nemzetközi cserkészet munkájába egyfajta nemzetek fölötti nemzeti intézményként.

Itt tanultak meg magyar népdalokat énekelni, magyar népi táncokat járni, itt kellett tudni magyarul, gyakorolni nyelvtudásukat, megélni magyarságukat, megismerni a magyar történelmet – és ez náluk lezárult Trianonnal, tehát Nagy-Magyarország történelmét. Itt tudtak ismerkedni a fiatalok, és számos házasság köttetett a cserkészetben szövődött kapcsolatokból.”

A másik kiemelt identitásmegtartó emigrációs intézmény, az egyetlen nyugat-európai nemzetközi magyar középiskola, az 1957-től 2016-ig működő bajorországi Burg Kastl gimnázium volt. Róla szólva szerzőnk ekképp szűri le az interjúkötetek szereplőinek vallomásai alapján a tanoda szerepét és jelentőségét:

„Poroszos fegyelme őrizte a hazai iskolarendszer minden előnyét és minden hátrányát. Megtudjuk, hogy nem mindegyikük tört bele az itteni fegyelembe, de akinek ez sikerült, az itt tanult meg tanulni, itt tanult meg fegyelmezettnek lenni, itt szerzett életre szóló kapcsolatokat, amelyek további életüket is meghatározták, bárhova kerültek is a világban.”

A kötetek interjúit méltatva szerzőnk kiemeli: Gyuricza Péter azoknak a portréját is megrajzolja a hozzájuk közelállók révén, akik sajnos már nincsenek közöttünk.

Így a Venezuelában élő Kunckelné Fényes Ildikó vall húgáról, Csilla von Boeselagerről, akinek neve nálunk is sokak számára ismerősen csenghet, főleg azért, mert a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik alapítójaként a romániai forradalmat követően kulcsszerepet töltött be az erdélyi karitatív segélyprogramok megszervezésében. Ő több alkalommal megfordult mifelénk, végakaratához híven pedig a nevét viselő alapítvány mindmáig támogatja például a hátrányos helyzetű kolozsvár-belvárosi református nyugdíjasokat. Szintén ebből a testvéri konfesszióból tudhatjuk meg, hogy az utóbb legendás hírű filantróppá vált egykori sikeres németországi marketingszakember fontos láncszem volt abban, hogy 1989-ben a kelet-német turisták az NSZK-beli Máltai Szeretetszolgálat hozzájárulásával Zugligetben, rendezett körülmények között táborozhattak.

Ugyanígy megrajzolt, már lezárult életsorsok között felfedezhetjük Marosy Ferencét, aki Madridban, a Franco vezette Spanyolországban a régi Magyarország elismert nagyköveteként szolgálta önzetlenül az odavetődött magyarokat. Tette ezt nem is akárhogyan, hisz egzisztenciát teremtett számukra, vagy éppen koordinálta a spanyol állam által ingyenesen kínált oktatás ösztöndíjasait.

Természetesen a 36 életútinterjú döntő többsége azokkal a visszidensekkel készült, akik velünk élő kortársaink. A sok-sok vallomástevő közül hadd emeljek ki most mindössze kettőt.

Az egyikük az utolsó magyar király unokája az 1993 óta Sóskúton élő Habsburg György, Horn Gyula egykori utazó nagykövete, volt Magyar Vöröskereszt-elnök, jelenlegi párizsi magyar nagykövet, akinek mindhárom gyereke már Magyarországon született.

A másik szintén érdekes interjúalany, az egyetlen élő a Szapáryak közül, az 1990-ben, az első szabad választások után Washingtonból azonnal hazaköltöző Szapáry György. Ő előbb az IMF magyarországi képviselője volt, aztán két ízben is nemzeti banki alelnök. Végül pedig az Orbán-kormány amerikai nagyköveteként szolgálta hazáját 2011 és 2015 között.