Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője és annak apropóján, hogy merész értelmezésű kolozsvári Hamlet előadását Budapesten is bemutatták, elmondta: „A színháznak az a szerepe, hogy tükröt tartson, még akkor is, ha veszélybe sodorhatja önmagát azzal, hogy szembehelyezkedik a fősodorral, a rendszerrel, a hatalommal”.

Szólt arról is, melyek voltak motivációi, amiért újra a dán királyfi tragédiáját rendezte meg, majd felidézte azt az 1987-es Hamlet-színrevitelét, amikor a kommunista rendszerben, „a szellemi ellenállás egyik fellegvára volt a színház”, az akkori emlékezetes kolozsvári előadás pedig ennek jegyében született.

Azt is kifejtette: „Most megint hasonló korban élünk, a cancel culture mozgalom rendívül hasonlít a Ceauşescu- vagy a Mao-rendszer kulturális forradalmára. A múlt, a hagyományok, a teljes kulturális emlékezet eltörlése a cél.”

Azt követően, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház Hamlet előadásával április 20-án megkezdődött a VIII. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM), amelynek keretében a budapesti Nemzeti Színház május 8-ig tartó fesztiválján tizenegy ország tizenhárom produkciója látható, Tompa Gábor nagy visszhangot kiváltó interjút adott az Indexnek. Ebben annak kapcsán, hogy a MITEM után visszatér majd az Egyesült Államokba, ahol már nem kíván többé tanítani, csupán vendégként tart majd filmkurzust, – csalódottságának adott hangot amiatt, hogy a kulturális emlékezet eltörlésével mennyire káros ideológia terjedt el Amerikában. Elmondta, ezt neki személyesen is meg kellett tapasztalnia San Diegoban, ahol 2007-től 12 éven át a Kaliforniai Egyetem színház és tánc tanszékét vezette.

Konkrét példával is érzékeltette, hogy ennek a világnézetnek a térhódítása miért is vette el a kedvét az ottani munkától: „Akkor kezdődött a hanyatlás és a píszíideológia az egyetemen, – mondta el – amikor az egyik diákomnak nem engedélyezték, hogy A szecsuáni jólélek című darabot rendezze vizsgaelőadásként, mivel azt mondták, hogy sértő kínai szereplőket fehér színészekkel játszatni. Ez a kötelező ideológia, ami eluralkodott az egyetemeken, abszurd és vállalhatatlan. Akik legyintettek, hogy ez elmúlik, csak egy divat, egy trend, azok tévedtek, mert egyre erősebben, egyre agresszívebben van jelen a közéletben, az intézmények életében és elsősorban az egyetemi, de már a középiskolai oktatásban is. Ugyanilyen ideológiákkal kezdődött a bolsevizmus, a maoizmus, a Ceaușescu-rendszer, a nácizmus is.”

Kárhoztatva ezt az álságos szemléletet, úgy látja, hogy „a liberalizmus eszméjét éppen ezek a progresszívnek mondott liberálisok járatták és járatják le továbbra is”, miközben „a liberalizmus eszméjében sok érvényes gondolat van, és egy művésznek mindig vannak liberális érvei, hiszen az egyenlőséget, a szabadságot, a társadalmi igazságosságot képviseli.” Majd hozzáteszi: „A szólásszabadság vagy a kifejezés szabadsága azonban már rég nem létezik, az Egyesült Államokban nem mondhatja el valaki a véleményét a véleménydiktatúrával szemben.”

Akkori mondandójából, amellyel azonnal szelet vetett és vihart aratott egyes magyarhoni színházi körökben, – volt olyan rendezőtársa, aki e véleményt háborogva „tipikus önfelmentő, ködösítő, a győztesekhez dörgölőző, a veszteseket figyelemre sem méltató, a tényeket messzire elkerülő, mitikus semmit mondásnak” minősítette – érdemes idéznünk még egy, számunkra nem feledhető érvelésfüzért:

„De nem kell föltétlenül meghatározni magunkat politikailag, inkább az emberség perspektívájából kell közelíteni a dolgokhoz. A másik megértése és elfogadása nagyon nehéz napi gyakorlat. Magunkkal kell kezdeni azt a kíméletlen önvizsgálatot, amiben belátjuk, hogy mi az, amiben türelmetlenek, intoleránsak voltunk, mit próbáltunk ráerőltetni a másikra. Ezek dominanciaharcok, hogy hatalmat nyerjünk akár egyéni, akár csoportos vagy politikai szinten.

A színházban egymás mellett ülünk, és nem kérdezzük meg, hogy ki milyen párthoz tartozik, ki mire szavazott – csak el kell jönni, előítéletektől mentesen. Ha eleve azt mondja valaki, hogy ebbe és ebbe a színházba nem megy el, mert az ilyen vagy olyan politikai beállítottságú, úgy nem lehet megoldani dolgokat. A szélsőségeket mindig ki kell rekeszteni a diskurzusokból, és közelítenünk kell egymáshoz, ami tényeken, a valóságon alapszik. Ezért nehéz a mai Hamletek dolga, hogy ebben a kusza, manipulált információs dzsungelben eligazodjanak, és megtalálva a saját hangjukat, egymás elfogadását keressék. Ez most nagyon távolinak látszik.”

Mindezeket annak okán kívántam felemlegetni, mert a HVG e heti számának adott friss interjújában, amelyben Hamlet rendezése kapcsán hangsúlyosan szólt véleménydiktatúráról és közeledésről, Tompa újólag kifejtette: „a cancel culture olyan, mint a Ceauşescu- vagy a Mao-rendszer kulturális forradalma”.

„A színháznak az a szerepe, hogy tükröt tartson, még akkor is, ha veszélybe sodorhatja önmagát azzal, hogy szembehelyezkedik a fősodorral, a rendszerrel, a hatalommal” – mondta el az őt kérdező Szentgyörgyi Ritának, annak apropóján, hogy elhozta a magyar fővárosba egyedi felfogású dráma-adaptációját.

Azt is hozzátette: nem rendezte volna meg immár pályafutása során negyedszerre ezt Shakespeare-drámát, ha nem hozta volna össze őt az élet Vecsei H. Miklóssal és néhány hasonlóan gondolkodó fiatal művésszel, akik valamennyien „ebben a szélsőségesen megosztott, párbeszédhiányos társadalomban a megbékélést, a közeledést, a depolitizáltságot képviselik a munkájukkal.”

Tompa színháza nem politikamentes és e téren a mostani Hamlet rendezése sem jelent kivételt – derül ki a folytatásból, – hiszen az előadásban a véres hatalommal szembeni demonstratív politikai performansznak is tanúi lehetünk. Szándékait így nyomatékosítja: „a szellem üzenetéből saját magunkra nézve kihallhatjuk, hogy folyamatos megújulásra, önvizsgálatra szorulunk, valahogy változtatni kellene a viszonyon a környezetünkhöz.”  

Mint megjegyzi: Shakespeare kedvenc olvasmánya, a Jelenések könyve volt, ennek alapgondolata, miszerint egy új világ létrejöttéhez a réginek el kell tűnnie, ártatlanoknak és bűnösöknek egyaránt. Ez a drámaíró több darabjában is vissza-visszatérő motívum ihletforrás és origó volt ezúttal rendezőnk számára. Ennek mentén így fogalmaz: „Visky András dramaturggal ennek szellemében emeltünk be két vendégszöveget, az egyiket II. János Pál székfoglaló beszédéből, a másikat Nehrunak Gandhi temetésén mondott szavaiból. Az üzenet pedig az egymás felé fordulás, hogy meg kell érteni egymást éppúgy, mint a világban zajló jelenségeket.”

Ezt követően arról esik szó, miért helyezte másra a hangsúlyt az egykori Hamlet-rendezésében, ami a Ceauşecu-diktatúra elleni ellenzéki kiállással ért fel. Az akkori idők, amikor a szellemi ellenállás egyik fellegvára volt a teátrum, azért választotta „a színház a színházban” Hamlet értelmezést, mert a rendezőként ábrázolt főhős szerepköre tette lehetővé metaforikusan és áthallásosan a kor kínzó kérdéseit: „mit tehet a színház a cenzúra alatt, kössön-e kompromisszumot, hazudjon-e, fogadja-e el a hallgatást?” Nem tagadja: cseppet sem boldog, hogy az eltörléskultúrában, ebben a cancel culture néven elhíresült modern kiközösítési formában, a visszatértét látja kommunista diktatúrák kulturális forradalmainak, ahol „a múlt, a hagyományok, a teljes kulturális emlékezet eltörlése a cél.”

Arra a kérdésre, hogy netán „Nagyobb veszélynek tűnik a visszarendeződés, hogy utat tör a szovjet típusú birodalmi berendezkedés visszatérésével az európai civilizáció létét fenyegető barbarizmus?”, már-már apokaliptikus képet vázol és riasztó fordulat eljövetelét se tartja kizártnak, annak ismeretében, hogy a história gyakran ismétli önmagát:

„A történelem, amit inkább vérrel írnak, mint békével, bebizonyította, hogy nem más, mint a dominanciáért folytatott kegyetlen harcok története. De mégis a kultúra az, ami fennmarad az idők során az emberiség történetéből. Még az sem kizárt, hogy visszatér a vasfüggöny, az elszigetelődés, a jegyrendszer, visszavezetik a gáz­kvótát, a cukor- és a benzinjegyet. A vadkapitalizmus szülötteinek, akik a mindennapi jólétbe nőttek bele, ez bizony nagy meglepetést okozhat. Az én nemzedékem átélte azt, amikor fél liter olajat adtak személyenként, egy kiló cukrot egy családnak, naponta egy kenyeret, havonta tizenöt liter benzint.”

Konkrét vonatkozó kérdésre válaszolva arra is kitér, hogy ő és kollégái szerencséjére Romániában messze nem annyira polarizálódott a szakma, mint Magyarországon, mivel „a politikai megosztottság, a hovatartozási kényszer nem jellemző a román színházi életre.”    

Az interjú záró kérdése, a Hogyan csapódik le a Fidesz újabb kétharmados győzelme Erdélyben?, nem véletlenül emeli ki egyfajta alcímként Tompa következő krédóját: „rendkívül fontos dolognak tartom a  békés egyet nem értést.”

Íme, miként hangzik hitvallása szöveghűen: „Mostanság mifelénk, de világszerte a hagyományos demokráciáknál is eltűnőben van az a fajta politikai kultúra, hogy egy legitim választás eredményét elismerjük és elfogadjuk. Erdélybe is kezdett átgyűrűzni a véleménydiktatúra, ami nem tiszteli a másik nézőpontját. A választás után olvastam olyan észrevételeket, hogy a kormányra szavazók repedt sarkúak, törött szemüvegűek, fogatlanok, foghíjasok. Ez a nép megvetésére vall, de a népet nem lehet leváltani. Senkinek sem tesz jót a cinikus, elitista magatartás.

Létezik a hagyományos transzszilván tolerancia, ami Magyarországon nem tapasztalható. Tudniillik hogy nem úgy ítélünk meg valakit, hogy milyen pártra szavaz, és nem dorongoljuk le, ha nem ugyanazt vallja, mint mi. Rendkívül fontos dolognak tartom a békés egyet nem értést. Különböző kultúrák metszéspontján vagyunk, együtt kell élni, megőrizve az identitásunkat. Értékek mentén kellene haladni, nem elvakultan, mert a megosztás gyűlölethez vezet.”