Megszólalt a héten a 24.hu-ban Pion István költő, író, újságíró, szerkesztő, slamer, amatőr színész és friss publicisztikájában keserűen tette szóvá azt az általános közönyt, amivel a magyarországi közéleti szereplők és a mindenoldali pannon lapok viszonyultak a felvidéki magyarok kitelepítésének napjához, amely ráadásul az idén jubileumi évforduló is volt.

A Felvidékről kitelepítettek emléknapja: „Talán jobb is, hogy apám ezt sem érte meg” címmel közölt személyes hangú írás szerzője, aki felmenői révén maga is érintettje a Beneš-dekrétumok miatti deportálásoknak, hidegzuhanyként élte meg, hogy hiába hívta fel az Instagramon a figyelmet az évfordulóra, bejegyzése egyetlen követőre se talált. Végképp csalódottá akkor vált, amikor – mint mondja – „figyelni kezdtem az emléknap médiavisszhangját és a politikusok Facebook-posztjait, de a Felvidékről kitelepítettek emléknapja alig-alig mozgatott meg bárkit is.”

Ehhez hozzáteszi: ez ügyben Gulyás Gergely miniszter szerepvállalása jelentette az egyedüli kivételt, „de rajta kívül a kormány- és ellenzéki politikusok körében mindennél nagyobb volt a csönd. Utóbbiak azért is volnának különösen fontosak, mert az Országgyűlés nem egészen tíz évvel ezelőtt, 2012. december 3-án ellenszavazat nélkül nyilvánította április 12-ét a Felvidékről kitelepítettek emléknapjává.”

Hadd induljak ki abból, amiről az előbbiekben olvasható volt, miszerint annak emlékére, hogy 1947. április 12-én indult útjára a kitelepített magyarokat szállító első szerelvény közel háromszáz családdal Dunaszerdahelyről, 2012-ben a magyar parlament határozatban rögzítette: szükségesnek tartja méltóképpen megemlékezni a Beneš-dekrétumok következtében a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra deportált magyarokról. Az összes képviselő által megszavazott állásfoglalás kimondta: a felvidéki honfitársaink elűzetésének kezdeti dátumát, április 12-öt örök mementóként nemzeti emléknappá nyilvánítja, illetve támogatja olyan megemlékezések szervezését, oktatási anyagok készítését, amelyek a kitelepítéssel kapcsolatosak. A törvényhozók emellett kifejezték nagyrabecsülésüket mindazoknak, akiket az adott időszakban csehországi kényszermunkára deportáltak, és ebben a szenvedésekkel teli helyzetben is igyekeztek megőrizni magyarságukat.

Ilyen előzmények után magától értetődőnek tűnt, hogy az idén, amikor a jubileumi emléknap egybeesett az elüldöztetés kezdetének 75. évfordulójával, április 12 az átlagosnál is nagyobb figyelmet kap Magyarországon. Főleg annak szellemében, hogy a tíz évvel ezelőtti egyhangúan meghozott országházi döntés arról tanúskodott: nagy ritkán az egymással majd’ semmiben közös hangot megtalálni nem képes politikai ellenfelek számára mégis létezhetnek kivételes, kegyelmi pillanatok, amikor van egymásra találás, létezik közös hang meg közös akarat, és az meg is tud nyilvánulni a nemzeti szolidaritás ügyében.

Viszont sajnos nem így történt. Annak ellenére, hogy a teljes nemzeti konszenzus jegyében született meg egykor a meghurcoltak előtti tiszteletadás emléknapja, a mostani, nem is akármilyen évforduló arról tanúskodott, röpke tíz év elég volt arra, hogy Pannóniában megfeledkezzenek a törvényhozók arról, hogy mi mellett is tettek hitet 2012-ben. Egyetlen kivételtől eltekintve, és ez a Rákóczi Szövetségnek az Európa hajón megrendezett, nem túl nagy visszhangot kiváltó rendezvénye volt, amelyen beszédet mondott Gulyás Gergely kancelláriaminiszter, a többi, bármelyoldali magyar politikusnak nem volt az égvilágon semmilyen mondanivalója e napon, és ugyanezt az üzenetértékű indifferenciát mutatta a teljes magyar sajtó is.

Ezt a lehangoló közönyt nehezményezve kért szót Pion István költő, újságíró, a magyar slam poentry egyik kiemelkedő alakja, aki nemcsak országos napilapok kulturális újságírójaként, szerkesztőjeként, majd főszerkesztőként is dolgozott, hanem amatőr színészként is nevet szerzett magának, azzal, hogy első filmszerepét Nemes Jeles Lászlótól kapta az Oscar-díjjal jutalmazott Saul fiában, majd játszott a szintén Nemes Jeles rendezte Napszálltában is, valamint Grosan Cristina nagyjátékfilmjében, A legjobb dolgokon bőgni kell címűben.

Pion a 24.hu-ban publikált, Felvidékről kitelepítettek emléknapja: „Talán jobb is, hogy apám ezt sem érte meg” beszédes címet viselő személyes hangú kisesszéjében adott hangot mélységes csalódottságának az általános  érdektelenség miatt. Amit és ahogyan elmondott, az szerintem a közre tartozik; ezért kívánom az általa előtártakat megosztani az olvasóval.

„Egy nappal ezelőtt volt a 75. évfordulója annak, hogy 1947. április 12-én elindultak az első, magyarokkal telezsúfolt marhavagonok Csehszlovákiából Magyarországra” – indítja írását Pion, majd hozzáteszi: „Ez a lehetőségekhez képest az érintett 76 616 magyar számára talán még – félve írom – a szerencsésebbik helyzet volt.”

Hogy miért is tekinthetők a szóbahozottak Fortuna kegyeltjeinek, az kiderül a folytatásból: „Ugyanis az 1945-ös Beneš-dekrétumok alapján a csehszlovák hatóságok addigra már 43 ezer felvidéki magyart deportáltak kényszermunkára a Szudéta-vidékre, „pótlandó” az onnan addigra kitelepített hárommillió németet; ugyanebben az időszakban több ezren szöktek át Magyarországra az erőszakos elhurcolás elől; számos családnak kobozták el a vagyonát; sokak internálótáborokban lettek tömeggyilkosságok áldozatai, minden következmény nélkül. Azokról a magyarokról nem is beszélve, akik maradtak. Ők ma Szlovákiában és Csehországban 430 ezren lehetnek. Vagyis ez a nap nem csak a deportáltakról, a menekültekről és a meggyilkoltakról, de róluk is szólt. Volna.”

Ezután kibontakozik a szerző családjának szenvedéstörténete, amit vétek lenne nem szó szerint közreadni. Persze közbe azt se hallgatom el, hogy hasonló kálvárián ment keresztül a hontalanság éveiben a legtöbb felvidéki magyar família.

„Apai nagyapámat felvidéki magyarként még a kitelepítés kezdete előtt, 1946-ban a Szudéta-vidékre akarták deportálni. Ezt csupán azért kerülhette el, mert a felvidéki magyarokkal szemben alkalmazott kollektivizálás kivételes esetekben ellenkezett az emberi méltósággal: egy csehszlovák csendőr jelent meg egy este a családi ház kapujában, és közölte nagyapámmal, hogy parancsot kapott, amely szerint neki másnap reggel érte kell jönnie, deportálni fogják, és egy éjszakája maradt arra, hogy eldöntse, megvárja-e a reggelt. Nem várta meg, Magyarországra menekült.

Hátrahagyta nagyanyámat az alig egyéves apámmal Csehszlovákiában. A dekrétumok értelmében állampolgárságuktól megfosztva, a családi vagyon elkobzása után nehezen sikerült megszervezni, hogy nagyapám után szökhessenek. Nagyanyámat beszögelték egy kredencbe, feltették egy marhavagonra, így utazott Budapestig. Apámat a nagyszülei adták át egy cukorcsempésznek, aki a nyakában hozta át az Ipolyon, ahol a szülei már együtt várták.

Nagyapámnak egy testvére volt, ő is Magyarországra került, de szüleik nem hagyták el Csehszlovákiát, vagyonukat – haszonállataikat, földjüket, házukat – elkobozták, és a kényszer okán hiába váltak 1948 után csehszlovák állampolgárrá, nem kaptak vissza semmit abból, amit a Beneš-dekrétumok alapján tőlük elvettek. Nagyanyám testvérei közül ketten maradtak ott a szüleikkel, egy testvérét pedig a lakosságcsere-egyezmény keretében Magyarországra telepítették. Ők sem kaptak vissza semmit, a dekrétumok pedig a mai napig jogfolytonosak, sőt a szlovák parlament 2007. szeptember 20-án határozatban szögezte le, hogy a Beneš elnöki rendeleteiből „eredő jogi- és tulajdonviszonyok megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok”.

„Tehát mindaz, amit elkoboztak, azé marad örökre, aki elkobozta.”

Majd végül, hogy lezárja ezt a távolról sem egyedi családtörténetet, hozzáteszi:„Apám három évvel ezelőtt halt meg, egy évvel azután, az általa elindított kártalanítási per végeredményeként, a szó szoros értelmében fillérekkel szúrták ki a család szemét, de nem is ezért indította az eljárást.”

A személyes érintettség okán, de nemcsak ezért, Pion április 12-én az Instagramon figyelemfelkeltő bejegyzést posztolt, melyre egyetlen reakciót se kapott. Meglepődve a visszhangtalanságon figyelni kezdte az emléknap médiavisszhangját és a politikusok Facebook-posztjait, de rádöbbent, hogy a jubileumi évforduló alig-alig mozgatott meg bárkit is.

Leginkább a teljes, kormánytól független sajtó némasága döbbentett meg, de az is meglepte, hogy „a kormánysajtó is visszafogott számban közölte az MTI beszámolóját a Rákóczi Szövetség megemlékezéséről, amin legalább Gulyás Gergely ott volt, de rajta kívül a kormány- és ellenzéki politikusok körében mindennél nagyobb volt a csönd.”

Közös mulasztása ez a feledékenység a teljes magyar politikai elitnek – állapítja meg Pion István szókérésének végén, amikor aztán mindenkit kioszt:

 „Nagyon óvatos becsléseim szerint is 6-700 ezer, kisebbségben élő magyart érintettek a szó valódi értelmében súlyosan a Beneš-dekrétumok 1945-től kezdődően. Orbán Viktortól és Márki-Zay Pétertől sem érdemeltek tegnap egy szót sem. Karácsony Gergely sem posztolt, és Szijjártó Péter külügyminiszter éppen aznap Prágában járt, de ő sem tett ki ezzel kapcsolatban semmit. És egyébként senki sem. Vagyis szinte teljes érdektelenségbe fulladt a Felvidéki magyarok kitelepítésének 75. évfordulója. Talán jobb is, hogy apám ezt sem érte meg.”