Megszólalt a héten Pomichal Krisztián a ma7 rovatvezetője és arról számolt be, hogy a nemzetközi kapcsolatok terén kiemelkedőnek számító washingtoni National Interest folyóirat Az Egyesült Államok saját kárára ignorálja az emberi jogok megsértését Szlovákiában címmel közölte Tárnok Balázs elemzését, annak apropóján, hogy az amerikai külügyminisztérium idei, Szlovákiára vonatkozó emberijogi jelentéséből fájóan hiányzik a kollektív bűnösség elvén alapuló Beneš-dekrétumokon alapuló mai jogsértő intézkedések kritikája.

Pomichal nemcsak bemutatta a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) munkatársának a cikkét, hanem el is beszélgetett annak szerzőjével. Dialógusukból kiderült: a State Department április 12-én közzétett referencia-dokumentuma miközben egyes országok és kérdések vonatkozásában rendkívül részletes, ezúttal is szemet huny számos jogsértés felett, elsősorban azon országok esetében, ahol nem érdeke a kényes kérdések boncolgatása. Sajnálatos példa erre Szlovákia is, ahol annak ellenére, hogy mind a mai napig a Beneš-dekrétumok alapján koboznak el földeket pusztán nemzetiségi hovatartozás okán, ez a kirívóan jogtipró gyakorlat még csak említés szintjén sem szerepel az országjelentésben.

Nem először és minden bizonnyal nem is utoljára ajánlhatom az olvasó szíves figyelmébe Tárnok Balázsnak, a Rákóczi Szövetség alelnökének és az NKE Európa Stratégia Kutatóintézete tudományos munkatársának személyét és elkötelezett kisebbségvédelmi tevékenységét.

A révkomáromi születésű nemzetközi jogászt, aki 2021-ben vendégkutatóként tizenkét hónapot töltött az amerikai University of Notre Dame-en, ahol az amerikai etnikai lobbit, a kisebbségi és emberi jogi érdekérvényesítés lehetőségét kutatta az Egyesült Államokban, különös tekintettel a határon túli magyarokat ért jogsérelmek bemutatására – mindenekelőtt azért ismerhetjük és becsülhetjük, hisz ő volt a tőlünk indult Minority SafePack polgári kezdeményezés átütő erejű magyarországi aláírásgyűjtési kampányának koordinátora.

Jeleskedett Tárnok már az indulásnál a Székely Nemzeti Tanács régiós európai polgári kezdeményezésének jogi képviseletét vállalva, és szintén ő volt, aki tavaly ősszel a tekintélyes amerikai hírmagazinban, a Newsweek-ben megjelent, általam akkor bemutatott cikkében tette szóvá, hogy az Európai Bizottság figyelmen kívül hagyja a nemzeti kisebbségek jogérvényesítő küzdelmét. Továbbá ő volt az, akinek nemrég a patinás amerikai külpolitikai folyóirat, a Foreign Policy közölte a Szlovákiában miért törvényes még mindig az etnikai alapú diszkrimináció? című tanulmányát, korábban pedig a Washington Timesban cikkezett a kárpátaljai magyarok jogfosztásai okán arról, hogy milyen veszélyes precedenst teremt, ha megválaszolatlanul hagyjuk az etnikai kisebbségek emberi jogainak megsértését.

További érdemeinek felsorolásától most eltekintenék. Ezek helyett álljon inkább itt mostani beszélgetőpartnerének, Pomichal Krisztiánnak sommás

jellemzése A európai polgári kezdeményezés, mint a nemzeti kisebbségek jog- és érdekérvényesítési eszköze című doktori disszertációját kötetben is nemsokára megjelentető Tárnokról: „óriási űrt betöltve, gyakorlatilag egyedüliként viszi ki a nemzetközi médiatérbe közösségünk problémáit.”

Ezúttal a National Interest-ben megjelent cikkében szintén a Beneš-dekrétumokkal foglalkozik, annak apropóján, hogy az amerikai külügyi tárca idei, Szlovákiára vonatkozó emberijogi jelentéséből „kifelejtődött” az, hogy ott mind a mai napig visszamenőleges hatállyal alkalmazzák az emberi jogokat súlyosan sértő, a magyarok és németek kollektív bűnösségére hivatkozó joggyakorlatot. Teszik ezt oly módon, hogy az elmúlt években több száz hektárnyi, több millió euró értékű földterületet kobzott el az állam magánszemélyektől pusztán azon az alapon, hogy az érintett személyek magyar vagy német felmenőitől a földtulajdonaikat az 1940-es évek második felében már eleve el kellett volna orozni, de ez akkor valamilyen adminisztrációs hiba miatt nem történt meg.

Tárnok cikkében jó érzékkel igyekszik úgy bemutatni az amerikai szakmai közönség számára a problémát, hogy az megfelelően rezonáljon is a régiónkról, közösségünkről keveset tudó újvilági olvasóban. Így nem bocsátkozik terjedelmes történelmi okfejtésekbe, hanem emberi jogi kérdéssé szűkíti a témát, amely ma is központi jelentőségű az amerikai közbeszédben és külpolitikában. Nagyon helyesen teszi, jegyzi meg Pomichal, hisz „Nem véletlen, hogy a State Department minden évben több ezer oldalnyi jelentést készít a világ országainak emberi jogi helyzetéről. Hogy ezek figyelmetlenségből vagy tudatosan, de gyakran nem vesznek figyelembe számos jogsértést, az a jelentés nemzetközi presztízséből vajmi keveset von le.”

Miután cikkében lényegre törően összefoglalja a dekrétumok körül kialakult vitákat, röviden nemcsak azt mutatja be, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága egy konkrét ügy kapcsán mondta ki, miszerint a szlovák bíróságok a dekrétumok alapján ma is hoznak ítéleteket, hanem kitér arra a botrányos év eleji földelkobzásokra, melyek világossá tették: Pozsonyt nem érdekli a strasbourgi testület amúgy minden államra nézve kötelező döntése. Mindössze két-három mondatban úgy tudja summázni a lényeget, hogy a kérdést nem ismerők számára is az érthető és „emészthető” legyen.

Felettébb aggályos – mutat rá Tárnok –, hogy az amerikai külügyminisztérium jelentése nem akar kitérni arra, hogy a szlovák állam ma is a Beneš-dekrétumok alapján tisztán etnikai alapon koboz el magántulajdonokat. Ennek okát abban látja, hogy a tárca ezekhez a „fehér könyvekhez” szükséges adatokat általában az országban működő nagykövetségeitől szerzi be, amelyek különböző civil szervezetektől, a sajtóból és a fogadó ország kormányzati forrásaiból tájékozódnak. Ezek feldolgozása során egy rossz gyakorlat is érvényesül, mert a begyűjtött információk minden forráskritika nélkül jutnak el a központhoz. Így fordulhatott elő az, ami most meg is történt, hogy Szlovákia esetében hiányos vagy egyenesen elfogult jelentés született.

Ennek egyik eredője Tárnok szerint, hogy a felvidéki magyarság jogvédelme nem eléggé szervezett. Viszont ez nem lehet indok arra, hogy problémák, főleg, ha azoknak ilyen súlya van, kimaradjanak az USA külügyminisztériumának jelentéseiből.

Persze ezen túlmenően is lehettek szempontok, aminek köszönhetően a jelentésben a felvidéki magyar közösség gondjai, köztük a kollektív bűnösségre hivatkozó jogfosztásokat még csak említés szintjén sem jelennek meg – véli a cikkszerző. Itt nem tér ki rájuk, de egy korábbi interjújában viszont nem habozott kertelés nélkül fogalmazni: „Az Egyesült Államokban, a népek nagy olvasztótégelyében egyáltalán nem magától értetődő, miért szeretne egy közösség saját anyanyelvén tanulni. Szlovákiáról ráadásul nagyon keveset tud az amerikai közvélemény, nincs benne a hírekben, nem véletlenül! A szlovák külügy rendkívül ügyesen simítja el az állam ügyes-bajos dolgait. Emlékszik például valaki arra, hogy kassai roma asszonyok sterilizálása körüli botrány komoly nemzetközi visszhangot kapott volna?”

Hadd tegyem ehhez hozzá, hogy Tárnoknak e cikke bővített változatban magyarul is napvilágot látott. Ebben a szerző kitért Ivan Korčok szlovák külügyminiszter, Szlovákia korábbi washingtoni nagykövete kiváló amerikai kapcsolataira is, és rámutatott, mindez szerepet játszhat abban, hogy a Szlovákia számára kínos részletek kimaradnak egy-egy jelentésből. Ugyanakkor egy amerikai lapban megjelenő cikkben mindezt szóvá tenni nem szerencsés – fogalmazott. Méltatlankodás vagy kesergés helyett egyetlen tennivaló lehet: „Nekünk is arra kell törekednünk, hogy a magyar diplomáciának hasonlóan jó kapcsolatai legyenek az Egyesült Államokban.”

Azzal, hogy Tárnoknak cikkében úgy sikerült a nemzetközi közösség elé tárni a felvidéki magyarságot ért jogfosztásokat, hogy azokat „ürügyként” alkalmazva valójában az USA külügyminisztériuma éves jelentéseinek összeállítását kritizálta, két legyet is ütött egy csapásra. Ez a megközelítés ugyanis sokkal inkább számot tarthat egy amerikai kiadású világszerte ismert folyóirat olvasóinak érdeklődésére, miközben épp ez az apropó az, amelynek okán sikerült újólag a nemzetközi nyilvánosság elé vinni a szlovák állam jogsértő magatartását.

Mindezek tükrében lásuk, mit kívánt a publikációjához még hozzátenni Tárnok a ma7 számára.

A kutató elmondta: „korábbi kutatásokból ismert, hogy az amerikai alapjogi jelentések finoman szólva is szelektívek Washington fontos szövetségeseivel szemben. Az ukrán, román vagy szlovák viszonyokat bemutató dokumentumokból az elmúlt években rendre kimaradt a magyar közösséget ért jogsértések bemutatása.” Ezért gondolta úgy, hogy az alapjogi jelentések bírálata remek alkalmat kínált ahhoz, hogy a Beneš-dekrétumok kérdését megint kivigye a nemzetközi térbe. Sőt ezt újra és újra meg kell tenni, ahányszor csak lehet. Indoka is van erre, és az meg nem kérdőjelezhető:

„Emberi jogi kérdésekkel nem Oroszországhoz vagy Kínához fordulunk, Amerika a szövetségesünk. A nyugati világ figyel az egyetemes emberi jogokra, az Egyesült Államokkal az élen. Nagyon fontos, hogy az USA miként kezeli az emberi jogokat nálunk. Nem szabad ellenségként beállítanunk Washington, de fel kell hívni a figyelmüket arra, hogy valami nincs rendben!”