Megszólalt a héten a HVG-ben Urbán András Jászai Mari-díjas vajdasági magyar rendező, író, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója és a Szentgyörgyi Ritának adott interjújában elmondta: az Átrium színház felkérésére Trianont és annak következményeit vizsgáló című friss rendezésében, melyet párhuzamosan játszanak Budapesten és Szabadkán, a legnagyobb nemzeti sorscsapásunk összetett problémáján keresztül az eredendő emberi traumákat, tragikumot keresi, „amit nem lehet egyszerűen elintézni azzal, hogy fáj-e vagy nem, vagy azt várják-e tőlem, hogy fájjon.”

A trianoni csata című előadás nem meglévő színmű alapján készült, hanem a szabadkai társulat öt tagja – Búbos Dávid, Fülöp Tímea, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor és Verebes Andrea –, valamint az Átrium csapatából három színész – Alföldi Róbert, Kovács Máté és Péterfy Bori – számos megélt személyes Trianon-történetét egybefűzve, a próbákon történt improvizációkból és tematikus jelenetekből jött létre Urbán és Ugrai István dramaturg munkájával. A kollektív mű „így egy teljesen friss, mai, kortárs színdarab lett, amely a nemzeti identitás megélését, a magyar lét mibenlétét, a helyzet politikai és emberi mindennapjainak lehetetlenségét, az egész szituáció gyarlóságát vizsgálja, és a görög sorstragédiákat idézi, muzsikával és sok – fekete, időnként abszurd – humorral.”

Egy nemes ügy érdekében tett jó szolgálatot a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Szabadka Város, a Budavári Önkormányzat és az Emberi Erőforrások Minisztériuma azzal, hogy támogatta a budapesti Átrium Színház és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház múlt hónapban bemutatott A trianoni csata – díszelőadás, részekre szakítva című előadásának létrejöttét, melyet párhuzamosan játszanak a két városban.

A határon túli magyar színjátszás egyik legprogresszívebb színházi csapatának és annak a budai többfunkciós kulturális intézménynek az összefogásából, amely elsődleges tevékenysége a színházi produkciók létrehozása és befogadása, továbbá a Kultúrbrigád közreműködésével – egy olyan közös performansz született a felsorolt szponzoroknak is köszönhetően, melyet az idei színházi évad jelentős eseményeként jegyez a szakma.

A trianoni csatában „száz év sérelmei, veszteségei, kibeszéletlen traumái izzanak fel, ütköznek szenvedélyesen, meghökkentően, sokszor viccesen” – olvasható az interjú keretes írásában. Ugyanitt, az előadás sommás ismertetőjében arra is fény derül, hogy a virtigli színházi bohózatban „vádaskodások, gyanakvások, értetlenségek” közepette „külhoni kisebbségi komplexusok találkoznak a fővárosi liberális fölénnyel, jobbos magyarkodás a kozmopolita szemlélettel, a többségi nyelvtanulástól elzárkózó magyarkodó virtus a szerb–magyar kettős létből fakadó frusztrációkkal.”

A vágyálmok és az azokból való rideg ébredés, szenvedélyes összeszólalkozások és kibékülések tanúi lehetünk a kétfelvonásos darab szemlélőiként. A nem mindennapi élmény pedig mindenekelőtt annak a  szabadkai rendezőnek, Urbán Andrásnak köszönhető, aki a kolozsvári színházkedvelőknek régi ismerőse.

Emlékeztetőül itt hadd említsem meg, hogy Urbán nevéhez fűződik az emlékezetes Ivanovék karácsonyának 2014-es rendezése a sétatéri színházban, melyben a rendező az egyént kirekesztő és megalázó, hatalmi gesztusok kérdéskörét járta körül. Ugyanakkor ő az, aki 2018-ban a hatodik Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon a Belgrádi Nemzeti Színház által nálunk is sikert aratott Hazafiakat, a szerb drámairodalom reformkori úttörőjének, Jovan Sterija Popović-nak a hamis és frazeológiai patriotizmusról szóló keserű szatíráját színpadra állította.

A Zentán 1970-ben született Urbán Andrásról még annyit, hogy már 17 évesen független színházat és irodalmi kört alapított. Hihetetlenül fiatalon szerzőként, rendezőként és színészként is kipróbálta magát, hisz két évvel később alapító tagja lett a színház valamennyi műfaját egyesítő Aiowa alternatív alkotócsoportnak. Az Újvidéki Művészeti Akadémián kezdte meg film- és színházi rendező tanulmányait, ám a délszláv háború miatt kénytelen volt azokat megszakítani. Végül 2000-ben sikerült a diplomaszerzés, ezt követően pedig imponáló karriert futott be. Hat év múlva már a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója, majd Európa-szerte elismert és meghívott alkotójaként jegyzik, olyan rendezőként, akinek színházát meghatározza a Balkán földrajzi, nyelvi, társadalmi, politikai valósága, rendezéseibe pedig gyakran dokumentarista módon beemel személyes élethelyzeteket.

Urbán munkásságát Zenta és Szabadka Pro Urbe-díjjal ismerte el, 2019-ben szinte minden díjat megnyert a legnagyobb szerb színházi fesztiválon. Első budapesti rendezése 2019-ben a visszhangos Sacra Hungarica volt a Stúdió K felkérésére, melyben a darab középpontjában a magyarsághoz, a nemzethez, a hazához való viszony állt, tavaly pedig az Átriumban rendezte meg a meghökkentően provokatív Mefisztó előadását.

A most Kettős látás címmel megjelent interjújának az első kérdése már az eddig elmondottak alapján is önként adódó: „Milyen aspektusból közelíti meg az előadásban Trianont?”

 Válasza, az eddig elmondottak tükrében aligha meglepő:

 „Az eredendő emberi traumákat, tragikumot keressük Trianon összetett problémáján keresztül, amit nem lehet egyszerűen elintézni azzal, hogy fáj-e vagy nem, vagy azt várják-e tőlem, hogy fájjon. Keressük azokat az anakronisztikus momentumokat, amelyeket részben kisebbségi, részben itteni színészek a saját életükön keresztül tudnak megvilágítani. Iszonyú nehéz téma ez számomra, úgy érzem, mindent elmondtam már a magyarságomról, a magyar identitásomról. Úgy álltam hozzá, hogy már nemigen tudok ebben a témakörben mit mondani. Aztán a valóság elkezdett provokálni.”

Ezt követően a rendezőnk arról szól, hogy miként látja: mennyire más a viszonyulás Trianonhoz Magyarországon, mint Vajdaságban?

Akinek a politikus és társadalomkritikus színháza nem fél a Trianonnal kapcsolatos égető, gyakran ambivalens kérdésektől, és „lefosztja a hamis pátoszt hazaszeretetről, nemzetről”, így felel:

„Sajnos ennek a megítélése mindig politikai ideológia mentén történik. A pró és kontra is az alapján születik meg, hogy melyik politikai oldal milyen fényben mutatja fel, kinek jelent jövedelmező, kinek veszteséges hozzáállást. Az anyaországi politikum zászlajára tűzi a határon túli magyarságot, egyfajta szavazótáborként kezel minket mind a kormányoldal, mind az ellenzék. Akik utálnak bennünket, azok is azt gondolják, hogy mi csak szavazóbázis vagyunk, a másik oldal szintén ezt a hasznot szeretné megkaparintani.

Ez ugyanolyan szegényes hozzáállás, mint amit már korábban is megtapasztaltunk. Ahelyett, hogy szidnak bennünket, mert többnyire nem rájuk szavaznak a külhoni szavazók, vagy valamiféle jogok elvételében látják a megoldást, a baloldalon is lehet kicsit szembenézni, hogy hol is szúrták el ezt a dolgot. Ugyanott, ahol most is. Bizonyos problémakörökben, mint az ukrán–orosz válság kontextusában, jelentéktelennek, szinte skizofréniának tűnik nemzeti identitásról gondolkodni. Bármelyik pillanatban apokaliptikussá válhat a valóság, amiben élünk. Ugyanakkor lebontva az egyén és a társadalom életére, így vagy úgy rákényszerülünk arra, hogy foglalkozzunk vele. Az mondjuk vicces, hogy a kisebbségi helyzetemből eredendően folyamatosan rákényszerülök arra, hogy az ottani többség miatt gondolkodjak az identitásomon. Az anyaországi többséggel való viszonyomban szintén felmerül ennek az identitásnak a meghatározása.”

A trianoni csata előadás remek apropóként szolgál arra, hogy az interjú-készítő rákérdezzen arra: hogyan látja Urbán, vajon „a százéves történelmi kibeszéletlenség következménye a nacionalizmus újjáéledése Európában?”

Az, akinek van nem is akármilyen kitekintése és tapasztalata, hisz rendezett Szabadka mellett Nišben, Újvidéken, Belgrádban, Szegeden, Bitolában, Ljubjanában, Berlinben, Kolozsváron, Várnában, Mariborban, Fiumében és Budapesten is, ekképp vélekedik:

„Ne felejtsük el, hogy a XX. század eseményei milyen típusú frusztrációkat gyakoroltak szinte a századelőtől a század utolsó pillanatáig a magyar állampolgárokra is. A Balkánon, Szerbiában senkinek sincs területi követelése a másikkal szemben, amíg nem lehet. Majd ha lehet, akkor lesz. És ezzel szerintem mindenki így van. Tiszteletben tartjuk a másikat, amíg muszáj.

Ha pedig őszinték vagyunk, száz év a történelem szempontjából nagyon rövid idő. Ha egyáltalán van olyan, hogy a történelem szempontja. Az ember szempontja van. Az egyéné. Nem, nem érzem jól magam, hogy nekünk csak ellenségeink vannak, hogy fekete gonosz fellegekből fog lecsapni ránk egy világszintű összeesküvés sárkánya. A veszélyeztetett nemzet közhelye mindig működik. Az én generációm a második világháborúról hitte azt, hogy az az utolsó háború a világon. Amikor a délszláv háborúról beszélek, rám szólnak, hagyd már, az a kilencvenes  években volt. De pont ez bizonyítja, hogy amikor azt hisszük, nem fog több vér folyni az utcákon, lehet még ugyanolyan valóság, mint amilyen volt.”

Urbán színháza hadat üzen nemzeti toposzok, szimbólumok álszent használatának, a lózung-jellegű diskurzusoknak nemzetről, hazáról. Következzen végül véleménye ez ügyben:

„Azt gondolom, nincsenek szentségek, mint ahogy nincsenek tabuk sem. Egyik politikai oldalnak sincs joga kisajátítani az ember személyes identitását meghatározó kategóriákat. És ez éppúgy vonatkozik a vallásra is. Amikor egy politikai kurzus a nemzet fogalmát a saját brandjeként határozza meg, megszabja, mit jelent magyarnak vagy szerbnek lenni. Vicces, ahogy bizonyos témákat az egyik oldal a másik térfélre sorol, ahogyan a baloldal a nemzetit jobbra, és nem foglalkozik vele. A nemzeti közösségekkel foglalkozni talán unalmas dolog, de attól még létezik, hogy túl kényesek vagyunk hozzá. A művészet dolga, hogy az igazságot keresse. Valamilyenfajta igazság, valóság iránya fontosabb, mint ideológiai töltettel kvázi valóságot építeni a nemzeti értékek megvalósításával. Ugyanakkor a másik oldalról ezzel nem tudni mit kezdeni, csak tagadni, az sajátos süketségre vall.”