Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Dupka György kárpátaljai író, szerkesztő, történész, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének (MÉKK) elnöke, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet alapító igazgatója és interjút adva Ungváron László Dávidnak elmondta: „a kárpátaljai magyarságban mindig is rendkívül erős volt a túlélési ösztön”, a megpróbáltatásokkal terhelt elmúlt száz esztendő többször bekövetkezett népességvesztései ellenére pedig „mindig fel tudott állni, sőt elindult a gyarapodás útján.”

Úgy véli, ha béke lesz, a háború miatt elmenekült magyarok fele haza fog térni. Ennek esélye csak akkor adott, ha Európa most tapasztalható együttérzése és rokonszenve az agresszió áldozatává vált Ukrajna irányába képes lesz szintet lépni. Szerinte a kulcskérdés az, milyen jövőképet lehet nyújtani ennek a közösségnek? 

László Dávid, a Magyar Nemzet munkatársa a közelmúltban, Lembergben, majd Ungváron járva, két figyelemre méltó publikációt tett közzé nemrég a lapjában.

Az Ez a XXI. század legnagyobb válsága címűben Giuliano Stochino Weiss-szel, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet lembergi koordinációs irodájának vezetőjével folytatott beszélgetését adta közre, aki elmondta: miként sikerült a mostani vészhelyzetben mintegy ezer tonna élelmiszerrel és higiéniás termékkel országszerte a humanitárius segítségnyújtás teljes spektrumát lefedni. Az Afganisztánt és Irakot is megjárt szakemberrel készített interjúból kiderült, ők Ukrajnában hosszabb távra is terveznek, és, hogy a magyar segélyszervezet forrásainak nyolcvan százaléka nemzetközi, de a budapesti kormány, illetve a magán- és vállalati adományozók által biztosított része kiemelten fontos, mert azonnali. Azt is hozzátette némi büszkeséggel: a magyar ökomenikus segélyszervezetnek jó híre a van a nagyvilágban. Ennek jele, például, hogy épp az interjúkészítés napján vett részt online bekapcsolódva a brit katasztrófavédelmi bizottság ülésén, ahol Katalint és Vilmost, a cambridge-i hercegi párt is tájékoztathatta ukrajnai segélyprogramukról.

A Kárpátalján a magyarság túlélése a tét című Ungváron és környékén készült megragadó tényfeltáró riportjában a kolléga arra fókuszált, hogy most sorsdöntő történelmi pillanathoz érkezett a kárpátaljai magyarság, mert a gazdasági és politikai bajok után a háború még jobban felgyorsította az exodust. Alkalmi beszélgetőpartnereivel együtt azt vette górcső alá, hogy vajon van-e még visszaút, megállítható-e a demográfiai változás, illetve milyennek látják a jövőt azok, akik a nehézségek ellenére is maradtak Kárpátalján?

A Magyar Nemzet munkatársa tényfeltáró körútja során, Ungváron interjút készített Dupka György kárpátaljai íróval, szerkesztővel, lágerkutató történésszel, kisebbségi és kultúrpolitikussal, civilszervezeti vezéregyéniséggel is, melyet e héten tett közzé. Dupkát felkeresni remek választás volt részéről, hisz nála jobban talán senki sem ismeri e régió elmúlt száz esztendejének zaklatott históriáját, amikor az itteni magyarság, a tájegység többi lakosával együtt csak a XX. században 16 különféle impériumváltást, adminisztratív berendezkedést, fordulópontot, katonai megszállást ért meg.

Hadd jegyezzem meg, közbevetőleg, hogy az „intézményember” titulusra joggal rászolgáló Dupka György mifelénk is régóta jól ismert. Legutóbbi jelenléte nálunk épp egy hónappal ezelőtti; ekkor az Erdélyi Magyar Írók Ligája Irodalmi Karavánjának keretében kárpátaljai írótársaival és a Helikon szerkesztőivel együtt Szatmár megyében több helyszínen beszélgető- és felolvasómaratonok szerepvállalójaként bizonyította azt, hogy „háborúban sem hallgatnak a múzsák”.

Ezúttal ezt a vele készült és e héten megjelent dialógust ismertetem abban a meggyőződésben, hogy az általa elmondottak jól kiegészítik a kárpátaljai magyarság jelenével és lehetséges jövőjével foglalkozó korábbi írásainkban (például itt, itt, itt és itt) bemutatott különböző véleményeket.

A beszélgetés felvezetője nem hagy kétséget a felől, hogy a kárpátaljai magyarok mennyire „oroszbarátok”, mert Dupka a Kárpátalja szovjet terrorjának emléktérképe című kiadvánnyal érkezik a riporterrel való találkozóra, melynek helyszíne is jelképes: az ungvári Váralja kávézóban békésen megférnek egymás mellett az ukrán, ruszin, szlovák, orosz és magyar nyelvű feliratok.

Az indító kérdés nem is lehet más, mint az, hogy „történelmi léptékben hozhat-e fordulatot a háború a kárpátaljai magyarság számára?”. Erre válaszolva az egykor politikusként ténykedő, a minap betöltött 70 évére rácáfoló hiperaktív közéleti mindenes elmondja:

„Történelmileg Kárpátalja nem létezett, Trianon után négy csonka – Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros – megyéből hozták létre. Ezen a 12 ezer négyzetkilométeren nagyjából 1,2 millió ember él – ami most több a menekültek miatt. Ennek a 12 százaléka magyar. Volt korábban közel húsz százalék is, az arány erősen ingadozó, a felhígítási kísérletek függvényében.”

Beszédes a szeretett városa demográfiájának alakulása száz év tükrében. Míg a második világháború idején Ungvár 80-90 százalékos magyarlakta település volt, „Napjainkra jó, ha ötezren maradtunk, annak is a fele vegyes házasságból. Fülelni kell, hogy az ember magyar szót halljon.” – fogalmaz Dupka. Ehhez hozzáteszi: „Viszont a kárpátaljai magyarságban mindig is rendkívül erős volt a túlélési ösztön. Bármilyen tragédiák is sújtották, mindig fel tudott állni, sőt elindult a gyarapodás útján. Az I. világháború után például 200 ezerről 100 ezer alattira csökkent a létszámunk, de az 1940-es évekre már feltornásztuk magunkat újra 200 ezer felettire. A II. világháború alatt – a menekülteket is beleszámítva – ismét közel százezer embert vesztettünk, ezután csak lassabban, az 1970-80-as évekre álltunk talpra.”

„Aztán jött a rendszerváltás, azóta negatívak a trendek.”– folytatódik a lustrája. Az eddigi egyetlen ukrán népszámlálás, a 2001-es szerint 155 ezres volt az itteni magyarok száma, de ez az adat már rég a múlté, hiszen a kivándorlás miatt lényeges fogyás tapasztalható – állapítja meg az interjúalany. „Mára a 114 magyarlakta településből jó, ha 75 magyar többségű, elindult a közösségek elöregedése. A folyamatot a nyolc évvel ezelőtti államfordulat gyorsította fel. Az utóbbi években legalább 35 ezer magyar „tűnt el”; többségük kivándorolt.” – teszi hozzá. A háború csak fokozza az elvándorlást, „Ha ez így folytatódik, akkor hamarosan százezer alattira csökken lélekszámunk.” – hangzik e demográfiai kitekintés végszava.

Persze a már szóbahozott, az elmúlt száz évet jellemző túlélési ösztönt se kellene lebecsülni – derül ki ezt követően. Ennek jelentőségét Dupka is hangsúlyozza, amikor azzal szembesítik: „Ha béke lesz, visszatérhetnek a magyarok?”

A mérsékelt optimizmust sem nélkülöző válasza a következő: „Az elhúzódó háborúknak mindig az egyik „mellékhatása”, hogy a menekültek új hazájukban próbálnak berendezkedni. Ha sikerrel járnak – tehát beilleszkednek, jól élnek –, akkor nehéz lesz őket visszacsábítani. Én úgy becsülöm, jó, ha a magyarok fele hazatér. Kérdés, milyen jövőképet tudunk nekik nyújtani. Az uniós tagság megoldás lehet. Románia és Szlovákia esetében is azt láttuk, hogy amint csatlakoztak az Európai Unióhoz, megállt az áttelepülés. Reményt jelenthet, hogy a háború még a legkeményebb országot szívét is meglágyítja, és rábólintanak Ukrajna csatlakozására. Ha hiszünk az orosz elnöknek, ezt ő sem ellenezné. Egyébként vannak még, akik csak azért mentek el, hogy tartsák a markukat, de a hitvány embert minden társadalom kiveti. Mások pedig máris visszatértek Magyarországról, mert üres zsebbel, nulláról nem akartak új életet kezdeni.”

Meg nem kerülhető kérdésként kerül terítékre az, hogy „Ha eddig sem sikerült megoldást találni az olyan megosztó témákra, mint az oktatási vagy a nyelvtörvény, lesz rá esély a háború után?”

Ez ügyben Dupka világossá teszi: az, hogy a Majdan-felkelés utáni államfordulatban „beletapostak a kisebbségek lelkébe” elsősorban az oroszok ellen irányult, többieknek, így köztük a magyaroknak is a jogkorlátozásai ennek a ruszofóbiának lettek a „járulékos következményei”. Meglátása szerint a kulcskérdés az, hogy a háború után mi lesz az orosz ajkú, ukrán állampolgárokkal? Miközben nem vitás, hogy az ő leendő sorsuk fogja meghatározni Kijev jövőbeni kisebbségpolitikáját, úgy véli: „Reményre adhat okot, hogy a háború után előbb-utóbb rendezni kell az ukrajnai kisebbségek jogait.”

Hogy mennyire érzi magát fenyegetve magát ma a kárpátaljai magyarság, arról szintén van markáns mondanivalója Véleményét ekképp összegzi:

„Az ukrán szélsőségeseket nem érdekli a humanitárius támogatás, amit Magyarország nyújtott, csak egyetlen dolog: hogy nem ad fegyvert. Ezt mi is megérezzük. Néhány radikálisból fröcsög a magyarellenesség. Szerencsére Viktor Mikita kárpátaljai kormányzó viszont elismeri a magyar segítséget és vaskézzel tartja kezében a dolgokat. Így durva provokáció egyelőre nem történt. De hadd mondjak valamit! Nagyapáink, apáink négy állampolgársággal haltak meg. Én a harmadiknál tartok. Wass Albertet idézve, olyanok vagyunk, mint a kő. A többségi nemzetek jöttek-mentek, mint a víz. Mindegyik próbált asszimilálni minket, egyiknek sem sikerült.”

Végül Dupka markánsan állást foglal abban a vitatott kérdésben, hogy igaz-e az állítás miszerint most születik meg valójában az ukrán nemzet?

„Szerintem ez egy vágyálom. Egy-két hónapban nem lehet a teljes és soknemzetiségű lakosságot egynyelvű, homogén nemzetté formálni. Ha a későbbiekben még is megtörténik, ránk nézve jó lenne, ha az „élni és élni hagyni” európai elv érvényesülne a kisebbségi jogok gyakorlásában. Ahogy előbb is mondtam, mi, magyarok már megszoktuk, hogy államok, kormányok jönnek-mennek. A háborút persze elítélem, minden nap imába foglaljuk békevágyunkat. Ukrajna függetlenségért szavaztam, és képviselőként dolgoztam. De attól félek, hogy végső soron Ukrajna sorsáról most is a nagyhatalmak fognak dönteni.”