Panziók már vannak, nyílt egy bisztró is, de a felújított műemléképületek zöme üresen áll, az utcák kihaltak, szellemfalura emlékeztet az egykor virágzó bányásztelepülés.

Nincs könnyű dolga annak, aki el szeretne látogatni Verespatakra, de sem autója, sem pedig jogosítványa nincs. Bő négy évvel azután, hogy felvették a világörökség listára, az Erdélyi-szigethegység festői völgyében megbúvó egykori bányásztelepülést még mindig nem köti össze tömegközlekedés a külvilággal, s borítékolható, hogy ez egyhamar nem is fog változni. Valószínű, hogy tőlünk nyugatra kuriózumszámba megy az olyan, UNESCO védelem alatt álló kulturális vagy természeti látványosság, ahová nem lehet eljutni tömegközlekedéssel, ha egyáltalán létezik ilyen.

A falu felé Topánfalva és Abrudbánya között kell letérni a 74A műútról. Hogy a közelben egy világörökség helyszín lenne, arra semmi sem utal. A Fehér megyei önkormányzat illetékesei tavaly azt ígérték, hogy kitesznek egy jelzőtáblát, ezidáig azonban nem kerítettek rá sort.

Alburnus Maior tárnái

Amikor a 90-es évek végén először jártam Verespatakon, egy blazírt idegenvezetőnő fogadott a római kori tárnánál engem, s még néhány odatévedt utazót, a következő kérdéssel: „Hát, mit is mondjak maguknak?”. Ezúttal autóbusznyi nagyszebeni turista várakozott a bejáratnál, néhányuk, meghallván, hogy 157 lépcsőn leereszkedve lehet eljutni az ókori bányába, inkább lemond az élményről.

Az idegenvezetés színvonala is sokat fejlődött, az egykori bányavállalat mérnöke szinte átszellemülve, nagy hévvel és hozzáértéssel magyaráz, mondandójának visszatérő motívuma „a világon egyedülálló”. Jelenleg egy kb. 200 méteres bányajárat látogatható, azonban az ókorban vájt tárnák teljes hossza 7 km körül van. Alburnus Maiorból mintegy 500 tonna arany vette az irányt Rómába, de a föld mélyén még mindig 300 tonna arany és 1200 tonna ezüst rejtőzik. Abból, amit, és ahogyan mond, világosan kiérződik, sajnálja, hogy a nemesfémek még jóideig ott is maradnak.

A bányalátogatás előtt innánk egy kávét, de nincs hol, ilyen luxuscikkhez csak a közel másfél kilométerre levő faluközpontban lehet hozzájutni. „Ha több volna a turista, árulnék én” – mondja sajnálkozva egy barátságos giccsárus.

Lelkészlakból panzió

A településnek távolról sem az antik aranybánya az egyetlen látványossága. Verespatak a legtöbb, hivatalos műemléki státusszal rendelkező épülettel büszkélkedő romániai falu, közel 50 van belőlük. Egy részük elhanyagolt, van köztük omladozó is, azonban az utóbbi években több műemléképületet felújítottak. Ezek egyike az egykori református lelkészlak, amelyet 1,7 millió eurós beruházással, az Országos Restaurálási Program keretében varázsoltak újjá. Az épület már most is gyönyörű, de teljesen csak novemberben lesz kész, mondja Ladányi Sándor abrudbányai lelkész. Már meg is találták a bérlőjét, aki panzióként fogja működtetni, teszi hozzá.

A református egyháznak papíron három híve van a településen, gyakorlatilag egy sincs. Kettő közülük Svédországban és Magyarországon él, azon túl, hogy a helyi egyházközségbe vannak bejelentkezve, nincs közük a településhez, a harmadik valóban verespataki, de évek óta Nyugaton dolgozik.

A legutóbbi népszámláláskor egyetlen magyart sem írtak össze Verespatakon, azonban három unitárius szerepel a kimutatásban. Ez nem meglepő, már jópár évvel korábban magyar származású, de magyarul nem beszélő emberek alkották a helyi gyülekezetet. Nem volt ez mindig így, a dualista monarchia idején nagyjából fele-fele arányban lakták a bányásztelepülést magyarok és románok. Ezt az arányt mutatja a hősi halottak emlékművének első világháborús névsora, de a második világháború áldozatai között is vannak egyértelműen magyar nevek.

Turizmus román módra

Szeptember utolsó hétvégéjén Verespatak halódó – vegetáló településnek tűnik: az utcán alig látni helybélit, turistát sem sokat, a restaurált műemléképületek zöme üresen áll. A turisztikai információs központ zárva, a főtéri bányászati múzeum ajtaján lakat lóg. Ugyanakkor van fejlődés, hiszen tavaly még nem volt vendéglő a faluban, azóta azonban nyílt egy bisztró. Tetszetősen van berendezve, a kiszolgálás jó, a kávé olcsó, a leves ízletes, de kevés és méregdrága, kolozsvári árszintű.

Szálláshelyek szintén vannak a faluban. Az egyikben egy szoba 300 lejbe kerül, amennyiért szeptemberben szinte bárhol meg lehet szállni az Adrián, igaz, hogy ott római kori aranybányák nincsenek. Egy másik szálláshelyen feleannyiért várják a vendéget, de fűtés nincs, ami 3 – 4 Celsius fokos éjjeli hőmérséklet mellett nem egy leányálom. Le is tettem az ottalvásról, pár órásra szűkítve verespataki tartózkodásomat.   

A pohár teli felét a jelzett túraútvonalak, a falu felett épített kilátó, a QR-kódos online és audio útikalauz, valamint a tetszetős nyomtatott útikalauz jelentik, mindez civil kezdeményezésből, magánfinanszírozás révén valósult meg. Ez tulajdonképpen így méltányos, mivel egy megélhetési aktivisták és küldetéstudattal felvértezett idealisták vezette civil mozgalom akadályozta meg, hogy a kanadai többségi tulajdonban levő Roșia Montană Gold Corporation (RMGC) kitermelje a verespataki arany- és ezüstkészletet. Ez a mozgalom teljesen semmibe vette a helyi közösség többségének akaratát, amely a 2000-es évek elején leállított bányászat újraindítását szerette volt, ami a lakosság kitelepítésével és a jelentős környezeti kockázatot feltételező ciántechnológia alkalmazásával járt volna. A civilek elvették a helyiektől a bányászat lehetőségét, helyénvaló, hogy erejükhöz mérten nyújtsanak helyette valamit.

Verespatak kicsiben hozza azt, ami a romániai turizmusra, a hazai idegenforgalmi szolgáltatásokra általánosságban jellemző: viszonylag keveset nyújt, elég drágán.   

Fénykorában 3 ezernél többen éltek a településen, napjainkban a lakosság száma kevéssel haladja meg az 500-at. Nem is csoda, hiszen mióta megszűnt a bányászat, a munkalehetőség minimális: néhány vegyesbolt van, újabban egy bisztró, s egy durván túlárazott pólókat és kötött ruházati cikkeket készítő és árusító, összesen öt embert foglalkoztató cég.

Három napon át próbáltam elérni telefonon a polgármestert a községháza honlapján megadott fix számon, minden alkalommal ugyanaz a robot válaszolt: „A hívott szám jelenleg nem elérhető”. Próbálkoztam a Verespatakot a Világörökségbe Egyesületnél is, ahol azzal ráztak le, nem tudják a polgármester számát, ők is a fixen szokták hívni.

 A helyi turizmus kezd életjeleket adni, de a valóban minőségi, a helyi közösséget eltartani, annak jövőt biztosítani képes idegenforgalom egyelőre a távoli jövő zenéje. A helyi önkormányzattól nincs mit várni, a civil szféra csodákra nem képes. Az UNESCO-nak benyújtott pályázatban volt egy Verespatak menedzselésére vonatkozó terv, amit nem ültettek gyakorlatba, írja a Szabad Európa. A bukaresti illetékesek ígértek egy turisztikai fejlesztési stratégiát is, ami nem készült el. Nem meglepő, Romániában ez a normalitás.

Verespatakban van idegenforgalmi potenciál, legalább akkora, mint Hollókőben, de ugyanez elmondható minimum további féltucat erdélyi faluról. A különbség az, hogy Hollókőből nemzetközi színvonalú látványosság lett, mert megvolt rá a szándék és hozzá a képesség, hogy azzá tegyék. Verespatak esetében épp utóbbi kettő hiányzik, nem a pénz.