Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben M. Lezsák Gabriella és interjút adott Rácz Andrásnak, annak apropóján, hogy a napokban jelent meg László Gyula kolozsvári évei című könyve. Kettőjük beszélgetéséből kiderült: a múltunkról alkotott mai felfogásunk kialakulásában döntő szerepet játszó iskolateremtő régészünk életpályájának meghatározó állomása volt Kolozsvár, ahol 1940 és 1949 között előbb, mint egyetemi tanár és az Erdélyi Tudományos Intézet régészeti szakosztályának irányítója, majd a Bolyai Egyetem régészeti tanszékének vezetőjeként dolgozott, amíg a kommunista román hatalom el nem távolította onnan.

Az interjúban a szerző, aki maga is régész, elmondja: a zseniális professzor, azzal hogy felismerte a néprajzi és archeológiai hagyaték összefüggéseit, a legtöbbet tette a magyar történettudományban a régészeti néprajz kutatási módszer meghonosításért. Megtudjuk tőle, hogy a székely származására mindig büszke László Gyula „a kettős honfoglalás elméletét már Kolozsváron elkezdte kidolgozni.” Ily módon joggal tekinthető életében „a legmeghatározóbb korszaknak az a tíz év, amit a „kincses városban” töltött.”

„A régészeti szakosztály munkatervét László Gyula körvonalazza. Célja Erdély népvándorláskori és főleg az első magyar századokból származó emlékeinek felkutatása és feldolgozása. Első feladata az erdélyi köz- és magángyűjtemények áttanulmányozása és ezek alapján az ásatási terepek kikeresése. Az osztály munkásságának területe a történeti Erdély és Partium. Ásatásainak anyagát nemcsak reálarcheológiai szempontból értékeli, hanem viselettörténeti szempontokat is figyelembe vesz, összehasonlító módszerrel elemzi a temetkezési szokásokat és a népi kismesterségek eszközeit is feldolgozza. Folyamatban van a kolozsvári Zápolya-utcai honfoglaláskori temető folytatólagos feltárása, amelynek munkálatait Létay Balázs és Kovács István 1911-ben hagyták abba. László Gyula a német Reichsbund für Vorgeschichte meghívására a vallás- és közoktatási minisztérium megbízásából az ukrajnai múzeumi és régészeti élet megszervezésében vesz részt és ott magyar őstörténeti ásatásokat kezdeményez.”

Könyvtáram sokat forgatott egyik ritkaságának, az 1941-ben az Erdélyi Tudományos Intézet (ETI) által kiadott Erdély Magyar Egyeteme 413. oldaláról származik a fenti idézet. A kötetben, melynek egyik szerkesztője az egyik intézeti vezető, Szabó T. Attila volt, az ETI létrejöttét és működését összegző fejezetet jegyző másik redaktor, Tamás Lajos írta a hivatkozott sorokat. Ebben munkaköri leírását adta annak a tudóstársának, László Gyulának, akit Erdély adott a magyar művelődéstörténetnek és régész-történészként a legjelesebbek közé tartozott. Emellett lenyűgöző tehetséggel megáldott képzőművészünk volt és egyben elbűvölő személyiségű, népszerű egyetemi oktatóként működött évtizedeken át előbb Kolozsváron, majd Budapesten.

Az 1910 és 1998 között élt László Gyula, aki öntudatosan székelynek vallotta magát, mert apai felmenői Abásfalváról származtak, anyai ágon pedig Bibarcfalváról, 1940-ben másodszor tért vissza Erdélybe. Előbb a családjával együtt 1916-ban, a román betörés miatt kényszerült elmenekülni Balatonlellére, majd négy év múlva, Trianon okán jutott a László família a vagonlakók sorsára Szolnokon. Innen vezetett az útja a budapesti képzőművészeti főiskolára, majd az itteni tudományegyetemre, ahol művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz és régészet szakot hallgatott. Fordulatokban gazdag életpályájáról, melynek sorsdöntő évében, 1935-ben két oklevéllel és egy summa cum laude doktori diplomával kezében a művészi pálya és a régészet között választhatott, és az utóbbi mellett döntött, – hosszan lehetne értekezni, de ettől terjedelmi okok miatt inkább eltekintek. Viszont az élete és szerteágazó munkássága iránt érdeklődőknek ajánlom a figyelmébe a Múlt-kor történelmi portál sok részletre kiterjedő tisztelgő összegzését László Gyula életművéről.

Most inkább az ő kolozsvári éveire, főleg annak első szakászára fókuszálnék. Jó okom van erre, mert e hét első napján jelent meg a Kairosz kiadó gondozásában Régészeti iskola a kincses városban (1940-1944) László Gyula kolozsvári évei című több mint 400 oldalas monográfia, melynek szerzőjével, M. Lezsák Gabriellával ebből az apropóból készített interjút a Magyar Nemzet.

A régészprofesszor, aki közelebb hozta a magyar múltat címmel publikált beszélgetés bemutatása előtt visszatérnék a bevezetőben szóbahozott hajdani munkaköri leíráshoz. Annak zárómondatában, ugyanis mint feladat szerepelt a közreműködés a német megszállás alatt levő ukrajnai régészeti élet megszervezésében, illetve az ottani magyar őstörténeti ásatások kezdeményezése.

Hadd jegyezzem meg, hogy ennek az elvárásnak a teljesítéséért utóbb László Gyula súlyos árat fizetett, mert két országban is a kommunista hatalom mindig gyanús elemként kezelte. A „bűne” az volt, hogy 1941-1942 telén magyar kormány megbízásából Kijevbe utazott, ahol a múzeumi anyag feltérképezésében vett részt, mentorával, Fettich Nándorral együtt. Itt a szaknyelvet gyorsan elsajátították, a magyar vonatkozású emlékeket lerajzolták, lefényképezték és jó kapcsolatot tudtak kialakítani az ukrán muzeológusokkal, mivel ők, a német kollégáikkal ellentétben, akik a germán vonatkozásokra fókuszáltak, nem rabolták el a műtárgyakat. A két magyar régész nagyon gazdag anyagot ismert meg, tervbe is vették a kutatások kiterjesztését. Viszont ez a kiküldetés ’45 után olyannyira komoly tehernek bizonyult, hogy az itt szerzett ismeretekre László Gyula 25 könyvet és több mint 600 cikket, tanulmányt tartalmazó tudományos munkáiban csak ritkán hivatkozott. E sorsalakító hivatalos viszonyulás okán állapítja meg életrajzírója: „A kijevi út miatt rivális kollégái németbarátsággal és kémkedéssel is megvádolták, viszont zseniális tehetsége, kimagasló szaktudása miatt nélkülözhetetlen volt, ezért nem tudták félreállítani.”  

M. Lezsák Gabriella László Gyula könyvében mindenekelőtt azt tisztázza, hogy a tanári pályáját a fiatal László Gyula a második bécsi döntés után a kapuit újra megnyitó kolozsvári magyar egyetemen kezdhette meg, és itt viszonylag könnyű helyzetbe került, mert volt mire alapoznia a megszervezendő régészeti tanszék oktatási programjának kialakításában.

A keleti archeológia oktatása, illetve a kelet-európai és ázsiai tudományos körökkel való kapcsolattartás ugyanis már 1899-ben jelen volt a nagy előd és tanszék alapító Pósta Bélának köszönhetően, aki 1897-ben maga is részese volt az őshazaként szóba jöhető területeket feltérképező egyik, közel egy éves kaukázusi kutatóexpedíciónak. Ekkor Pósta személyesen győződhetett meg arról, hogy a Kárpát-medencei honfoglaló magyarsággal kapcsolatba hozható tárgyi leletanyag hatalmas mennyiségben található meg a keleti, túlnyomó részt oroszországi múzeumokban és ez a kultúra több szállal kötődik a Kaukázus déli térségéhez, ami további kutatásokat igényel.

László Gyula, aki mesterének vallotta az 1919-ben elhunyt kolozsvári iskolateremtő erdélyi archeológust, az általa kijelölt úton haladt és lépett szintet. Így jutott el aztán a mai Ukrajna területén a honfoglaló magyarság tárgyi emlékanyagához hasonló leletekkel szembesülve, hogy amikor Álmos és Árpád vezetésével a magyarság keleti szállásterületéről a IX. század végén a Kárpát-medencébe költözött „a „honfoglaló” magyarság tevékeny alakítója és nem elszenvedője volt az akkori eseményeknek”. Ez monográfusa szerint „egy jól szervezett társadalmi berendezkedésre, szilárd nemzetstratégiára utal.”

Ezirányú kutatásai, melyek a régészeti néprajz és kettős honfoglalás elméletének kidolgozásban öltöttek testet végigkísérték egész életútját. Ugyanakkor – és ennek tanúbizonyságául szolgál a most megjelent könyv: László Gyula későbbi tudományos munkájának alapjai, beleértve a sokak által vitatott két lépcsős honfoglalásra vonatkozókat is, mind-mind Kolozsváron születtek meg.

 Erről így vall M. Lezsák Gabriella:  „A kettős honfoglalás elméletét már Kolozsváron elkezdte kidolgozni László Gyula, ebben saját bevallása szerint is Pósta Béla és egy másik kiváló régész, Nagy Géza írásai hatottak rá. Egyébként a Kolozsváron született cikkeiben és A honfoglaló magyar nép élete című könyvében már az összes későbbi tézise megtalálható valamilyen formában, ezért is tartható a legmeghatározóbb korszaknak az a tíz év, amit a „kincses városban” töltött.”

Tudományos gondolkodását a különböző szakterületeken szerzett ismeretei, kortárs néprajztudósaihoz fűződő, barátságokká nemesedett szakmai kapcsolatai alakították és az is, hogy – mint Borsos Miklós jegyezte meg: ő „nem egy tudós, aki rajzol, hanem alapvetően rajzolóként lett tudós”.

Viszont az, hogy „az alapvetően tárgyközpontú régészet így válhatott nála emberközpontúvá, vagyis érdeklődése egyre inkább a tárgyakat használó ember felé fordult”, ténykérdés. Már csak ezért is lett ő megkerülhetetlen személyisége a kultúrtörténetünknek.

Legyünk rá büszkék, még akkor is, ha olykor vitatkoznunk kell vele. És persze most külön köszönet jár M. Lezsák Gabriellának és az őt megszólaltató magyar nemzetes kollégának, hogy ráirányította a figyelmet: Kolozsvár volt László Gyula életében a legfontosabb állomás.